Szél

Hétfő: újabb reményfutam.

Kis izgalom végre.

Kopott keleti szelek kapaszkodnak

gyerekkezekként az égbe.

A kertben fecsegve fakul a sok virág;

türkizkék szarkaláb és zsálya figyeli, mint

dermed körülötte a világ

puszta zajjá éjszakára.

Csak a szomszéd utcában csörömpöl

váltig a szemetes –

hagyná a picsába kocsiját örökre!

De még készül, iparkodik, mintha nem tudná,

helyette más fuvaroz jövőre.

Így villan szemedbe egy s más… Már

alig van hátra.

Színehagyott az is, vacak.

Minek megtalálni!

Madár röpte sebzi az eget: testét szemközt,

a dombtetőn hagyta

vörösbegy képében egy fenyőágon,

innen az érzékelésen, s túl a mulandó,

látszataiba roskadt világon.

Veszteségtorlódás

Te, aki voltál, benyitottál az ajtón.

Váratlan közénk dermedt a tükör:

te csak magadat láttad, és én is

csak magam láttam.

Azóta figyelem az őszt, hasztalan.

Nézem, mint csorog alá

az ablaküvegen a víz,

mint bukdácsolsz végig az eső áztatta

városon, közben fehéren bugyborékolod,

mit mormol füledbe – amire

már végképp nincsen szavad.

A hold hiába erőlködik ezüstfényével,

gyógyíthatatlanul magunkra maradtunk

félvakságunkban.