Széles, mint a világ

Halljad lépteim némaságát.
Összekevertem térképet és eget.
Létezést álmodom, mely sohasem létezik. 

A gyerek odafönn alszik.
Múlik a láza. Pergamenszínét az
ágy tövénél vasszegek őrzik.
Forró bőr illata.
Nézem, mintha templomboltozat
omlana, arca.

Fehér és karmazsin

Borókavíz csillog a falon.
Ablakok súlyos ólma.
Kőrisfaág hajol a tó felé. 

Levél pereg. Égő tollpihe: ifjúságunk
izzik az üres ólban.

A valóság nagyrészt kimerül egyfajta
üres pangásban - - -
Szonátahamu; távolodó széllökés, könnyű és
szomorú.

Minden érintés dráma, mely
egy távolodó Isten szívében
játszódik.
Mintha egy műtő felé gurulnék,
halkan és rézsútosan.

*

(Áll, királyi szobor, fővárosomként
világít.
Az agónia színe karmazsin.
Kavics hullik az alkonyi tóba.
A víz tükre megremeg: holnapra kisimul.)

Éj, vágóhídfényes és színehagyott

Este van.
A teraszon ülök.
Figyelem, ami a lakkfekete időből
megmaradt, bámulom a holdfény
izzó közönyét,
a felhők között sötétlő levegőutakat.
És emlékezem, hogy „maradjon” valami
a távolodó égbolt esendőségéből. 

Új bekezdés
„Költészeti osztály”? Ez csu-
pán két szó.
Ölyvmódra zuhanok.

Utam utolsó leágazásához értem.
Árnyam elriasztja arcodról
a faleveleket.