(Bajtai András: Betűember. Bp., JAK+PRAE.HU, 2009.)

„Egy este visszatértek az elveszett betűk
a gát mögötti házba.”

„Beteg és mocskos,
mint minden csavargó:

köpenyébe varrva
viszi a betűket.”
Schein Gábor

Fiatal szerzők esetén a saját hang megtalálását emlegetik. Bajtai András a saját világát találta meg, mert hangját már a kezdetektől birtokolta. Az átlátszó város címet viselő első verseskönyvének végén vagy fél tucat olyan vers olvasható, amelyek egyértelműen második kötete, a Betűember világa felé mutattak (a Kifordított álmok című darab akár a Betűember része is lehetne). Egy szikár, dallamos elégikumtól mentes, történettöredékeket mozgató prozódia volt a már meglévő hangütés, amelyet olyan motívumokkal töltött fel, amelyekből egy sötét túlzásokkal teli, plasztikus és groteszk univerzum épült fel, vált bejárhatóvá. Bejárhatóvá, de belakhatóvá nem, mert Bajtai szokásosan ismerős, mégis idegen alakot öltő tárgyakkal és ismeretlen személyekkel népesítette be azt, amely ennélfogva kicsit sem otthonos tájék:

„Kapaszkodom minden erőmmel, minden nap

figyelem az elágazásokat, a rám leselkedő,

olcsó és kiszámítható fordulatokat,

hogy melyik sarkon merre forduljak,

és miféle nyálkás és cuppogó élőlényeket

cipelnek sötétedés után szatyraikban az öregek.”

(A szatyrokért jöttünk)

Bajtai elképesztően szuggesztív képzettársításaiban páratlanul jól keveri a szürreáliákat a morbid humorral. Az alapvető minőség, amellyel az olvasó találkozik, az a már-már röhögésre ingerlő, mégis csontig hatoló viszolygás – ezt képezik meg rendkívül intenzíven az ő sajátos motívumai. Bajtai az idegenségérzetet (ez későbbi pontosításra szorul) – és ami még különlegesebb, s ezáltal figyelemreméltóbb – a félelmet képes rendkívüli valósághűséggel megjeleníteni valószerűnek egyáltalán nem nevezhető képeivel. Költészete azért erős, mert nincs benne semmiféle hangulati szépelgés; az olvasó figyelme nem képes leülni, hiszen minden sorban, minden képben alaktalan fenyegetés lapul. Így kezdi Túl című versét: „Mindenre felkészültem. Nem lepődnék meg, / ha egyik éjszaka elalvás után néger vendégmunkások / törnék rám az ajtót, és mindenféle magyarázat / nélkül elhurcolnának a határ menti zsákfalvakba”.

Könyvének felütése nagyszerű, rá jellemző fekete mókával indít: kötetét Hajnóczy egyik szürreális figurájának, „Embólia kisasszonynak”ajánlja. De a felütés nem csupán ez; első négy, igen erős verse rögvest felfesti az összes verset belengő hangulatot: a paranoid beszélő hasadtságát, vagy még inkább: bizonytalan kilétét. És Bajtai költészetében az elbeszélő formája igazán érdekes.

A süket nő című kezdőciklus névadó figurájának prototípusa már felmerült Az átlátszó város kötetA félelem tart életben című záróversében is (Bajtai pontosan ott folytatja ahol abbahagyta): egy szellemként kísértő nőalak, aki csak táskájában lévő tárgyai alapján hozzáférhető. Ám e csomagmegőrzőben felejtett táska a beszélőre vonatkozó hasonlat is, így ez az egyébként körvonalazható figura reduplikálódik, és a beszélő oltványa lesz. Nos, ehhez fogható a Betűember süket nője is, aki mindenféle abszurd attribútummal rendelkezik, aki sosem képes megfelelően viszonyulni a dolgokhoz, történésekhez – és egyre jobban összemosódik a lírai alannyal. (Most csak felsorolásokba bocsátkozhatunk, mert az összefonódások összes pontját nem vehetjük számba.)

Ugyanilyen a Betűember is, aki – a kötet elején még megnevezetlenül – kísértő alakként szavakat, jelzőket verscímeket adományoz a verset író hangnak, ám ezért sötét fizetséget követel: az életére tör, de úgy, hogy ne elvegye, hanem élje azt – hogy a narrátor helyébe lépjen. Ez a figura is folyton a nyomában van, akárcsak a süket nő (Jó cím). De ugyanilyen mocskos nemi követelési vannak „a test árnyékos oldalának” (A másik oldal), amely épp olyan beszédképtelen, mint a házban lakó süket nő, s írástudatlan is, mint a Betűember: „És meg / kell majd tanítanom újra írni. Mert hallani, hogy / zsebében csörögnek a lemetszett ékezetek, amik / nélkül eddig nem értettük, mit mond a másik.” Ez a kiválóan átgondolt és felépített megértési ellehetetlenítettség csak fokozódik, amikor kisebb szereplők is feltűnnek, s már végleg nem értjük, miként gondolkodik magáról a versbeszélő. Például amikor „a kislány” kapcsán azt mondja: „mintha mindent tudnék róla, csak / azt nem, hogy az apja vagyok-e, vagy a fia.” (A kislány). Vagy ez a döbbenetesen felkavaró, frenetikus észrevétel: „tévedésből ifjú pár vagyok” (Név és hazugság). Haladunk hát előre a személy totális elvesztéséig, miközben mindenki – mivel jól meg vannak rajzolva – oly világosan megragadhatónak látszik, például a szélsőséges vízióban, amikor a narrátort valaki meglátogatja:

„Végül is bárki lehet. A postás, aki megtanít

titokban horgonycsomót kötni, a virágárus, aki

az újságban az összes kérdőjelet felkiáltójelre

cseréli, vagy a délutáni alvás az óvodában,

takaró alatti csönd, anyám szilveszteri kocsonyája.”

És még hosszan folytathatnánk a sort; a narrátor megfoghatatlan, alaktalan, bizonyos újonnan felbukkanó jellemzői a többi szereplőre is ráillenek. Kilétének megragadhatóságát elbizonytalanítja, vagy pontosabban: a sajátos attribútumok jelentésvándorlása révén folyton továbbutalja az olvasót a beszélő utáni hajszában. Ugyanolyan nyomonkövetésben és üldöztetésben vagyunk e versek olvastán, mint amelyet a paranoid megszólaló él át, aki tulajdonképpen – akárcsak az olvasó – maga után nyomoz. És egyedül maradunk ebben a hideglelős identitás-örvénylésben.

Ezt a működésmódot már Az átlátszó városbanis explicitenmegfogalmazta egy kép formájában: „És ismerős ez is, / mintha két életem volna, két arc, az egyik suttog, a másik / pedig mosolyog, mint egy frissen mosott gyerekfej / a homokozóban, de véletlenül sem néznek egymás szemébe, // nekem pedig fogalmam sincs, miféle ösvényen indultam / el valójában”. (Mintha gyújtogatni indulnának) Szegő János a kötet hátoldalán olvasható ajánlószövegében említi, hogy Bajtai nézőpontja hasonlatos egy gyermekéhez (jóllehet a megszólalás nem imitál gyermetegséget). Nos, ez olyannyira igaz, hogy ebben található meg a narrátor rejtélyének a kulcsa. Ha a fentebb említett szereplőfúziókra gondolunk, felfedezhetjük, hogy a megszólaló lélektana hasonlatos a kisgyermekéhez, akinek ébredezik ugyan az éntudata, de nyelvileg harmadik személyben utal magára, mivel nem képes még tökéletesen elkülönülni a külvilágtól. Mintha Bajtai tanulsága az volna: korunk felnőttjének terhe az, hogy megrekedt ebben a stádiumban – ezért a világban való idegenségérzete. Az idegenségé, amely nem elidegenedettség, hanem a distancia megtartásának hiánya.

A már fentebb is említett idegenségérzet nem elidegenedettséget takar, mert Bajtai elbeszélője túl van azon. A narrátort nem a kívülállás jellemzi, hanem éppen az, hogy valóságának objektumaival végzetesen összekeveredik. Kétségbeesetten rendet akar rakni a körülötte lévő világban, ám pont ezáltal zavarja össze azt:

„elejtem a felcímkézett,

rozsdás és görbe evőeszközöket.

A nagy kapkodásban pedig véletlenül

hasba szúrom magam a kisollóval,

figyelem, ahogy átvérzik a pólóm,

és elvörösödik a vasalódeszka.”

(A bizonytalanság [kiemelés tőlem. KFÁ])

Ha megengedjük magunknak, hogy e példába belebonyolódjunk, azt kell belátnunk, hogy a megszólaló egy ponton túl, amikor az ezidáig elkülönülő tárgyak összeakadnak, már képtelen világosan elkülöníteni hasát a vasalódeszkától; úgyszólván saját testén vasal. De hogy ez hogyan jön össze, azt nehéz belátni, mert az olvasó is belekeveredik a tárgyakkal való elkeveredésbe. E megszólalónak nincsenek meg a megszokott diszpozíciói: a dolgokhoz nem fűződnek funkciók szerint elkülönülő, sajátos viszonyai. Az evőeszközt nem evésre használja; mint ahogyan magukat a szavakat sem rendeltetésszerűen. Nem pusztán egy groteszk világban veszti el iránytűjét, de nyelvileg sem képes birtokolni azt – a nyelv kompromittálja itt önmagát: nem szolgálja az embert, mert nem képes kifogástalanul orientálni a világban. Ezért nem tudja, hol van (Séták, A hátsó szobákban, Elvesz), és hogy mit kellene mondania (Ketrecek, Megszólít úgyis), vagy mondatait mással mondatja, íratja maga helyett (Jó cím, A Betűember, Hang és vér); továbbá – ahogy azt fentebb láthattuk – a személyeket sem képes elkülöníteni (fogalmi) szerepük szerint. Ennek a vérfagyasztó élménynek a mestere Bajtai.

Ha ismeretlen funkciójában ismer rá egy tárgyra, úgy az legalább annyira saját maga, és nem objektum többé: a tárgy nem tárgy, hiszen az elbeszélővel való viszonyában az, ami. Ha „rozsdás és görbe csavarhúzókat” ültet az udvaron, akkor azokat tekinthetjük úgy, mint amik, a cselekvővel való összefonódásban többé nem szerelésre alkalmasak; ez a csavarhúzó csupán az, ami: egy dolog, amit Bajtai beszélője így és így nevez, s ami elültettetik. Bajtainál a „személy”, a „személyiség” drámája éppen az, hogy nem tudja magát disztingválni világától – „ő” maga nem szubjektum.

Bajtai összességében kiváló kötetével szemben egyetlen komoly kifogással élhetünk. Név és szín című ciklusának retorikája, mondatfűzése és motívumalkalmazási eljárása jelentősen elmozdul a többi alkotásétól: a Bajtaira jellemző képi plasztikussággal és történetszerűséggel szemben előtérbe helyeződik a tőmondatokban megjelenő absztraktabb fogalmi szóhasználat és a szinesztézikus kapcsolatokból képződő szimbolikus jelentés (pl.: „Egyetlen piros történetet / szerettem volna csak: színekből neveket, / hangból házakat.” Hang és kerítés). Bajtai, itt már állíthatjuk, új megszólalási lehetőséget, új hangot keres. Pollágh Péternek ajánlja a Név és szín című verset, jogosan, hiszen tematikailag kapcsolódik hozzá, de sajnos túlmegy egy egyszerű hommage-on: az egész ciklus motívumhasználata és erőteljes megszólalási módja kísértetiesen hasonlít Pollághéra. A kötet többi részének motívumai természetesen itt is használatban vannak, ennélfogva a kötetvilág kontinuitása megmarad, de mégis a ciklus negyedik-ötödik darabjánál talál csak vissza saját világához, méghozzá úgy, hogy a kísérleti dikció jótékonyan háttérbe vonul. Ezenfelül, noha e versek egységesek és egymást remekül megtámogatják, egyes darabjai kevésbé kimunkáltak. A jelkép-összefüggések láthatólag fontosabbá lettek a szerző számára, mint a szöveg dikciójának, szövegalkotási technikájának finomítása.

Egy következő, nagyságrendileg sokkal kisebb probléma is szemet szúr, ám ez már szerkesztési kérdés. Tekintve, hogy a Betűember szövegei oly igen markáns koncepcióról tesznek tanúságot, és hogy a könyv messze nem kompiláció, az Elvesz és az Indián, jóllehet erős versek – ez utóbbi különösen szép –, mondhatni, egyáltalán nem illeszkednek a kötetbe. Az Elvesz című versnek csak az első strófája idézi meg Bajtai világlátását (és némileg a szöveg vége); eztán teljesen kettétörik a szöveg, mert egy kötetidegen dikció lép elő: tematikája és a megszólított azonosságának töretlensége nyilvánvaló szerelmi költeményként leplezi le, ami természetesen csak a kötetegység szempontjából kifogásolható. E vers árulkodó módon A süket nő ciklus végére van biggyesztve. Ezek persze apróságok, ám a kötet nagyszerű átgondoltságát látva fájóbbnak hatnak.

Feltétlenül meg kell említenünk, hogy nem volt még ilyen kiváló kötetborító, amely a könyvvel és ami még jelentőségteljesebb, korunk designkultúrájával ennyire összhangban lenne. Élmény kézbe venni.

Bajtai András kiforrott, teljesítményét látva már nem pályakezdő költő, aki összetéveszthetetlen univerzumot épít, s amelynek jegyei újszerű minőségeket rendelnek hozzá a mai magyar költészethez.