Jót vagy foggal

Az első gyásznapokban
rám úgy vigyáztál:
csak aludtál-ittál.
Nem értettem, hogyan lehetsz
gyereknél szomorúbb felnőtt.
Kilocsoltam a napi penzumodat,
és előre imádtam, hogy
helyette vízbe slukkolsz.
És eltorzul az arcod.

A soknapos mákonyhoz képest
meglepően nevettető és
félelmetes volt a dührohamod.
Ettől kijózanodtál, én egyre
részegültem a győz-érzéstől,
a dicstől, hogy átkúrtam
a fejed a palánkon.
De tudtam, hogy igazán
a pálinka palizott be.
Te meg szóval úgy bántottál:
majd meg öltél.
Kisütötted, hogy anya friss halálát tálalod ki.
„Halottról jót vagy semmit.
De!”
Így vette kezdetét (a szádból)
anya letaszíttatása.
Utólag kikezdted, amit
a végső morfin-dózis kezdett:
az agóniáért megérdemelt apoteózist.
„De.”
Hogy azért hozatta velem a bort uszkve naponta,
mert nehezen viselte, hogy a kaparás
helyén lelt benne tanyát a fene.

Aztán
megenyhültél, hogy játsszunk.
Úgy beszéltél hozzám,
hogy magad felnőtté tetted
(ez a produkció része),
azt játszottuk, hogy karate,
és akkor „árnyékolás”,
mert fájdalomokozásnak
nincs helye.

Pedig úgy beszélsz hozzám,
hogy az foggal herélés:
bemocskolod a szád,
nekem a roncsolódástól
gyorsabban gyógyul.

TILOS

arra gondolok
akit apám mutat be és a háta mögött közli csak
hogy az illető többet volt sitten mint kint
és aki a fejére mért baltacsapást úgy éli túl
hogy begyalogol a kórházba kár volt
mert a fejtrauma meg a vegyipari méregborok
megrövidítik az eszét
egy télen gondolja baszik a vonatjegyre
csak felkapaszkodik a lépcsőre
száz kilométerrel arrébb fejtik
le a kezét a csőről a mentőorvosok
a keze megmarad de végül utcára kerül
arra
arra a lányra gondolok aki
miután az évekig fekvőbeteg anyja
(végignézvén hogy apuka szexsegédeszköznek használja lányát)
meghal és huszonéves korában tíz év után
először jön ki napvilágra
a cipzár használatát már tudja
de közlekedni még nem tud egyedül
arra
a fogatlan vénasszonyra aki naphosszat
a legkoszosabb kocsmában ül és
két feles kevertért szopik
ezt is apám mondja volt dolga vele
arra
a kislányra aki szüleivel jár a földekre
napszámba éhbérért feketén dolgozni
tízévesen tíz órában hajol
kézzel gyomlál a tűző napon nehogy
anyuval és apuval az utcára kerüljenek
a napszúrást eltitkolja mélyebbre görnyed
úgy hány a lineárba
arra gondolok
arra az árvaházi leszbi cigányra
aki belerokkan magába
hogy képtelen elfogadni ezt
a kombinációt ami ő
arra
a felelőtlen anyára aki
végignézi ahogy
a négyéves kislánya szétfő
a mészoltó gödörben
arra gondolok
arra a gyermekbarátomra aki
harmadik elemiben guggolva
akasztja fel magát a padláson
a bizonyítványa miatt
arra a lányra arra a szépségre
aki míg az orvosok az összes
nőgyógyászati vizsgálat végeztével
tanácstalanul széttárják a kezüket
belehal a vakbél-perforációba
arra
az örökmenyasszonyra
aki szeretkezik az eltávon lévő katona-vőlegényével
a bakának megáll a szíve
ő órákra hüvelygörcsöt kap
s miután izomlazító injekciókkal
leszedik róla a kedvest
a pszichiátrián tölti rövid hátralévő életét
meg
az ugyanott csak Mauglinak gúnyolt cigány srácra
arra
a szegény zombira aki
már rég nem beszél és alulról nem hajlandó
öltözködni és aki egy nap simán zsebre vágja
a dugi-cigi csikkjét és szétég a bezárt vécében
keresztapám mázol utána
arra gondolok
a gyerekkori barátra akit később
a szerb határon vesznek elő a rendőrök
mert elmetéli egy öreglány torkát
egy maroknyi forintért
arra a csapat kölyökre a gyiviből
akik kukkolják a koleszban a fákról
a látszólag mit sem sejtő lányokat
arra gondoltam
de aztán arra:
A versnek tilos minderről szólnia.
Mert a vers csak itt van. És sehol a történtekkor.
Olyankor egy neutroncsillagon
a kitörések közt botorkál,
mert az irdatlan gravitációtól
úgy meggörbül a fény, hogy
csak a gyönyörű tarkóját látja.