Birtalan Ferenc: Versek regénye. HungarovoxKiadó, Bp.,2010;

Szökőár után is hazatér a tenger. Hungarovox Kiadó, Bp., 2010

Egyszerre jelent meg Birtalan Ferenc két új könyve, a terjedelmesebb Versek regénye és a kis füzetnyi Szökőár után is hazatér a tenger (Kis indiánkönyv). A szerző nem kötetpárnak tervezte őket, mégis többet mondanak egymás mellett olvasva, mint amennyit mondtak volna külön-külön. Sem műfajuk, sem témájuk nem azonos, még a szerzőjük sem egészen: a kis füzetet Birtalan egy titokzatos Degan Alihastro-val jegyzi együtt.

            A Versek regénye a költő Birtalan élete versekben és prózában elbeszélve: vegyes műfajú önéletrajz. Ritkaság a maga nemében: valószínűsíthetően első példája Dante Vita nuova-ja, amelyben az életéről szóló verseket megszólalásuk után közvetlenül, prózában elemzi. Kortárs magyar elődeként Szerdahelyi István Chantefable-ját említeném (1996), amelyben a szerző az életfolyamba ágyazza be az eseményekről szóló, velük egy időben keletkezett verseket. A sort – az én ismeretem szerint – Makkai Ádám Az erő című kötete folytatja, melynek műfaji meghatározását az alcím adja: „Szabálytalan önéletrajz versben és prózában” (2003). E mű szerkezetében filozófiai elmélkedések adják a prózai anyagot, és egy-egy bölcselkedést zár le egy-egy szonett. A hét évszázados szünet után különös gyorsasággal követik egymást ezek a rendhagyó műfajú önéletírások, jelezvén, hogy zaklatott korunk keresi az önkifejezést: szükségét érzi a tárgyilagos, hűvös leírásoknak, emellett igényli a kor érzelmi zárkózottságából való kitörést, a szubjektív megnyilvánulásokat is, mert a szerzők – korhangulat ide, objektivitás oda – érző lények.

           Birtalan verses regénye egy jellegzetes huszadik századi család krónikája, családfával, a felmenőkre való emlékezéssel, amelyek olvasása megerősíti azt a kollektív tapasztalatot, hogy minden ember élete olyan hosszú, amennyi élmény van benne. Birtalan élete már eddig is nagyon hosszú volt, sok volt benne az élmény – és nagyon sok a korai halál. Ezek a veszteségek edzették, keményítették fegyelmezetté, szűkszavúvá: „Amikor meghalt Anna / ezerkilencszázötvenegyben, / mintha az / eget ürítette volna ki egy tolvaj. / Nem maradt nap, hold, se csillagok. / Alanyi költő lettem. // Mikor ürülni kezd egy fészek, / érezni a hiányt, kevesebbséget. / Köpök rá, mit mondanak az ítészek, / s nem boldogít, ha tudom, / ki ujjong, ki hazudik, ki téved…” (Alanyi költő).

Prózáját szenvtelenné formálja, hogy ne érződjék benne a leírások mögött háborgó lélek. A családon belüli katasztrófák miatt joggal érezhette, hogy kevés figyelem irányul felé, a társadalom pedig – amelynek jelszavában a proletároké a hatalom, a gyár, a munka, tehát minden – egyáltalán nem kényeztette el a továbbtanulás lehetőségétől elzárt munkásfiút; nehezen fogadta be az irodalom, az értelmiségi elit. Állandó létérzékelése az volt, hogy az irodalmi fogadtatás politikai megnyilvánulás, nem esztétikai ítélet kérdése – ez az érzés, nem ok nélkül, máig kíséri pályáját.

        Életének – és a regénynek is – kiemelkedően fénylő korszaka 1968, az az év, amely az egész világnak különleges pillanat volt: a fiatalság a világ sok pontján egyszerre mozdult valamiféle egymásra hangolt, közös célért: az Egyesült Államokban a vietnami háború ellen tiltakoztak, jelszavukat, a „flower power”-t az egész világon skandálták, virágkoszorút fűztek hajukba iskolai sapka helyett. A párizsi diáklázadások a fiatalság egyenjogúsítását és a politikába való beleszólás jogát követelték, a „prágai tavasz”-nak nevezett események „emberarcú szocializmussá” szerették volna változtatni a totális diktatúrát. Hazánkban is felforrósodott a levegő: az egyetemisták küldöttségekkel vettek részt a prágai tanácskozásokon, s az addig magukat tehetetlennek, tettvágyukban megbénítottnak érző fiatalok sok irányban keresték a cselekvés lehetőségeit. Az irodalmat új hangok inspirálták: a Ginsberg-féle Üvöltés szelleme kezdett meghonosodni – nem érdektelen, hogy nem a szintén frissen felfedezett, dezilluzionista, majd öngyilkossá lett Sylvia Plath vált idollá, hanem az aktivista beatirányzatok. Sorra alakultak a beategyüttesek, a költészetben a „Lobogónk Petőfi!”-program népies felező nyolcasait elsodorták a parttalanul áradó szabad versek, és egy újfajta közösségeszmény alakult az ötvenes években kikényszerített kollektivizmus helyett.

           Birtalan ekkor került kapcsolatba a magát „Nagy Generáció”-ként meghatározó nemzedék költő-író tagjaival, többek közt Verbőczy Antallal, Gyimesi Lászlóval, Hajdú Zoltánnal. Együtt kellett megélniük, hogy megmozdulásaiknak az apák generációja felülről véget vetett, egyesek kisebb megtorlásokat is elszenvedtek. A „Nagy Generáció” életérzése ettől kezdve a hiábavalóság, a fölöslegesség lett, egyre inkább kiszorultak a kispolgáriasodó társadalomból. Lázadásaikból gyakran önpusztítás lett: hatalmas ivászatok, bulizások helyettesítették a valódi cselekedeteket. Leírásaik erről a korszakról hasonló hangulatról tanúskodnak. Birtalan Alkalmi verse (prózavers): „A halott, a túlélő, a becsapott apák fel nem nőtt, állampolgári jogokkal felruházott gyermekei vagyunk. Mondhatod ezt a korosztályt a kioktatottak, a rendre utasítottak, a szemérmesen októberi eseményről suttogók, Kogutowitz Manó-féle térképek fölött leselkedők, a mindent készen kapottak seregének. (…) nekünk nem volt egy vacak háborúnk, hogy mesélhessük a gyerekeknek.” Töredéke pedig az életérzés végsőkig tömörítése: „Vasszekrény. / Egy doboz VIM, két Flóra szappan. / Sikáljuk magunkról a mocskot, / világmegváltó kocsmaszagban.” Verbőczy Antal a teljes létérzést mutatja be 1971-ben megjelent Koordináták és plakátok című versében, melyből egy részletet idéz Birtalan: „félünk a nagy szavaktól / s ha gallérjainkon látott / virágszagú jelvényekre gondolsz / hát tűzött oda csillagot is / az én atyám a te atyád a mi atyánk”.

A világmegváltás ismét elmaradt, de a nemzedéki sérelem apáról fiúra szállt. Így írhatta meg Birtalan fia, Balázs tizenöt évvel később félelmetesen pontos empátiával az alábbi látleletet: „miután bebizonyították / megvalósítása lehetetlen / kezdett foglalkoztatni / a perpetuum mobile elkészítésének / problémája” (Ecce homo).

Birtalant nemcsak a fölöslegesség érzése sújtotta, hanem az irodalompolitika kirekesztő álláspontja is: „mindenképpen a körön kívül / kopottan korszerűtlenül / mint februárvégen burukkoló gerle / ha kell ha nem újulást jelezve / nem figyelni hóra fagyra / lenni a március rabja ( …) a körön kívül mindenképpen / feladva mindent csak a reményt nem / akárha követ görgetve hegyre / lerogyva fölállva visszaesve / tudva nincs kudarc nincsen érdem / nem lesz ki helyettünk újra éljen” (A körön kívül). Szerencsésen talált rá Kárpáti Kamilra, idősebb mentorára, aki igyekezett költői útját egyengetni. Kortársai közül Rózsa Endre szakmai segítsége és embersége hitette el vele, hogy mindennek ellenére – mégiscsak költő.

            A társadalmi elismertetésért vívott harc mellett meg kellett vívnia a magánélet küzdelmeit is. Felesége veleszületett betegségének vállalása komoly emberi próbatétel volt részéről – eleve bátorság kell egy sérült ember társul választásához –, majd az asszonyon elhatalmasodó kór rombolását és végül a halált megerősített szívvel tudta csak elviselni. A megerősített szív mindeközben fokozottan érzékeny volt, Birtalan sok későbbi betegségének lehetett forrása: „mögöttem negyven év / és olyan magam vagyok ezen a kurva novemberi estén / mint isten lehetett az első napon / érzem a csontvázreszketésű fákat / dérbe öltözött avarban sünök tüskeremegését / Uram nézz ide / kertem minden virága tépett / összkomfortos semmiből nőnek a csodátlan évek / nem adsz életjelet / pedig elkelne most a jó szó / tolvajmód szökő esték sokkjaira a testmeleg / mert elrothadok ebben az esőkönny-szagú gyászban / mocsokba szennybe húz / elkorcsosul a szárnyam” (Zsolozsma). Még együttlétük idején hatalmas erkölcsi vívódással élt meg egy szerelmi háromszöget és annak lezárását. Másodszori nősülése megajándékozta a második, késői gyerekkel, a mesés nevű Zselykével.

          A kötet rendhagyó közösségi munka. Nemcsak azért, mert a mindenkori közösségéért szól, és mert a generáció talán legjobbjának, Verbőczy Antalnak a verseit is beleszövi az éppen tárgyalt eseménybe, hanem azért is, mert Birtalan fia tevékeny részt vett a mű alakításában: nemcsak lektorálta, szerkesztette, hanem saját verseivel is gazdagította a művet. Az országos méretekben és a kisebb közösségekben gondolkodó és alkotó költő műve elsősorban ennek a közösségi tudatnak állít emlékművet.

Az objektívnek szánt, de a tudat alá szorítottságból minduntalan feltörő érzelmekkel felfűtött regény mellett a kis füzet a cím fölött kettős nevet mutat. A könyv mégsem kollektív munka, mégcsak nem is fordítás, hanem a ma nagyon divatos „maszkos” költészet egyik remeke. A „maszkos” irodalomnak két fő fajtája létezik: az első egy valaha élt személy nevében írott művek csoportja (ide tartoznak pl. Juhász Gyulának Ovidius és Anakreón nevében történő megszólalásai, Géher István Catullusa és Anakreóni dalai, Vas Istvánnak szintén az Anakreón bűvöletében született kései „őszikéi”, Kovács András Ferenc egész művelődéstörténeti panoptikuma: Catullus, Caius Licinius Calvus, Jehan d’ Amiens, Kavafisz), illetve a másik csoport, amelyben a költők kitalálnak maguknak egy írótárs-szerepet, és annak „maszkja” mögül beszélnek hozzánk (a kortárs magyar irodalomból a legismertebb példája Weöres Sándor Psychéje, majd sorban a többiek: Esterházy Csokonai Lilije, Kovács András Ferenc Lázáry René Sándora és Jack Cole-ja – a sor hosszan folytatható). A maszk szerepe kettős: felszabadít és elrejt. Titkolni kívánt belső életünket elmondhatjuk, feltárhatjuk – hiszen nem mi teszünk vallomást magunkról. Másrészről a jól megválasztott alteregó autentikusságával, már kivívott tekintélyével megerősítheti közléseinket, elfogadhatóvá teszi esetleges váratlanságainkat. Jóváhagyja azt az utat, amin elindultunk.

          Birtalan különös alteregót választott: a portugál nevű és „eredetiben” portugál nyelven alkotó (Birtalan fordításokként tünteti fel a verseket) Degan Alihastro származására nézve nem is portugál, hanem indián. Ha valaki indián alteregót teremt magának, annak a számára az indián azt jelenti, amit minden Cooper-olvasó gyereknek: erőt, bátorságot, a civilizációtól még mentes romlatlanságot. Az „utolsó mohikán” jelzős összetétel a küzdelem, a szülőföldért vívott harc, a társakért veszélyeztetett élet kulturális metaforája, álmainkban-vágyainkban valamennyien Csingacsgukok vagyunk. S ha úgy vélnék az olvasók, hogy indokolatlanul olvasom bele a tiszta indián képét Birtalan indián-képzetébe, azok számára árulkodó lehet a Versek regényé-nek egy verses részlete, melyben a költő gyermekkorának olvasmányélményeiről számol be: „Idővel Andersen s a Grimmek után / jöttek egyre többen. / Bambi, a debreceni diák, Zéta, / Gergő és a kis Cecey lány. / Kevesebbet törődtem magammal. / Azonos lettem Mauglival, Csingacsgukkal”. Vagyis a költő már gyermekkorában, még nem tudatosítva társadalmi kivetettségét, a társadalmon kívül élőkkel azonosult. Alihastro is magányos, kivetett: „Magához senki nem fogadott / Szegényes vackomon.”

            Mit kapott Birtalan Alihastrótól? Elsősorban a megszólalás szabadságát, az érzelmek kinyilvánításának eufóriáját. A civilizáción innen élő indián ősi mágikus imák „survival”-jaival (maradványaival) teremti meg világát. A kötetkezdő Indián szonett ember nélküli tájat rajzol, a természetben csak a két szerelmes létezik: teremtés közeli pillanat. A versek szabályosan követik a mágikus költészet előírásait: az isten(ek) megszólítása (vocativus), a kérésre felszólítás (imperativus), valamint a kérő megnevezése: „Szélisten Esőisten / Hozzatok enyhülést / Sebére szívemnek / Madáristen / Tépd torkomból a jajgatást / Szaladj elő ősi hegyekből / Leopárdisten / Nincs velem az én szeretőm.” Forró erotika izzik a sorokban, de nem a modern kor pusztán izgatásra szánt szexualitása tombol bennük, hanem két természeti lény egymásra találása, egyesülése a természetben. A hasonlatok is mind természetiek: „Napraforgótányér-mosolyú”, „Tengerszínszemű”, „Kígyóasszony-bőrbe bújt ékkő”, „Mentél szivárványruhában”, „Aranykorongokat ragyogtat melled”.

A verssorozat egy búcsúzó imái – Birtalan finoman sejteti, hogy halni készül az indián („Lassan magukhoz hívnak az istenek”; „Míg átkísér őseinkhez / A gyászba öltöző alkony”). S a búcsúban felragyogtat Birtalan egy archaikus görög grammatikai sajátosságot: a duálist, a kettes számot, amit a görög akkor használ, ha csak két emberre tartozó dologról beszél. Birtalan-Alihastro: „Vagyunk egymás ajándékai / Együtt éljük haljuk a csendet”. Az indián magányára a duális másik személye hozott feloldást: „Hozzám törleszkedett az ének / Hozott vigaszt nekem / Láthassalak / Mesélhesselek téged.”

         Alihastro „eredeti” versei rövid sorú szabad versek, tizennégy ilyen rövid darabot foglal össze a Záróvers, aminek sorai a versek első sorainak epódoszai, utánéneklései. A szerkezet ismerős: a szonettkoszorú épül hasonlóan.

        És a kötet második felében megszólal a civilizációban élő Birtalan Ferenc az európai kultúra egyik legnevezetesebb – és legszebb – versformájában, a szonettkoszorúban. De nem volna Birtalan a szerző, ha nem variálná meg még ezt a szerkezetet is: a Zárószonett (tulajdonképpen a mesterszonett volna) a megelőző szonettek soraiból épül, de nem szabályos sorrendiségben, hanem úgy illesztve egymás mellé a korábbi szonettek sorait, hogy új, másfajta összefüggéseket hozzanak létre. De ezzel még nem ér véget a szerkesztés szoros, fegyelmezett és nehéz munkája: minthogy Alihastro Birtalan „pogányul tiszta” énje, azonos vele, és az ő szerelmét – s vele együtt az európai Birtalanét – énekli meg a szonettekben is, ezekben a fegyelmezett, önuralomra intő formákban. Minthogy azonban Alihastro versei erősen erotikusak, bevonul az erotika a Petrarca által művelt, platói ideálokat kergető szonettekbe is, olyannyira, hogy Alihastro pogány sorai tartalmi, olykor szó szerinti egyezéssel is megszólalnak Birtalannál. Néhány példa: a 4. számú Alihastro-darabban a szerelmes megszólítása: „Napraforgótányér-mosolyú aranyarcod”; a IV. szonett alcíme: „Napraforgótányér-mosolyú aranyarcod”; az 5. darab negyedik sora: „Gyékényed fölé ne szálljon Denevérasszony”; az V. szonett mottója: „Gyékényed fölé ne szálljon / Denevérasszony”. Alihastro 6. versének zárlata: „Kígyóasszony-bőrbe bújt / Ékkő”, a VI. szonett mottója pedig: „Hajnaltól hajnalig fénylő / Kígyóasszony-bőrbe bújt / Ékkő”. A VIII. szonett mottója: „Billegnek messzi hegyek csúcsán / Áldozati lánykák” és egyik sora: „A Kígyóisten alszik majd veled” magyarázza a 8. vers mágikus-misztikus szövegét, amely emberáldozatról tudósít: „Billegnek messzi hegyek csúcsán / Áldozati lánykák.”

           Alihastro és Birtalan szerelmi hőfoka azonos, beszédjük stílusa a felfűtöttség ellenére díszítetlen – Birtalan nagyon kevés jelzőt használ. A költői szépséget képei hordozzák: a „Reggelid mellé én voltam kenyér” a legszebb József Attila szerelmes versek tónusa, ugyanebben a versben kétpólusosságra épülő sorai a látásmód differenciáltságát jelzik: „És én voltam a híd hol jött a mély / És én voltam a mély a híd alatt” – mintha a taoizmus bölcsessége vagy Weöres Sándor, A teljesség felé beszélője szólna: „ez is én vagyok, az is én vagyok” (a „Tat vam aszi” elve az Upanisádokban). Még ugyanebben a versben (III. szonett) egy káprázatos kép a szerelmesek vágyáról, mellyel a szeretett lény képét látnák a világban mindenütt: „Víz lennék, arcod megsokszoroznám.”

           Birtalan a két kötet tanúsága szerint ízig-vérig realista regényíró és ízig-vérig szubjektív lírikus. A realista szigorú, pontos látleletet ad megélt életének magyar valóságáról, a lírikus – maszk mögé rejtőzve – felfedi titkokkal teli, forrongó belsejét, vágyteli testét. A maszk: segítség a személyiség gát nélküli artikulálásához. Alihastro révén gazdagodtunk egy sajátos szerelmi lírával, ami egyébként zárvánnyá vált volna Birtalan hallgatag lényében.

         Mindkét könyv a mai magyar irodalom különlegessége; őszinteségével, bátorságával, a mindenkori közösségért szóló szavával a Versek regénye, forró erotikájával pedig a Szökőár után is hazatér a tenger.