Szepes Erika

2018/2 - Három beszélgetés 2017/2 - Schubert2011/1 - Emlékek egy lavór vízben2010/2 - Fegyelmezett regény – szabad szerelmes versek2010/1 - „Csendes világomat nehéz megérteni”2007/4 - Női hang a kórusból2007/3 - Váratlanságok könyve2007/1 - Egy hang a kórusból2006/4 - A mítosz: egy fogalom jelentésváltozásai II.2006/3 - A mítosz: egy fogalom jelentésváltozásai2005/4 - Avantgárd szintetizáló humanizmus2005/2 - „Jó volt köztetek”2004/4 - Rózsa és napraforgó2004/3 - Simonyi Imre, a formaművész2004/2 - Hozzál magnót2003/4 - Cofi kabátja2003/1 - Meggyfaágon ringó hold

Cofi kabátja

Zsófi unokám öltözteti Cofi névre hallgató, teljesen kopasz gumibabáját.

- Először a sapkát, azután a zoknit, nadrágot, kabátot és a pulóvert - mondja neki didaktikusan, ámde megáll kezében a mozdulat: a pulóvert nem lehet ráhúzni a kabátra. Némi pityergéssel kezdődő, majd újra erőre kapó lendülettel letépi a kabátot a babáról - ettől az egyik karját tartó gumi meglazul, és a kar, csak úgy mutatóba, fityeg, felrángatja rá a pulóvert, majd az egész ruhaépítményt megkoronázza a kabáttal.

Miközben a gyereket nézem elandalodva („Micsoda arany fürtök! Micsoda ibolyakék szemek!” - mondják a szembejövő nénik és bácsik), hirtelen hevesen kezd verni a szívem.

- Na, miaffene van - mormolom magam elé, és igazán nem tudom, mi okozta nekem ebben az idillben a szívdobogást. Nézem a gyereket, aki nyelve hegyét kidugva - ha nagyon figyel valamire, mindig ezt teszi - egy díványra ülteti Cofit, nézem a kopasz Cofit, és nem értem a szívdobogást. Majd hirtelen régről ismertnek látom a baba kabátját: apró zöld-barna-homokszín kockás tweed, tipikusan az ötvenes évek szövőiparának terméke. Hogy kerül ez Cofira?

Megpróbálok alászállni tudattalanomba, hátha rejlik ott valamiféle magyarázat Cofi kabátja és az én szívdobogásom összefüggésére. Elsőként tüntetem el magát a babát és ruhatárának a kabáton kívül eső részét. Marad a kabát és Zsófi. Nem férnek meg emlékezetem ugyanazon képsíkjában. Zsófi élesebb, tisztább, valójában itt látható előttem. A kabát - baba híján - teljesen elveszti alakját, merő rongydarabbá válik. És itt az első nagy szívdobbanás. Ez a valami eredetileg nem Cofi kabátja volt.

Nézem az anyagot, a mintát, tapintom a textúrát. A második szívdobbanás a textúra érintésére érkezik: én ezzel az anyaggal meleg testi kapcsolatban álltam.

Az én ruhám volt? Igen, érzem a bőrömön. De még valami mást is érzek: én ehhez az anyaghoz hozzábújtam, odasimultam, és mintha kívülről melegített volna, nem a testem befedésével.

Melegített, hozzábújtam, odasimultam - e ponton behunyom a szemem, és tisztán látom a képet: anyám hajdani télikabátja volt ebből az anyagból. Hosszú évekig viselte, amíg már a kolléganői is le nem utálták róla. Anyámat ugyanis, így az ötvenes évek elején-közepén nem igazán érdekelte a divat. Rá kellett szólni, hogy vegye már le a kabátot, mert tavasz van végre, és meleg van. Akkor előhúzta az átmeneti kosztümjét - ebből is egy volt, egy szürke-téglaszín csíkos, és addig hordta, míg elő nem vetettük vele az apróvirágos nyári ruhát. Nyár után a folyamat visszafelé működött.

Galyatetőn üdültünk egyszer, az akkori SZOT-üdülőben. Anyámat megörökítette valaki fényképen: a tweed kabátban ül az üvegverandán, a napfényben, és köt. Ha jobban megnézem, apámnak készít meleg pulóvert, „mégiscsak jobb, mint a konfekció”, mely az üdülés végére teljességében varázsolódott elő a röntgen-előhívó oldat okozta állandó gyulladástól gyötört kezei közül. Szemüvege alól huncutul és okosan csillog a szeme; ritka vidám pillanatainak egyikét csípte el az ismeretlen fotós.

Eltelt néhány év, és a sokat szolgált tweed kabátot a röntgenes kollektíva leparancsolta róla. Vett hát egy másikat, egy egyszínű szürkét szőrmegallérral, újabb öt évre. De mi legyen a tweeddel? Ételt és ruhát nem dobunk ki, ez volt a ki nem mondott parancs, gondolom, több millió, háborút átélt más családban is. Ha maradt a paprikás krumpliból, lett belőle grenadírmars. Ha anyám levedlette a tweedet, valamire fel kellett használni: lett belőle nekem télikabát.

- Majd jön a Betty, néni és megvarrja!

Betty néni a házi varrónő volt, ami azt jelentette, hogy volt néhány „családja”, akiknél javítást, átalakítást háznál vállalt, már ahol volt varrógép. Nálunk volt, mert anyám a legszükségesebbeket maga javította, de komolyabb munkákra Betty nénit kellett hívni. Addig összegyűjtöttük az egész család minden foltozni, javítani, átalakítani való holmiját, és Betty néni egy-két nap alatt mindent megcsinált, kora reggeltől késő estig szinte szünet nélkül kattogtatta a varrógépet.

Törődött, hajlott hátú, rosszul járó néni volt, én akkor azt hittem, hogy azért olyan hajlott a háta, mert sokat görnyedt a varrógép fölött. Nagyobb lányként már tudtam, hogy púposnak és sántának született, és két szülése - egy lánya és egy fia volt - súlyosbította betegségét. Soha nem panaszkodott; ha beszélt, mindig a lányával büszkélkedett: okos, de főként nagyon szép, a Torday Terivel együtt nyertek iskolai szépségversenyt. Lánya valóban szőke volt, kékszemű, karcsú, és mindketten - Torday is - Marina Vlady filmbéli boszorkányfrizuráját viselték. És miközben gimnáziumi egyenruhájukról mesélt („Milyen szép volt benne az én Juditkám!”), beteg lábával, amelyet a magas szárú fűzős gyógycipő sem tudott megerősíteni, egyre csak hajtotta, hajtotta rendületlenül a Singer-varrógép pedálos generációjának nálunk lakó példányát. Kattogását ma is hallom, orromban érzem a cserépkályha fanyar, füstös illatát, látom a szoba homályát, mert a varrógéphez nem gyújtottunk csillárt, csak egy kislámpa égett Betty néni előtt. A homályból kiemelkedik Betty néni ellenfénybe állított sziluettje, és szinte kiröppen keze alól a tweed kabát, amelynek rendeltetése ettől kezdve az, hogy telente engem melegítsen. Sok-sok télen át, amíg ki nem növöm.

Alig vártam már azt a pillanatot, amikor anyám is úgy látja majd, hogy kinőttem, és kapok egy másikat. Újban nem reménykedtem, mert most a szürke átalakítása volt soron. De hát az osztálytársnőim előtt ez is újnak fog számítani. Elkészült a szürke, melynek egérszerűségét a műszőrme gallér és a csontszínű gombok valamelyest feledtették, meg egy sál, amely magában ronda volt ugyan (piros-zöld kockás), de a sok szürke mellett szinte megszépült.

De mi legyen a tweeddel? Ételt és ruhát nem dobunk ki. Ha marad a pörköltből, lehet belőle töltelék hortobágyi palacsintába, töltött paprikába. A tweedből pedig nekem lesz egy kötényruha, ami jó meleg, és el lehet hordani alatta a kopottabb, foltozott blúzokat, pulóvereket.

Eközben múlott az idő, és alsó tagozatból felsőbe kerültem, az ötvenes évek pedig második felükbe fordultak. Kezdtek beszivárogni az IKKA-csomagok, bennük a bámulatos „nyugati” ruhakölteményekkel, nejlonharisnyákkal. Én a tweed kötényruhát viseltem a kopott pulóverek fölött, és néha iszonyúan szégyelltem magam.

És eljöttek a hatvanas évek, és szerencsére kinőttem a kötényruhát. De - mint tudjuk - ételt és ruhát... Tehát Betty néni - még hajlottabban, még lassabban sántikálva - eljött, és varrt nekem a kötényruhából egy szoknyát. - Egy kockás szoknya mindig divatos - mondta mosolyogva, amikor látta, hogy majdnem elsírom magam az ő új remekművében.

Ettől kezdve inkább a mindenki által utált és megvetett kék köpennyel takartam el a „mindig divatos”-t. Amit a hatvanas évek első felében - minő felszabadulás! - kinőttem. Ételt és ruhát... Betty néni, varrógép, mellény. Hogy jobban melegítse télen, a kabát alatt, a hátamat.

A hatvanas évek közepétől minőségi változás következett. Leérettségiztem, és azt kértem, hogy ne alakítsák tovább a tweedet, éppen eleget nyúztam már. Betty néni amúgy is súlyos beteg lett, néhány év múlva meg is halt. Utáltam a tweedet és az összes átalakított ruhát, de Betty néni monoton kattogása a varrógépen azért gyakran hiányzott.

Egy egyetemista azt hiszi, hogy már felnőtt. Úgy öltözik, ahogy akar, persze csak annyira akarjon, amennyire pénze van. Sálat vettem, táskát, cipőt, a télikabát még maradt a szürke. És akkor, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, elővettem a tweedet, és kézzel - soha nem tanultam meg géppel varrni - varrtam belőle magamnak egy szütyőt vagy tatyót. Ki milyen néven ismeri. Szóval, egy vállra akasztható tarisznyát, aminek mélyén eltűnt a kulcs, a személyi, az uzsonnaalma, tetejére kerültek a könyvek. - Milyen jó tatyód van! - mondta valaki, és én végre egyszer büszke lehettem a tweedre. (Könnyű lenne egy jó pszichológusnak kiderítenie, hogy tudatalattim működése következtében a ruhaanyagot azért minősítettem át táskává, hogy soha többé ne lehessen belőle ruhaneműt eszkábálni...)

Diploma, állás, férjhezmenetel - a polgári lét sematikus kellékei. És - ami mindenképpen kilóg a sematizmussal illetett állapotok közül - a gyerek. („Micsoda göndör hajú, mosolygó arcú kislány!” - mondták a szembejövő nénik és bácsik.) Úgy kétéves lehetett (a második gyerek, a fiú, még nem született meg), amikor első és azóta is kedvenc babáját megkapta. Egy anyaszült meztelen gumibaba volt, ijesztően fennakadó szemekkel (akkoriban ezt alvóbabának nevezték).

- Fel kéne öltöztetni - mondtam a lányomnak úgy, hogy anyám is értse: varrjon neki ruhaneműket, otthon van, ideje bőven, én meg dolgozó nő vagyok. Anyám nekiállt, és a lakásban található minden anyagból (ne szépítsük: rongyból) varázsolt valami ruhaszerű ruhaneműt.

Anyám meghalt.

Lányom anyuka lett. Övé a szőke fürtös, ibolyaszemű Zsófi.

Lányom vett neki kétéves korában egy gumibabát, anyaszült meztelen, kopasz fejű csúfságot. Unokám elnevezte Cofinak, és ráadta a lányom - az ő anyja - gyermekkori játékai között talált tweed babakabátot.

A tweed elnyűhetetlen - mondta Betty néni, az én szívem pedig ettől az emléktől kezdett úgy zakatolni, mint Betty néni a varrógéppel. S minthogy ételt és ruhát... Nem tudtam kidobni a babakabátot felnőtt koromban, hiszen anyám készítette két kezével, mint azt a fényképen megörökített, hajdani pulóvert.

Vissza a tetejére