A semmiből jöttünk (Beszélgetés Ferdinandy Györggyel)
Beszélgetés Ferdinandy Györggyel
Autója nincs, babérkoszorúja van. Budán él, néha Floridában. Talán a legszabadabb magyar író, akitől még Puskás Öcsi is kapott levelet. Ha mesélni kezd, mintha a törikönyvünk nyílna ki: világháború, 56, hidegháborús évtizedek, rendszerváltás. Hazatérés? Ugyan. Örök emigráns. Ferdinandy Györggyel a könyvhét idején beszélgettünk.
– Amikor bemutatnak egy esten, mindig kiemelik valamelyik díjadat, hol a Márai-, hol a József Attila-díjat említik, noha egyiket sem mostanában kaptad. Persze a címek állandók, a rang pedig elvitathatatlan: például idén Magyarország hivatalos babérkoszorúját is a nyakadba akasztották.
– Bizony, nagyon fontos díj, örültem is neki. Megígértem a feleségemnek, hogy bablevest főzünk, ahhoz jól jön majd a babérlevél. Aztán persze kiderült, hogy a díj nem jár ilyesmivel – így hát a ceremónia megvolt, a bableves elmaradt.
– Tudható rólad, hogy figyeled, szemlézed a megjelent könyveket, gyakran írsz recenziókat, ajánlókat is. Amikor Gyulára jöttünk, ahol nemcsak könyvbemutatód volt, de a könyvhetet is te nyitottad meg, elugrottunk a pesti rakpartra könyvheti katalógusért, amit át is olvastál a délutáni sziesztádon. Milyen arcát mutatja az idei könyvtermés, felfigyeltél valami számodra különösen fontosra vagy érdekesre, kiemelnél bármit belőle?
– Sajnos nagyon kevés idő volt az átlapozásra, mert négy óra előtt érkeztünk, ötkor pedig már a gyulai standoknál voltam, de jó érzéssel vettem tudomásul, hogy mesteremtől, atyai pártfogómtól, Cs. Szabó Lászlótól két könyv is megjelent idén: a képzőművészeti esszéket tartalmazó Útrahívó és a tavaly kiadott, de idén szerencsére újra a listán szereplő Hazajáró lélek, amely Cs. Szabónak az Irodalmi Újságban közölt szövegeiből válogat. Ez azért is nagy szó, mert éveken, sőt majdnem évtizedeken át semmi nem jelent meg tőle itthon. Cs. Szabó László a negyvenes évek elején a Magyar Rádió igazgatója volt, ezután Olaszországba emigrált, ahonnan hamarosan Londonba tette át a székhelyét, ott lett belőle a magyar emigráció „osztályfőnök ura”. Mi, ötvenhatosok húsz-huszonkét éves gyerekek voltunk, amikor kikerültünk a nagyvilágba, és bár makacsul élt bennünk a szándék, hogy külföldön is, csak azért is magyar írók leszünk, arra kellett ráébrednünk, hogy rettenetesen egyedül vagyunk, nincs, aki a kezünket fogja, aki irányítana, terelne, támogatna bennünket. Cs. Szabó László nyúlt a hónunk alá, végiglátogatta a nyugati egyetemi városokat, amelyekben sok magyar ötvenhatos fiatal élt és tanult, és mindenütt megszervezte a nyugati magyar irodalom intézményrendszerének alapjait. 1984-ben halt meg, és bár a rendszerváltást nem élhette meg, azt már megtapasztalhatta, hogy idehaza is elkezd megroppanni a szocialista rezsim, és hogy változóban van a világ. Amihez minden bizonnyal az ő kint végzett áldozatos munkája is kellett. Cs. Szabót az úgynevezett esszéíró nemzedék tagjaként szokás emlegetni, de nemcsak esszéíró volt: gyönyörű novellákat, nagyszerű történeteket is írt. Hányszor elolvastam a Vérző fantomok című könyvét! Ami a kérdés első felét illeti, igen, szívesen csinálok mustrát, örömmel írok mások köteteiről, főleg a fiatalabb nemzedék könyveiről, de sajnos már nem megy úgy az olvasás, mint régen. Szemüveggel és nagyítóval olvasok, és ha valami nem tetszik, azt bizony akár tizenöt oldal után is abbahagyom, amit viszont jónak találok, azon minden körülmények között átrágom magam az utolsó betűig, és írok is róla. Makuladegenerációm van, illetve a kedves feleségem szerint nem is csak makula. Hát így állunk. Nagyon jó érzéssel tölt el felfedezni fiatal írókat, főleg olyanokat, akiket kevesebb figyelem övez, vagy akikre még egyáltalán nem figyeltek fel.
– A műfordításról is szóló könyvheti megnyitód egyik hangsúlyos megállapítása az volt, hogy olyan műveket kellene megismertetnünk a külfölddel, „amelyeket csak mi tudunk megírni, itt, a Kárpát-medence alacsony égboltja alatt. Mindazt, amit nekünk kell elmondanunk a nagyvilág népeinek”. Az egyik példád a későn érkező Gion Nándor műve volt. De melyek azok a témák, amelyeket csak mi tudunk elmesélni, megírni?
– Már évtizedekkel ezelőtt kértem és javasoltam, hogy Gion Nándor csodálatos művét, amellyel a vajdasági Szenttamást emelte magas irodalmi rangú településsé, gyorsan fordítsuk le nagy nyugati nyelvekre, mert a Virágos katonában, majd a Rózsamézben, és az ezután következő regényekben is Gion valami olyat mondott el magyarul, ami az egész világ számára fontos lehet: szívhez szóló, egyetemes érvényű világot teremtett. Itthon természetesen nem hallgattak rám, az emigránsra – mondjuk, ma sem nagyon, de azért már jobban figyelnek rám, mint annak idején. Aztán megismerte a világ egy Gabriel García Márquez nevű kolumbiai író nevét, vele együtt pedig a latin-amerikai Szenttamásét, vagyis Macondóét, a következmények pedig mindenki számára ismertek. Ma ezért úgy tűnhet, hogy a Száz év magánynak nincs párja, nekem viszont meggyőződésem, hogy ha annak idején Giont megismertetjük a nagyvilággal, egészen másképp alakul ez a történet. Nem egy és nem két hasonló példát tudnék mondani. Fájdalmas látni, mennyire nincs önismeretünk, hogy nem tudjuk felmutatni, ami a lényegünk, ami igazán fontos a számunkra. Mintákat követünk, amelyekre figyelni természetesen érdemes és kell is, de mi értelme volna megírni ugyanazt, amit nyugaton már megírtak előttünk.
– És mi a helyzet a keleti irodalmakkal? Ilyen irányú érdeklődést vagy igazodást a kelet felé nem tapasztalsz?
– Elsősorban azt látom, hogy a „művelt” nyugat a követendő példa. Hangsúlyozom, ez helyes, jól is tesszük, ha figyeljük, mi történik a nyugati irodalmakban, de azért időnként nem ártana föltennünk azt a kérdést, hogy miért is „művelt” ez a bizonyos művelt nyugat. Ott éltem ötven éven át, Franciaországban tizennégy kötetem jelent meg franciául, de ettől függetlenül is tudható, hogy a nyugat műveltségének egyik alapja, hogy a nagyhatalmak három lépésben meghódították és kifosztották a harmadik világot. Először amikor elfoglalták és gyarmatosították, másodszor az alatt a kétszáz-kétszázötven év alatt, amíg minden értéket, amit csak lehetett, kinyertek belőle, harmadszor pedig amikor nagy garral kivonultak tőlük, és azt mondták a leigázottaknak: íme, szabadok vagytok. Ez utóbbinak, ami engem a leginkább foglalkoztat a három lépés közül, számos következménye lett, például az is, hogy ma a szegény sorsú harmadik világbeli diákok az elnyomók tankönyveiből tanulják meg, hogy kik is ők valójában, egykori gyarmatosítóik magyarázzák el nekik, mit kell tudniuk magukról, kik az őseik, milyen a múltjuk. Nem csupán foglalkoztat és érdekel ez a probléma, de testközelből is megtapasztalhattam, hiszen harminchat éven át olyan gyerekeket tanítottam, akiknek a nagyszülei, dédszülei rabszolgák voltak, és akik szégyellték a múltjukat, ha ugyan egyáltalán tudtak róla.
– Az idén megjelent Sziget a víz alatt című „tényregényed”, amely – némi túlzással – helyenként Amerika-kritikus pamfletként is olvasható, ennek a tanárságnak a tapasztalatairól szól. Olvasás közben az volt az érzésem, hogy a kötetben szereplő bennszülöttek identitáskeresése a tiéd is, mintha magadra ismertél volna azokban az emberekben, akiknek egy nagyhatalom mondja meg vagy írja elő, hogyan kell rendesen élni.
– Természetesen nincs sem a könyvben, sem bennem Amerika-ellenesség, főleg hogy én szinte mindent az amerikaiaknak köszönhetek. Ezt azért picit szégyenkezve mondom, hiszen egy ilyen bűnös nagyhatalomhoz tartozni és mindent neki köszönni nem túl nagy dicsőség. De eltagadni sem illik, hiszen ki adott nekünk, 56-os fiataloknak ösztöndíjat? A Szabad Európa Rádió, az amerikaiak. Kitől kaptunk állást, miután befejeztük a tanulmányainkat az európai egyetemeken? Tőlük, az amerikaiaktól. Nélkülük nyugdíjam se volna. Tehát semmi okom arra, hogy hálátlan módon belerúgjak jótevőimbe, ami persze nem jelenti azt, hogy nem működik bennem a kritikai érzék, és ne fogalmazzam meg nyíltan például azt, hogy a régi nagy gyarmatosító hatalmaknak sajnos méltó – vagy méltóbb – utódja a mai Egyesült Államok.
– A könyvheti megnyitóban nemcsak Gion Nándort, de Dés Mihályt is említed, akiről azt állítod, hogy hiába fordította rendíthetetlenül spanyol nyelvű folyóiratába a hazai irodalmat, őt se kezelték méltó módon. „Volt rálátása, pontosan tudta, hogy mit kellene mai irodalmunkból lefordítani. És senki sem figyelt rá.” Erről többször írtál a saját pályádat illetően is. Mi lehetett ennek a visszahangtalanságnak, nemfigyelésnek az oka?
– Sajnos erre nem tudom a választ, és azt hiszem, nem is könnyen megválaszolható, mélyebb, alaposabb analízist érdemlő kérdésről van szó. Inkább az itthon maradt irodalmárok feladata ezt a munkát elvégezni, nem az enyém. Nekik kell elgondolkodniuk azon, hogy miért nem hasznosították azt az óriási tapasztalattömeget, amelyet a nyugatra szorultak, a kinti egyetemeken tanítók felhalmoztak. Ez mindig is a rendelkezésükre állt, ahogy a rendelkezésükre áll a mai napig. De azért ma mintha megfigyelhető volna némi érdeklődés, Cs. Szabó László említett köteteinek a kiadása is ennek az egyik jele lehet.
– Beszélgetésünk egyik apropója trópusi tanárságod. Ugorjunk vissza az időben mintegy nyolcvan évet: milyen tanáraid-nevelőid voltak, hogyan emlékszel vissza első iskoládra?
Első elemista évemből például Dolozselek Arankára emlékszem – isten áldja meg haló porában –, aki 1944 őszén megállt az osztályterem ajtajában, és rekedt, mély hangon azt zokogta, hogy istenem, mi történik a gyerekeimmel, hova viszik a gyerekeimet. Tüstént ott termett több kollégája, átkarolták, csitították, próbálták megnyugtatni, de ő kifakadt, hát hogyne sírna, amikor a szeme láttára elhurcolják a gyerekeit – és vigasztalhatatlanul zokogott tovább. Ez az első emlékem, amelyet nem bírok és soha nem is fogok elfelejteni. Élesen él bennem, és kissé talán elhomályosítja az elemi iskola következő éveit, de persze voltak nagyon jó és kevésbe jó tanáraim, ahogy ez természetes. Mivel édesanyám nem tudta etetni három gyermekét, elemi után a gödöllői premontrei gimnáziumba kerültem, bentlakásos diákként, protekcióval. Itt az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár augusztus végén elkezdtem a tanulmányaimat, de november végén jött a bejelentés, hogy Belgium és Hollandia ideiglenesen vendégül látna a világháború miatt éhező-nélkülöző pesti gyerekeket, lehet jelentkezni. Édesanyám élt a lehetőséggel, így lettem egy időre külföldön tanuló kisdiák. Kivittek bennünket a Keleti pályaudvarra – ma is őrzök erről egy nagyon értékes fényképet –, ahol ott állt Mindszenty bíboros, és búcsúztatta a vonatot, amelyen több száz pesti kisgyerek elindult Nyugat-Európába. Feltáplálásra, ahogy mondták. Egy évig voltam belga fiúcska.
– Első nagy nekiindulásodat néhány évvel később követte egy sokkal meghatározóbb második: emigrációd a forradalom idején, 1956-ban. Egy kedves tanárnő mesélte a minap, hogy ő is mehetett volna, de az indulás reggelén, amikor élete szerelme közölte vele, hogy három perce van, hozza a csomagját, valami azt súgta neki, hogy maradnia kell – sarkon fordult, és soha többé nem látták egymást. Alaposan átgondoltad, mit cselekszel, vagy nem volt választás, menned kellett? Mi tarthatott volna vissza?
– Nekem is volt „menyasszonyom”, egy nagyon helyes kislány, aki a József körút 67. szám alatt lakott, a Bodográf mozival szemben lévő házban, az első emeleten. Az első szovjet invázió után átrohantam hozzájuk, hogy megnézzem, hogy vannak, hogyan vészelték át a rohamot, él-e még egyáltalán. Nagy megkönnyebbülésemre életben volt, amikor odaértem, épp a rommá lőtt emeletet takarította. Mondtam neki, hogy engem már megfenyegettek, elhagyom az országot, és kértem, tartson velem. De Mária megrázta a fejét, és közölte, hogy a szüleivel marad, itt, ezen a helyen. És szótlanul söpörte tovább a lakást. Kényszerhelyzet volt, nem maradt idő az érzelmekre, rohantam vissza Budára akkori munkahelyem, az autóbuszüzem Fürst Sándor utcai garázsába, ahol maga a párttitkár, Bozsóka elvtárs fogadott: Gyuszikám, egy percet se gondolkodjon, szedje a sátorfáját, mert ha itt marad, abból semmi jó nem fog kisülni. De őszintén szólva nem volt világos semmi sem, nem láttunk tisztán, baljós hírek, féligazságok terjedtek, nem igazán lehetett tudni, mi következik, kinek mi lesz a sorsa. Például először engedélyezték a munkástanácsokat, aztán viszont elkezdték felszámolni őket, ezzel együtt felelősségre vonták a tagjaikat, és mivel a forradalom kitörésekor én is beléptem a munkástanácsba, számomra is kényelmetlenné váltak a körülmények. Amikor meg anyám azzal a hírrel jött le a Sashegyről, hogy bevitték az egyik utcabeli barátomat, már tudtam, hogy annak, ami Magyarországon történik, nagyon nem lesz jó vége. Így is csak december 7-én indultam útnak. Hat nappal később érkeztem meg Ausztriába, de ott is egyből azt néztem, hogyan tudok minél előbb hazakerülni.
– Tisztán ésszerű belátás volt, hogy haza kell térned, vagy fojtogatott a honvágy?
Nem volt honvágyam soha, ha igazán nyugtalanított valami, az az íróvá válás volt. Kezdettől fogva ez az elképzelés éltette a mindennapjaimat, mindig is írónak készültem. Az én hazám elsősorban a magyar nyelv.
– Az a veszély nem fenyegetett, hogy ez a haza a határokon túl veszélybe kerül, hogy „lehull nevedről az ékezet”, ahogy Márai írja a Halotti beszédben?
– Márainak nem volt igaza. Sok mindenben tévedett, ebben is. Márai kitűnő író, akit az utóbbi időben nagyon megszerettünk – itthon. Mi ott kint ugyanis nem szerettük őt. Levelekkel ostromoltuk Párizsból, Londonból, szerte a nagyvilágból, hogy segítsen, legyen a mentorunk, vagyis azt a szerepet próbáltuk ráerőszakolni, amit aztán Cs. Szabó László olyan atyaian és nagy szeretettel felvállalt, de Márai nem reagált a megkeresésekre, helyesebben egyetlen levelet írt, amelyben neheztelésének adott hangot, hogy bennünket már megfertőzött a judeobolsevizmus. Bennünket, fiatalokat, akik a forradalmat csináltuk. Mélységesen csalódottak voltunk. Ismeretes, hogy kikötötte: akkor jön haza, amikor az utolsó orosz katona is kitette a lábát az országból. De akkor már késő volt.
– Miért épp a köztudottan hűvös Máraitól vártátok a mentorságot?
– Mert ő volt a nagy, az ismert, az Író. Aztán persze lettek mestereink, például a Londonban élő Határ Győző, aki sok ezer levéllel tartotta a lelket a skriblernek készülő, külhonba szakadt magyar fiatalokban. Vagy említhetem a kevésbé nyitott, de ugyanúgy barátságos és segítőkész Szabó Zoltánt is. Nagy szükségünk volt a biztató szavakra, a segítő kézre azoktól, akik már emigrálásuk előtt íróvá váltak idehaza, és odakint könnyűszerrel tudták folytatni a pályát. Nekünk nem volt múltunk. A semmiből jöttünk.
– Sokféleképp indulhat egy írói pálya, fiatalok köröket, csoportokat hoznak létre, táborokba járnak, folyóiratoknál jelentkeznek, jönnek az első publikációk, majd a könyv, könyvek. Nektek milyen lehetőségetek volt érvényesülni?
– Hasonló utat, utakat jártunk be mi is, voltak csoportosulások, és lapokat is alapítottunk. Aztán szép lassan jöttek a könyvek is, az elsők egyike például Sárközi Mátyásé volt, a remek Olasz vendéglő, amely egy magyar menekült pincérkedését örökíti meg, a rá jellemző groteszk humorral.
– Viszonylag hamar szétszóródtatok Európában. Volt állandó kapcsolat Párizs, Bécs és London fiatal magyarjai között?
– Igen, leveleztünk, és évente találkozókat szerveztünk. Ez többek között a hollandiai Mikes Kelemen Kör, a londoni Szepsi Csombor Kör, illetve Párizsban a Magyar Műhely munkáját dicséri. Ezek nagyon fontos események voltak, hosszú hónapokra erőt adtak nekünk.
– Hogyan éltétek meg ezeket a találkozásokat: mint örök időkre kint rekedt magyarok jöttetek össze, vagy mint olyanok, akik tudják, hogy az emigráns létállapot csupán átmeneti, és előbb-utóbb visszatértek Magyarországra?
– A legtöbbünk ugyanúgy gondolkodott a hazáról és a nyelvről, mint én, tehát nem volt kérdés, hogy amint lehetőség nyílik rá, hazatérünk, hiszen magyarul csak itthon teljesedhetünk ki igazán. Persze voltak, akik „átálltak”, és idegen nyelven kezdték írni a műveiket, sőt némelyikből ismert nyugati író lett, de igazán nagy író egyikből sem.
– És ha nemcsak a nyelv használata, hanem a politika felől is nézzük? Felmerült már ekkor köztetek, hogy Magyarország egyszer majd szabad és független, netán, demokratikus állam lesz?
– Természetesen, folyton ezt vártuk, ebben reménykedtünk. Amíg a Puerto Ricó-i egyetemen tanítottam, minden tanév végén azon gondolkodtam, érdemes-e, szabad-e már hazalátogatni, vagy még korai a nekiindulás. És csak a nyolcvanas években, a diktatúra puhulásakor látszott először, hogy hamarosan tényleg bekövetkezhet a viszontlátás. Felismertük a jeleket, hiszen láttunk már hasonlót: Franco spanyolországi uralma ilyen szempontból hasonlóképpen alakult, mint itthon Kádáré, ott is lehetett érezni, milyen, amikor egy keménykezű vezetés egyre lazábbá, engedékenyebbé válik. Amikor az ember tud úgy élni egy diktatúrában, hogy a hétköznapjaiban nem vesz tudomást az országot irányító generálisról. Nagy, átütő dologra, mondjuk forradalomra nem számítottunk, de lassú változásra, a rendszer elöregedésére, kifáradására igen. Amint ez be is következett az évtized végére.
– Önkéntes száműzetésed éveiben-évtizedeiben mennyire tudtad vagy tudtátok tartani az itthoniakkal a kapcsolatot?
– Ez fokról fokra, a diktatúra említett gyengülésével párhuzamosan vált lehetővé. Idővel a magyar állam engedélyezte, hogy írókat hívjunk meg, vendégünk volt többek között Karinthy Cini, Weöres Sándor vagy Örkény István, akik kivétel nélkül megtiszteltetésnek vették, hogy kijöhetnek hozzánk, és annak rendje és módja szerint megjelentek az összejöveteleinken. Biztattak bennünket, hogy legyünk türelemmel, és várjuk ki a végét ennek a „kutyakomédiának”. Cini például hetekig nálam lakott Strasbourgban, mert szegény szerencsétlen franciáknak – ahogy mi hívtuk őket: „a szürkéknek” – nem volt rendes olimpiai uszodájuk, csak Strasbourgban, ahol még a németek építették. Itt szállásolták el a magyar vízilabda-válogatottat, amelyet Cini is elkísért, és amely itt mérkőzött meg a francia vízipólósokkal. Ezek a vagány srácok sok csínyben benne voltak. Egyszer érdeklődtek, mivel foglalatoskodom. Mondom, íróféle vagyok. Író? Végül is igen. Na, ide figyelj, ott ül, mutogattak a grádicsok felé, és az edzést nézi egy nagy magyar író. Bátran menjek fel hozzá, köszönjek neki, nagyon büszke lesz rá. Cinit akkor még nem ismertem, a vízilabdázók pedig olyan író nevét mondták, akiről hamarosan kiderült, hogy odahaza a kommunista rendszer szolgálatkész híve, és finoman szólva nem örvend nagy népszerűségnek. Fölcaplattam Cinihez, összecsaptam a bokám, és üdvözöltem a hallott néven, majd büszkén bemutatkoztam, hogy író vagyok magam is. Húszéves fejjel az ember büszkén mondja magáról, hogy író. Cini azonban vörös fejjel felcsattant, hogy micsoda disznóság, ki merte ezt a szemtelenséget megengedni magának, ki merészeli őt lejáratni – ekkor derült ki, hogy Karinthy Frigyes fiával ismerkedtem össze. Összebarátkoztunk, együtt mentünk Párizsba is. Nagyon sok kapcsolat alakult ki ilyen módon, mondhatni, a rezsim háta mögött.
– Ki állt hozzád a legközelebb?
– Sokan voltak, akiket szerettem, nehéz volna kiemelni bárkit is, de mondjuk Örkényt különösen kedveltem, rengeteget tanultam tőle, elsősorban azt a nagyszerű humort, amire megtanította ezt az országot. Megtanított minket nevetni. Saját magunkon is, de főleg azokon, akik olyanná tettek bennünket, amilyenek lettünk. Az érzékenységét is megtapasztaltam, amikor ugyanis kaptam egy 48 órás beutazóvízumot mint politikai menekült, hogy nagybeteg édesapámat meglátogathassam, akkor is mellém állt, segített, és őszinte csalódottságának adott hangot, hogy egy olyan magyar írónak, mint én, aki egy percig sem tagadta meg a magyarságát, és a magyar kultúra elkötelezett képviselője, csupán két napot engedélyez a magyar külügy egy ilyen szomorú helyzetben. Ez is nagyon sokat jelentett nekem.
– Három tanáregyéniséget említettél, három különböző „iskolát”. Aztán egyszer csak te is a katedrán találtad magad, nem is akárhol, Puerto Ricóban. Közép-Amerika sok mindentől, amit addig a világról tudtál, nagyon messze van. Bécs és Strasbourg után mi vezetett épp oda?
– A franciák kezdettől fogva segítették a náluk tanuló külföldi diákokat, de szigorúan abból a megfontolásból, hogy amikor befejezik a francia civilizáció tanulmányozását, és lesz egy diplomájuk, hazamennek, és a francia kultúra képviselőiként dolgoznak, tanítanak, írnak tovább otthon. Amivel egyetlen probléma volt: ezt rajtunk, politikai menekülteken kívül mindenki megtehette. Ha úgy tetszik, megvezettük a franciákat. Akkor már francia feleségem volt, aki megelégelte, hogy hol kőművesként dolgozom, hol a Ford gyárban robotolok a szalagnál, és azt mondta, ideje valami hozzám illő állás után nézni. A francia irodalomban minden nagy írónak volt tisztes polgári foglalkozása. Céline, akit az egyik legnagyobb francia írónak tartok, élete végéig orvosként dolgozott, André Maurois, aki pártfogóm volt, és ugyancsak nagyon sokat köszönhetek neki, hivatalnoki munkát végzett. A Puerto Ricó-i egyetem pont ekkoriban, a hatvanas évek elején keresett diplomás európai tanerőt, én pedig kaptam az alkalmon, és megpályáztam egy tanári állást. Nem volt problémátlan az ügyintézés, de ilyen-olyan segítséggel végül elfogadták a jelentkezésem. Szedtük a sátorfánkat, és hajóra szálltunk. Elhagytuk Európát.
– Tudtad, mire vállalkozol, ismerted valamennyire azt a térséget?
– Egyáltalán nem ismertem, de apám nagybátyjáról tudtuk, hogy ott él, sőt meg is ígérte, hogy majd egyengeti az utamat. Amikor aztán kiszálltunk a hajóból, mert akkor még hajóval lehetett közlekedni a két kontinens között, mindjárt kiderült, hogy a kedves távoli rokonom mégsem Puerto Ricóban lakik, magyarán csak magunkra számíthatunk. Összeszorítottam a fogam, és elkezdtem építeni az új életemet ebben az egzotikus világban. Az ember néha megmakacsolja magát, és azt mondja, el fogom érni, amit akarok. Aztán előbb-utóbb el is éri.
– A magyar nyelv a hazád – hogyan élted, hogyan használtad ilyen messze?
– Öt magyar élt Puerto Ricóban, azok is haragban voltak egymással. A magyar nyelv tehát tényleg nem jöhetett szóba a hétköznapi érintkezésben, mindenesetre nem szorult háttérbe, ugyanis jegyzeteket írtam a Szabad Európa Rádiónak. Ezt a rádiót sokszor egyoldalúan pozitívan ítélik meg, de nem árt tudni, hogy mi, ötvenhatosok egy időben nagyon nem szerettük, mert folyamatosan buzdította a magyar felkelőket, hogy tartsunk ki, harcoljunk tovább, hamarosan megérkezik az amerikai segítség. Sokan haltak meg emiatt. De hát eltelt majdnem tizenöt év, és úgy gondoltam, a Szabad Európa Rádión keresztül életben tudom tartani a kapcsolatot a magyar irodalommal, kultúrával: a hazámmal is. Jelentkeztem náluk, és kértem őket, hogy postázzák el nekem a hazai könyveket, folyóiratokat, legyen magyar olvasnivalóm. Évtizedeken át olvastam, és írtam a magyar jegyzeteimet. Csurka Istvánt olvastam például – micsoda remek író volt, és milyen kár, hogy politizálásra adta a fejét, miközben pont azt tanultam meg tőle, hogy egy író sose másszon bele nyakig a politikába, annak ugyanis az írósága látja a kárát.
– Fordítottál is, szociográfiai munkákat írtál: íróként élted az életedet. Mindenekelőtt azonban tanítottál. Hogyan láttál munkához, milyen feltételekkel várt az egyetem?
– Az amerikai oktatás szisztémája egészen más, mint amilyet mi Európában ismerünk. Például az én diákjaim soha nem tanultak történelmet és földrajzot, mert a középiskolájukban egyszerűen nem voltak ilyen tantárgyak. Ezért fordulhat elő a mai napig, hogy még az amerikai elnök közvetlen környezetében is dolgoznak olyan magas rangú hivatalnokok, akik összekeverik Ausztriát Ausztráliával. Ráadásul én a déli part fekete diákjait tanítottam – az északi part elamerikásodott, ott több fehér élt –, akiknek fogalmuk sem volt, honnan jöttek, kik ők. Vagy pedig, ahogy említettem, szégyellték az őseiket. Ilyen környezetben egészen másképp kezd tanítani az ember, mintha, mondjuk, Európában vagy az USA-ban tenné. Komoly feladat előtt álltam.
– Mintha önkínzó módon az egyre veszélyesebb vagy komolyabb kihívásokat jelentő helyzeteket kerested volna, amelyek a saját identitásproblémádat is bonyolultabbá tették. Még az is lehet, hogy az itthoni meg nem értettséged, a visszhang hiánya is ebből a kiismerhetetlen mozgásból, életvitelből fakadt. Nehéz mit kezdeni azzal, nehéz leírni, megfogni azt, aki maga is folyton önmagát keresi a műveiben.
– Ezzel egyetértek. Mióta nyolcvanéves elmúltam, sokszor mondogatom, hogy azt hiszem, én egész életemben önsorsrontó ember voltam. Nagyon sokszor közel álltam ahhoz, hogy nagy dolgokat vigyek véghez, és minden esetben megtettem a szükséges lépéseket, hogy ez ne sikerüljön. Beszédes az is, hogy a tágabb famíliánkban öt gépkocsi van, és épp nekünk, a „gazdag amerikaiaknak” – a feleségemnek és nekem –, akik idestova húsz éve Budán lakunk, nincs autónk. Nem úgy élünk, ahogy mások szerint élnünk kellene.
– Óráid nem pusztán elméleti anyagok úgynevezett leadásából álltak. Gondolom, ezeket a diákokat le se kötötte volna a teoretikus tanulás.
– Sokféle gyakorlati próbálkozásom volt, és számtalan akadályba – hivatali jellegűekbe is – ütköztem. Az biztos volt, hogy túl kell lépni a mozdíthatatlannak látszó tanrenden, amely alapján bajos lett volna tanítani. Ez sem volt könnyű, mert már a környezet sem kedvezett az ilyen elképzeléseknek. Az európai emigránsok rendkívül alázatosak azzal az országgal, amely befogadta őket, vagyis kivétel nélkül Amerika-pártiak voltak. Én pedig megpróbáltam ennek az ellenkezőjét művelni. Amikor úgy éreztem, hiábavaló minden erőfeszítés, a kis lépések híve lettem, apránként, részfeladatokkal próbáltam előrébb jutni, és jobb belátásra bírni a diákjaimat. Például filléres utazásokat szerveztem a szomszédos szigetekre, hogy megismerjük a környezetünket. Amikor a táblára kifüggesztettem Puerto Rico térképét, azzal szembesültem, hogy a diákjaim azt hiszik, az országuk akkora, mint az Egyesült Államok, hiszen az USA-é is ott lógott a miénk mellett, és a két térkép azonos méretű volt. A kis lépésekhez tartozott az is, hogy elhatároztam, megtanítom őket focizni. Ez sem volt egyszerű feladat, hiszen nem tudták, miben áll a játék lényege, és elképzelésük sem volt, hogy milyen izgalmas sportágról van szó. Írtam a Real Madridnak, ahonnan Puskás Öcsi nem csupán válaszolt, de piros-fehér-zöld dresszeket is küldött a Puerto Ricó-i diákcsapatnak. A mai napig piros-fehér-zöld a Puerto Ricó-i egyetemi futballcsapat színe. A szabályok elsajátítása után ellenfelet kellett keresnünk: kapóra jöttek a spanyol szeminaristák. Ellenük játszottuk az első hivatalos, döntetlenre végződő meccsünket. A tisztes helytállás olyan örömet okozott a diákjaimnak, hogy a lefújás után sírva rohantak hozzám, és megfogadták, hogy ezentúl semmi mással nem foglalkoznak, csak a focival. Ez, amellett hogy roppant kedves jelenet volt, egy nagyon fontos üzenetet is közvetített. Az amerikai mentalitás ugyanis egyénközpontú, mindent egyedül, magadnak kell csinálnod, egyedül kell harcolnod, így a babér, de a kudarc is csak a tiéd – mi viszont a csapatszellemet tanultuk meg, azt, hogy együtt, közösen nagy dolgokat lehet véghezvinni. A rabszolgák unokáinak nagyon nagy szükségük volt erre a tudásra. Megtanulták, hogy ha összefognak, és mind együtt vannak, egy cél érdekében küzdenek, nincs lehetetlen. Így teltek közép-amerikai tanárságom utolsó évei.
– A nyolcvanas évek végén jelent meg itthon Szerecsenségem története című könyved, majd mind többet publikáltál hazai lapokban, és persze jöttek és jönnek egyre-másra a kötetek azóta is. Hazaköltöztetek, és ha meg nem találtad is, elfoglaltad a helyed. Hazánk közel harminc éve demokratikus ország, de mintha az említett közösségformálás valahol defektet kapott volna. Könyvheti megnyitódban is a szétszakadt országról beszéltél. Hogy éled meg ezt?
– Ez az egész szekértáborosdi, ami mind az irodalmi, mind a közéletünket jellemzi, számomra nagyon fájdalmas. Amikor fél évszázad után hazakerültem, engem is megpróbáltak különféle csapatokba besorolni. Akkor azt válaszoltam, hogy ha ti ötven éven át távol éltetek volna a hazátoktól, akkor bizony senki nem tudna rávenni titeket arra, hogy ennek az országnak az egyik felét szeressétek, a másikat meg gyűlöljétek. Az elfogult érzelmek helyett a megértés és az elfogadás vágya vezérelne benneteket. Ma is így gondolkodom, a mai napig ez az alapállásom. Nem tartozom sehová, nincsenek pártfogóim, egyedül érem el, amit el lehet érni ebben a kis országban.
– „Túl az Óperencián boldogok leszünk”, idézed a Csárdáskirálynőt több helyen is. Te boldog voltál?
– Amikor letettem az asztalra, megcsináltam, elértem valamit, akkor nagyon boldog voltam. Hosszú ideig is. De sajnos ez ritkán fordult elő.
Vissza a tetejére