Szarka Klára

2019/2 - Az (író)fiú regénye (Szöllősi Mátyás: Simon Péter)2018/2 - A rosszakra ki kíváncsi? (Tóth Krisztina: Párducpompa) 2017/3 - A megismerés szűk horizontja (Kerékgyártó istván: A rendszerváltó)2017/2 - Az újféle férfi talán az Édenbe jut (Kun Árpád: Megint hazavárunk)2017/1 - A történetek és a valóság megtévesztő hasonlósága (Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája)2016/4 - „Megköltött” textus (Darvasi László: Taligás) 2016/4 - Életek akvarellben (Bistey András: A hely, ahol élnünk kell) 2016/2 - Banális világvége – Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő 2015/4 - A túl sűrű valóság (Potozky László: Éles)2015/3 - „Semmi sem egészen úgy volt…” (Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje) 2015/2 - „… még semmi új nem kezdõdött el” (Toroczkay András: Búcsú Éhestõl)2015/1 - Mágia és romantika (Péterfy Gergely: Kitömött barbár) 2014/3 - A megértés kényszere (Závada Pál: Természetes fény) 2014/2 - Az emlékek méltósága (Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben) 2014/1 - Első tévénk2013/4 - Az erdélyi harisnya (Székely Csaba: Bányavidék) 2013/3 - „Mint az Avon-hálózat” (Szabó Tibor Benjámin: Kamufelhő. Hűtlen apák könyve) 2013/2 - Amikor az író önmagát adaptálja (Závada Pál: Janka estéi) 2012/4 - Ferdinandy csak mondja a magáét (Ferdinandy György: Kérdések istenkéhez, Pók a víz alatt)2011/3 - Érdekes-e egy író? (Jenei Gyula: Ívek és törések) 2010/4 - „Nem lesz itt semmi baj” 2010/1 - Lapzárta után: újságírók meg a történelem2009/4 - Irhakesztyű2008/4 - Szavak és képek2008/2 - Kis és nagy életek2007/4 - Három ‘56-os háromféle2007/3 - Írók és feromonok2007/2 - A maradék, Fürdés, A pohár, A kamra 2006/1 - Egyenlő esélyek a boldogtalanságra2005/2 - Feneség a szemekben2005/1 - Három keserv2004/1 - Kerékpárral a négyes úton

Érdekes-e egy író? (Jenei Gyula: Ívek és törések)

Jenei Gyula: Ívek és törések (íróportrék). Eső Könyvek, Szolnok, 2011


Mármint egyetlen író önmagában véve. Vagy érdekes, vagy nem. Érdekes, mondjuk, szakmailag az érdeklődő pályatársaknak, ha vannak ilyenek, olvasóinak, ha vannak olyanjai. Önmagának – időnként, ha éppen késztetést érez a számvetésre. De valljuk be, kevés az olyan író, akinek a szavaiért megostromolnánk a könyvesboltot vagy az újságospavilont. Miről faggatható egy író? Miről beszéljen? Az életéről, műveiről, módszereiről, a többiekről, a világról. Mi másról is kérdeznénk az írót?
Jenei Gyula költő és szerkesztő is ilyesmiket kérdez Ívek és törések című kötetének alanyaitól, illetve kérdezte korábban a most kötetté formált beszélgetésfüzérben helyet kapott pályatársaktól. S a címben föltett kérdésre, hogy érdekes-e egy író, a kötetszerűség, az egymásmellettiség, a csokorba gyűjtés adja meg a hevesen igenlő választ. Az írók érdekesek.
Számos okból. Érdekesek mint szociológiai léttanulmányok. Annyiféle származás, életkor, pályaív és törés – hogy a címre utaljunk –, amelyik így, egyben olvasva jelenről és történeti közelmúltról, ezernyi adalékkal szolgál. Éppenséggel olyan emberszagú, hétköznapi körülmények taglalásával, amelyekért az írók – úgy általában – a fél cerkájukat adnák oda. Sokféleség ad sokféle tanulságot s mélyülő tudást. Hiszen ha csak a legegyszerűbb különbséggel kezdjük: vannak itt nők és férfiak, s a gender megközelítés, ahogyan manapság mondani szokás, máris leleplez tucatnyi mai és múltbéli igazságtalanságot, aránytalanságot. Vannak aztán hívők és kétkedők. Az egyik így, a másik úgy érdekes. Vannak módosabb környezetből kikerülők és szegények meg még szegényebbek. Na, ezek az alulról induló pályák, sorsok és az ezekről való vélekedések igazán leleplezők a mai és tegnapi igazságtalanságokat illetően, ha van az olvasónak ehhez érzékenysége. Aztán érdekesek a sorsok és pályák a kis és nagybetűs irodalmi élet megismerése szempontjából is. E körben néha egészen hajmeresztő történetek és kijelentések hangoznak el, egészen őszinték ugyanis.
De talán a leginkább s a legszívfájdítóbb módon abból a szempontból érdekes a kötet, hogy csokornyi eleven bizonyítékot kaphatunk arról, ilyen és olyan – a szocializmusnak mondott, aztán meg a demokráciának mondott – társadalmak micsoda embertelen pazarlással fecsérlik el emberek alkotóerejét és -kedvét. Micsoda kincsek hullottak el a göröngyös életutak porában mindörökre. Hiszen azt kikövetkeztetni, hogy mi minden lehetett volna ebből vagy abból az alkotóból, mi mindent írhatott volna meg, ha... Nos, ez a ha, ez csak szorongatón sejthető, de pontosan soha már nem lajstromozható.
Az alkotók küszködtek és küszködnek. Hiszen ’89 előtt szürkítették, nyírták, fenyegették, butították őket, ha bírták. Figyeltek rájuk. Manapság viszont a művészet helyét a hobbi és szórakoztatás világában igyekszenek kijelölni. S nem figyelnek rá. Az elit, ahogy illetni szokták a hatalmat birtokló kisebbséget, manapság nagy ívben tesz az íróra és általában az alkotó értelmiségre. Nem figyelnek rá. Szabadon írogathat, ha akar. Éhen is halogathat.
Annyit a kötet szerkesztőjéről, a kérdezőről, Jenei Gyuláról érdemes megjegyezni, hogy nem kérdez semmi olyasmit, amivel botrányt, olcsó sikert és közfigyelmet gerjeszthetne, vagyis ahogyan az elején írtam, azt kérdezi, amit talán mi magunk is kérdeznénk. De nagyon jól kérdez. Képes ugyanis tényleg a másikra figyelni. Így aztán érzi, mikor kell visszavonulnia, és mikor muszáj bele-beleszólnia a neki nyíltan és örömmel beszélők mondókájába. S ez sem véletlen. Mármint az őszinteség. Bizalmat föltételez, korrektséget. S még valami nagyon fontosat. Olyasmit, amit kötelező penzumként gyakorolnunk kellene a köz- és magánéletben: odaadón meghallgatni azokat is, akikkel nem értünk egyet. De általában nem gyakoroljuk. Nem figyelünk a másikra.
Hadd hozzak filmes párhuzamot. Az utóbbi évtizedek egyik legeredetibb s legszerethetőbb rendezője, az ausztrál Paul Cox jut eszembe Jenei habitusáról. Nem akarja kitalálni a történetek végét előre, mert hátha téved. Nem ítélkezik, hanem megérteni igyekszik. S megadja az időt saját magának és a másiknak is. Mintha ez utóbbi, az idő volna a legfontosabb. Különösen ma, amikor a tengelye körül már jó ideje egy helyben forgó világ ideges végrángásai azt a látszatot keltik, hogy az élet tempója fokozódik. Nincs időnk semmire, különösen egymásra. Egymás meghallgatására és megértésére. Nos, Jenei Gyulának van. Ezúttal tíz íróra figyelt oda. Választott beszélgetőtársai névsora – bár e folyóirathoz mint szellemi terrénumhoz kötődik így vagy úgy, mégis – különös és elgondolkodtató. Nem szokványos lista így együtt, egy kötetben: Benedek Szabolcs, Darvasi László, Dienes Eszter, Ember Mária, P. Nagy István, Rentz Mátyás, Saád Katalin, Serfőző Simon, Szenti Ernő és Várszegi Tibor ült le egy asztalhoz a kérdezővel az elmúlt két évben (illetve Ember Máriával 2000-ben készült az interjú).
Ha Jeneinél éppen azt dicsértem, hogy rászánta a kellő mennyiségű időt, s tegyük hozzá, energiát a beszélgetésekre, akkor a recenzensnek sem volna illendő néhány kiragadott momentummal röviden és gyorsan elintéznie az egyes beszélgetésekből levonható tanulságok ismertetését. Mégis erre kényszerül, már csak a folyóirat terjedelmi korlátai miatt is. Az ábécé szerinti első megszólaló Benedek Szabolcs. S vele mindjárt az alaphang is egyértelművé válik, hiszen Benedek olyan kendőzetlen őszinteséggel mondja el pályakezdése tétovaságát, amilyennel nem gyakran találkozni. Azt, például, ahogyan vonalzóval lemérte az ÉS oldalhosszát, s igyekezett kiszámítani, mennyit is kellene írnia, mert kolumnáról, flekkről s karakterszámról fogalma sem volt. De a legtanulságosabb az a megjegyzése, amellyel a tőle nagyon is távol álló Kassákot juttatta az eszembe. Az utolsó kérdésre, hogy több kötettel és művészeti díjjal a háta mögött mennyire elégedett, Benedek azt találta mondani, mielőtt irodalmi terveit ismerteti: „Emberi mivoltomon bőven akad mit csiszolnom.” Kassák mondta a róla készült portréfilmben a nyolcvanadik születésnapján, hogy éppen három területen dolgozik: a képzőművészeti, az irodalmi alkotás terén és saját jellemén. S akkor még az aggkorában is folyton a jelleme javításán munkálkodó Tolsztoj grófról nem is szóltam. Szerethető embertársaság – szerintem legalábbis.
Darvasi László okosan és őszintén beszél a tárcaírás és fikció viszonyáról. Az utóbbiban tényleg „nem az a fontos, hogy ki mit mond, hanem az, hogy neked mi jut arról az eszedbe”. S többek között még arról is szó esik, hogy az írói munka a potenciális derékfájás miatt is nehéz mesterség. Ami talán túl profánul hangzik, de éppen ezért érvényes téma. A világot járó, és saját szavai szerint az utazások lehetőségével magát világtrendekhez mérni képes alkotó után szólal meg Dienes Eszter, aki olyan mélyről indult, s annyiszor elveszett – majd veszteségekkel ugyan –, de megkerült, hogy az olvasó szinte hullámvasúton érzi magát e váltástól a két megszólaló között. Mit tesz az ábécé, a nagy sorrendbe állító! Melyik a csoda-sors? Mind a kettő. A törökszentmiklósi srác (Darvasi) a Metropolitan múzeumban sétálgatva a spanyol barokkról elmélkedik, testközelből. A túlsúlyos, asztmás, depresszióval küszködő költőnő (Dienes) pedig sok bolyongás után éppen Törökszentmiklósig jutott. S csodák csodájára, egyben tartotta magát az alulról felemelkedőket elpusztító keszonbetegség minden poklát megjárva.
S hogy szédüljünk tovább, következik Ember Mária, fővárosi zsidó értelmiségi sors, hitekkel és ötvenes évekkel durván nyakon öntve. S már megint úgy feleselgetnek egymással az interjúk, mintha nem az élet szükségszerű véletlene írta volna őket. Ember Mária éppen azt rója föl a sorsnak, hogy a megméretkezés lehetőségét, a világtrendekhez önmagukat mérést vették el tőle az ötvenes években, de az utána jövő évtizedekben is.
Magyar zsidó sors után egy másik kisebbségi sors: az Újvidékről áttelepült P. Nagyé. Érdekes adalék, amiről ő beszél. Azt állítja, az alkotói pálya kezdetén néha kedvezőbb a provinciálisabb, szűkebb környezet: „Amikor kisebb teremben megszólal az ember, jobban hallatszik a hangja. A nagyobban könnyen elvész, főleg, ha többen beszélnek.” S az is legalább olyan érdekes bír lenni, hogy az író éppenséggel miért nem ír, mint az, hogy miért ír. A válaszolók nem takarítják meg maguknak az önvizsgálatot, s a kérdező sem kényeskedik, a lényegre tör, amikor érzi, hogy erre van szükség.
Ha versenyezni kellene abban, hogy kinek a származása a legkacifántosabb, Rentz Mátyás esélyes a dobogóra. Az életpályája pedig, már bocsánat a hasonlatért, mint egy Háy János-figuráé. Rentz őszintesége lefegyverző. Senki sem fogja vitatni a szavait, igaz, a képzeletbeli jó pontot sem írják majd be neki: „Tudni kell például, hogy ma Magyarországon egy komoly könyvet hat-hét kiadónak adhat oda az ember. Mert az irodalmi élet, amelyik a kritikát igazítja, s amely kánont teremt – sosem leírva (úgyhogy az utókor erre nem fog utalásokat találni), hanem telefonon, élőszóban –, nem fogja komolyan venni, ha a nyolcadik kiadónál jelenik meg.” Rentz kibeszéli a titkokat. És jó látni, hogy végre valaki őszintén meg mer sértődni!
Az író, az alkotó kilóg a sorból, nincs mese. Ha nagyon megtalálta a helyét, tán jobb volna aggódnia. Az alkotó puszta létezése – bármennyire negligálják – kényelmetlen tény. A fragmentált, szétzilált világban a teljességre tör. Ki így, ki úgy. Az egyik égi misztikában reméli a nagy harmóniát, a másik a tradíció meseszerűvé párolódott ködében, a harmadik a saját belső mélységeiben, s még mennyi másban. Tétován és bukdácsolva tapogatózik az alkotó ember. Szánalmasan és egyre kiszorítottabb helyzetben. Az idősebbek mind a csalódásuknak adnak hangot, összevetve a ’89 előtti világot a remélt újjal és a megvalósult maival. A fiatalabbak meg tényként kezelik a „realitást”. Rengeteg tévút és tévedés, gyötrelem és elfecsérelt évek, az olvasó szemszögéből így látszik. Az egész együtt, mégis (keresni kell a megfelelő szót): biztató.
Saád Katalin önmagát kereste hosszú időn át, s túl volt már jó néhány leélt évtizeden, amikorra megadta magát az írásnak. Pedig mennyit bujkált a feladat elől. Meg lehet, persze, érteni. Manapság már hivatása az írói mű alkotása: „Ihletre csak a pancser vár. Nekem az volt a legnehezebb, hogy elvégezzem a napi penzumot, s mindennap következetesen leüljek hosszú órákon át írni.” A laikus vállat von, milyen prózai, a pályatárs a zsigereiben érzi a szavak lényegét.
Serfőző Simontól éppen azt akarta elvenni nehéz sorsa és sora, ami az alkotónak tán a legfontosabb kincs: „Azt mondogatták a szüleim, nem azért élünk, hogy játsszunk. Abból nem lehet megélni.” S ő mégis nyakas alkotó-játszó ember lett. A népi demokráciának mondott világban a nép fiaként sem találta a helyét, a szabadnak mondott utóbbi két évtizedben pedig a szabadság láthatatlan és kegyetlen korlátai szorítják.
Szenti Ernő is a gyerekmunka világából cseperedett művésszé. Ám a hódmezővásárhelyi tanyavilág a kemény küszködés mellett a természettel való szimbiózis megtapasztalásának élményét is adhatta neki. S kettős alkotói érdeklődése – képzőművészet és írás – személyiséget gazdagító kettőssége lendítette mindig előre. Egyébként ő is tanárkodott az alkotás mellett, mint még sokan a kérdezettek közül, s ő sem érezte, hogy az iskolai penzum teljességgel elszívná alkotói erejét, ha az idejét jócskán meg is kurtította. S ahogyan többen elmélkednek a vidéki értelmiségi és alkotó sorsának milyenségéről, ő is érdekes adalékkal szolgál ehhez: „Persze ha Szolnokon vagy a fővárosban íródott volna a sorsom, nyilván gazdagabb kulturális kínálatból táplálkozom, s szellemi igényemet választékosabban elégíthetem ki. De úgy tapasztalom, hogy a nagyvárosokban könnyen szétbeszélik tehetségüket az emberek, és sokszor kevés nyom, írás, rajz, alkotás marad utánuk, míg a kisvárosi létezés a nagyobb belső odafigyelésre ad lehetőséget. Faluhelyen viszont, ahol mindenki ismer mindenkit, görbe szemmel néznek az átlagból kilógóra. Kisújszállás számomra nagyságával, hagyományaival, kultúrájával ideális hely az alkotómunkára.” Az is érdekes, amit korántsem nosztalgiaként jegyez meg a letűnt ’89 előtti világról: még lehetőség volt az eltérő gondolkodásúaknak egymás mellé ülni, s eszmét cserélni a szó eredeti értelmében. Hogy ez a lehetőség mára elveszett, még föl sem mérhető közös veszteség.
A befejező interjút olvasva, Várszegi Tibor arcát nézegetve kerestem a fotóportrék készítőjének nevét. Két kivétellel nincsenek föltüntetve, sajnálatomra. De azt nagyra értékelem, hogy a szavak mellé arcok is kerültek. Fontos ez. Látni akarjuk a megszólalók fizimiskáját is. Hiszen többségükben annyira kitárulkoznak, annyira őszinték, hogy az olvasó, mint nem látható harmadik beszélgetőtárs, szintén a többiek szemébe akar nézni. Hiszen egy író, ha érdekes, akkor minden érdekes benne és körülötte. Milyen remek lett volna, ha Jenei Gyulának módja van rá, s profi fotóriporterrel együtt készíti el az interjúkat. Ha a leírt szavak mellé megkaphattuk volna azt az atmoszférát is, amelyikben maga a beszélgetés lefolyt. De erre, persze, manapság úgyszólván semmi esély. Örülhetünk, hogy kötetté formálódhatott a tíz interjú.
Várszegi Tibor szavait olvasva, sokak számára ismeretlen szellemi közeg rajzolódik ki. A gyakorló misztikus viszonya a megismeréshez, önmagához és a praktikumhoz. A lélek kulcsa valószínűleg az érzékenység, az a vibráló figyelem, amellyel letapogatja a világot – ő úgy érzékeli, materiális és anyagon túli univerzumot egyaránt egységben képes látni, átélni. S végtére nála is ez a lényeg. A keresés. A teljesség, az univerzalitás föllelése ebben a megrosszult világban. Várszegi olyasmitől bizakodó, amitől sokakat kiráz a hideg. Ha végre befejeződik a demokrácia és ráció korszaka, eljöhet valamiféle igazi közösségiség, lelkiség, önzetlenség és az értékek hierarchiájának érája.
Ha még leülnének egy asztalhoz vitatkozni egymással olyanok, akik másként gondolkodnak, s ha még képesek volnánk s akarnának is figyelni a másikra, biztosan szép nagy vita kerekedhetne ki arról, hogy mennyiben uralta valójában a ráció az elmúlt évszázadokat, s csakugyan ez az „uralom” volna-e a bajok eredője. S ami következhet, az ugyan miért is az értéket lökné fölülre? De hogy megismételjem azt, amit egy bekezdéssel följebb írtam: „erre, persze, manapság úgyszólván semmi esély. Örülhetünk, hogy kötetté formálódhatott a tíz interjú.”
Örülhetünk, hogy Jenei Gyula kitalálta, megdolgozott vele irodalmi riporterként, szerkesztőként egyaránt. Képes volt másokra figyelni, érdekelte az író mint tétova útkereső ember. S – ahogyan manapság a világ egyik része létezik – virtuálisan mégiscsak egy asztalhoz ültette a sokféle embert. Tíz írót, egy kérdezőt és a kötet olvasóit mindenképpen.

 

Vissza a tetejére