Péterfy Gergely: Kitömött barbár, Kalligram, Bp., 2014

A tavalyi év sikerkönyve, nemrégen tudós zsűri által is díjazott regény a Kitömött barbár, Péterfy Gergely műve. Írója Áprily Lajos és Jékely Zoltán leszármazottja. Családjában jeles írók, színészek, képzőművészek sorjáznak, húga, Péterfy Bori népszerű énekes- és színésznő. Péterfy klasszika filológiát tanult, ismerője a latinnak és ógörögnek, tudományos kutatásokat folytat, egyetemeken tanít. Legújabb művének ötlete – mint megannyi interjúban elmondta már – tíz éve született. Ám Kazinczy Ferenc és fekete bőrű barátja, Soliman sztorijára még gyerekkorában, éppen Jékely nagyapa könyvtárában figyelt föl.

Vagyis már a téma születése is regényes. Nem véletlen tán, hogy évekkel ezelőtt társasági téma lett – megtudhattuk a 168 órának adott interjúból –, miről is fog írni Péterfy ezúttal. A mostani könyv témájából egyébként PhD-dolgozat, és Kitömött angyal címmel dráma is született. A regény pedig, ha szabad ilyet mondanunk irodalomról a 21. században, zajos siker. Péterfy őszintén és rokonszenvesen nyilatkozott arról is, hogyan igyekezett a köz figyelmét magára és a témára terelni offline és online egyaránt.

Na de a lényeg mégis maga a mű. S itt rögvest megakad az olvasó. Minek is aposztrofáljuk ezt a könyvet? Történelmi regénynek? Hát, kétségkívül a múltban játszódik, de abban egyetértünk a korábbi értékelők többségével, hogy Péterfy nem a klasszikus történelmi regényt műveli. Nem a múlt analitikus feltárásával és megértésével akar valamit megérthetővé tenni múltban gyökerező jelenünkből. Esetében a történelem mintegy apropó és díszlet a fikcióhoz, tehát mai szóval afféle metaregényt írt. Olyan gesztussal nyúl a múlt gazdag kincsestárához, ahogyan a romantikusok tették. Kiválogatja a céljainak tetszőt, felnagyítja vagy kicsinyíti, erősíti vagy gyengíti az elemeit. Alapvetően a maga képére formálja, még akkor is, ha megannyi valóságos, megtörtént elemet használ benne. Viszont az általa oly jól ismert történeti háttér lépéselőnybe segíti őt az álmélkodó és tudatlan, de gyakran még a tudós olvasóval szemben is. A históriai szcéna pedig roppant erőteljessé, különlegessé, hogy azt ne mondjam, kuriozitássá színezi a szüzsét.

Hiszen, valljuk meg, a mából nézve szinte már teljesen idegen Kazinczy Ferenc önmagában nem hozná lázba a közönséget. Angelo Soliman, a művelt bécsi fekete lakáj figurája valamelyest tán jobban. Kettőjük barátsága pedig tényleg izgalmasnak tetszik. S a regény ennél jóval több olyan izgalmat ígér, amelyet az olvasók az utóbbi évtizedekben – joggal – megszerettek és igényelnek. Van benne megannyi misztikus kaland, alkímia, szabadkőművesség, kitömött ember és sok másféle perverzió. Az Umberto Eco és mások által népszerűvé tett „kulturális thriller”, ahogy Újvárosi Emese a Holmiban írta a regényről, megérdemli az elismerést mint az írott szótól elpártoló olvasók visszacsábítója.

A Kitömött barbár nagyon ki van találva. Finoman kimunkált elbeszélői szerkezete folyamatosan ébren tartja az olvasó érdeklődését. Mindig egyre nagyobb rejtélyeket és egy végső szenzációt is ígér. (Talán nem véletlen, hogy Péterfy forgatókönyveket is sikerrel ír.) Az elbeszélés fonalai változatosan kötődnek, és mesterien bomlanak szét. A tudatosabb olvasó szinte gyönyörködik a kifejtés iskolázottságában. Török Sophie, Kazinczy felesége mint elsődleges narrátor viszi végig a cselekményt, miközben Soliman elmondja életét Kazinczynak, hogy az majd elbeszélhesse Sophie-nak, akitől mi, olvasók is megtudunk végül mindent. Mesterien adagolt részletek, késleltetések, kihagyások és tömörítések. Már-már túlzottan is kompakt az egész. Ahogy egyébként elismerő sorai végén Pogrányi Péter írta a Revizoronline.hu-n: „Akár túlkomponáltnak is nevezhetjük a könyvet, amennyiben rendkívül gazdag önreflexióban, gyakoriak az önértelmező szólamok, és ezek mind egy irányba hatnak: de éppen ez az egyirányúság vagy tömbszerűség teszi képessé arra, hogy letaglózó erővel hasson az olvasóra.”

Itt-ott néhány mondatot mások is szánnak erre a szinte túlzottan is tökéletesre kerekedő szerkezetre, de csakis mint irodalmi, stiláris, írástechnikai sajátosságra, talán esztétikai pöttyre a végletekig kifinomult és letisztult struktúrán. Pedig talán éppen ez a mesteri modor engedi megfejteni nemcsak a regény sikerének titkát, hanem azt az őszinte idealizmust és furcsa értetlenséget is, amivel Péterfy és a magyar értelmiség – hogy is fogalmazzunk félreérthetetlenül? – „nyugatos” része a mindenkori magyar valósághoz viszonyul. Amiért aztán a valóság mindig cserbenhagyja őket. A létező érdemtelennek bizonyul az érdemesek erőfeszítéseire. A kitömött barbár szinte kísérteties pontossággal bizonyítja az igazukat. Nem nagyon lehet ezt azt érzést pontosabban megfogalmazni, mint ahogyan Újvárosi Emese írta a Holmiban: „Hosszú évek kutató- és írói munkája után aktuálisabb olvasnivalót, megrázóbb vádiratot nem adhatott volna Péterfy a rokon lelkű olvasók kezébe arról a magyar világról, amely mindig visszatérni látszik ősi kiindulópontjára, otthonos barbárságába. Ott érzi jól magát az az ősi osztály, amely mindig felszínre tör, hosszabb vagy rövidebb lappangás után, mint a keljfeljancsi, könyörtelenül érvényesítve gonosz, sunyi, alattomos világképét, amiben mindenki ’hazaáruló’, aki ’idegen’, s hogy ki az idegen, azt ez az ősi osztály mondja meg.
Hosszú ideje vártunk már erre a regényre, nemcsak a felvilágosodás korának és Kazinczy személyiségének varázsa miatt, hanem inkább fájdalmasan érvényes aktualitása okán.”

Ez a kulcs az áthalláshoz. Ezt éreztük mi is a kötet százvalahányadik oldaláig. Az igazunkat mondja ki végre valaki okosan, kifinomultan, elegánsan kódolva. Azt, hogy csakis egyetlen baj van velünk: jobbak vagyunk, mint a többség. Mert kétségtelenül jobbak, okosabbak, műveltebbek, fejlettebbek, nyugatosabbak vagyunk. A mi kulturális gyökereink azokhoz nyúlnak vissza, akiket ugyanúgy a kiválóságuk miatt taszítottak ki, mint minket. Kazinczyhoz és az eddig nem ismert Solimanhoz. Így aztán tényleg a magyar kudarc kontinuus megmutatása is lett a regény. A rendszerváltozás negyedszázados mementójaként olvashatták sokan. Igazuk volt, még ha az író nem is annak szánta.

Mégis, hol lett kevés nekünk ez a nagyon is egyértelmű és mívesen megformált üzenet? A történetek – nyelvújítóé, finom és művelt fekete bőrű szolgáé, különc és aberrált arisztokratáé, álmodozó szabadkőművesé, bárdolatlan magyar nemesé, gonosz és ostoba kis és nagyobb polgáré, állati létű paraszté – valahogyan elkezdtek körbeforogni. Amit megtudtunk az expozícióban, ugyanazzal a tudással tettük le a könyvet a végső nagy elbeszélés után. Hiszen már az elején pontosan láttuk Kazinczy nagyszerűségét és korlátait, de még inkább a feketénél sötétebbre megfestett magyar valóságot, amelyik csak megölni képes az őféléket. Ahogyan Soliman esetében ugyanezek a végletek, csak még őrjítőbbek, determinálták a sorsot. Hogy már megint ezzel hozakodjak elő, szinte romantikusan szélsőségesek a jó és rossz pólusai. A barbár magyarság, amelynek kisebb része szenved a Nyugat megvetésétől, és azt reméli, utol lehet érni a nálunk folyton jobb Nyugatot. Ha mégsem sikerül, ahogy persze sosem sikerül, egy kicsit magában is, de leginkább az „otthonos barbárságában” keresi a magyarázatot.

Sem Péterfy, sem olvasóinak egy része nem bírja és nem akarja meglátni, hogy a kettő csakis együtt létezhet. És létezik ma is. Egymást feltételezve. Nyugat akkor és addig van, amíg létezik Kelet. Kifinomultság és barbárság, szabadság és rabság, uralom és szolgaság nincs a másik nélkül. Az el nem érés kudarcát – mint a mágia esetében – saját magában, a tevékenysége tökéletlenségében látja. Jobban kellett volna csinálni. Jobban kellett volna igyekezni, hogy elérjük a magasabb, szabadabb, boldogabb, kulturáltabb régiókat. Holott az utolérés nem lehetséges. A Nyugat (viszonylagos) kifinomultsága a mi barbár nyomorúságunk létezésén alapul. Ami ott többlet – éppen az hiányzik innen. Minden szempontból.

Pedig Péterfy, a jó író ebből azért valamit megmutat. Azzal például, amikor Bécsben a gyermek Kazinczyt és apját megalázzák barbár magyarként. Az igazságtalan hierarchia természetes működése ez. Kazinczy korában barbárabb, manapság udvariasabb a lekezelés. Hiszen manapság a fejlett Nyugat már posztkolonialista históriát ír. (Miután nem kevés vérrel, mocsokkal persze megírta a maga kolonialista történelmét.) A fehér nyugati emberek java némileg elérzékenyülve a saját kiválóságától, újrafogalmazza a saját szerepét és helyét a történelemben. Kimondja – ami egyébként már jó ideje maga a kőkemény realitás –, hogy már nem őhozzá kell minden mást viszonyítani és szabni, nem ő a mérték és középpont. Így aztán mindaz a szörnyűség, amit a nyugati kultúrákban elkövettek az egykor divatos néger szolgákkal, amiről Péterfy is oly bőségesen és érzékletesen beszámol, hogy úgy mondjam, már meg van haladva! Itt a keleti provincián pedig már megint csak szégyenkezhet az elmaradott, ha az ambíciója még mindig a nyugatias kifinomultság. Hiszen a (viszonylagos) tudás fegyverével sebzik meg – a lenézéssel.

A dichotómiák mindent áthatnak ma is, ahogyan a regény idején. Péterfy fájlalja ezt, de tudomásul veszi. Nem kutatja az okát sem múltban, sem mában. Konstatálja. Emberi és állati, szellemi és anyagi, éteri és érzéki különválnak. Érdekes, mennyire nem esik szó sem interjúkban, sem kritikákban arról a hallatlanul erőteljes és burjánzó érzékiségről, amelyik a könyv egészén végigvonul. A Kitömött barbár világa a szagok, ízek, színek, hangok ellenállhatatlan univerzuma. Itt a hús féktelen szenvedélye legyűr szinte mindent. Érteni vélem, hogy a szellem és a nyelv tiszta elvontságában dicsőülni kívánó Kazinczy, illetve a teste révén szó szerint foglyul ejtett Angelo Soliman históriája megköveteli ezt a hangsúlyozást. Mégis az a benyomásom, hogy a jórészben taszító és alantasnak tetsző testiség ab ovo szemben áll Péterfy értelmezésében a széppel és jóval – hogy túlzottan is egyszerűen fogalmazzak. A Kitömött barbár szikár, mélyen intellektuális szerkezetét a romantikusan túlburjánzó, szélsőséges jellemek és helyzetek dichotómiája uralja. A valóság esetleges és bántó banalitása az elbeszélés mágikus erejétől fölfényesedik. Mesévé válik. Mai romantikává, boldogan helyeselhető allegóriává.

Arra nem is akarok gondolni, hogy a horrorszámba menő testi kínzatások, amiket gyermekeknek, nőknek el kell szenvedniük, a pedofília és más aberrációk fullasztó ábrázolása is közrejátszhat a könyv sikerében. Mégis furcsa, hogy a szerencsétlen Soliman szexuális kizsákmányolásának valóságát folyton át kell élnünk, viszont szerelmeiről csak ábrázolatlanul értesülünk. Jószerivel nincsen olyan mozzanata a regénynek, amiben az egyébként bőséggel szerepet kapott testi vágy igazi harmonikus kiteljesedést érhetne el. Amiben igaz gyengédség, egészséges kielégülés volna. Kazinczy és felesége különös pánjátékát sem tudom idesorolni. Azzal meg végképp nem tudok mit kezdeni, hogy Sophie alkimista apja kislánya jelenlétében onanizál, s erre a több mint meghökkentő tettre nem kapunk sem a regénybeli leánytól, sem az írótól reflexiót. Péterfy többször éppen olyankor hallgat el, amikor tanácstalanul fordulnánk hozzá némi magyarázatért vagy kommentárért. Íróként, interjúk alanyaként is.

A hús, a test ügyei, a vérség és érzékiség minden formája a könyvben végső soron valami ijesztő, kontrollálhatatlan, bűzlő és ragacsos massza. A kiváló keveseket nyomorgatók, a szárnyakat mindig lenyesegetők, akik Péterfynél – s erre kevés magyarázat, hogy romantikusan végletes hősök – gonoszságra adják a fejüket, állat módjára dagonyáznak ebben a taszító érzékiségben. A nagy többség, a szinte tökéletesen arctalan tömeg, a parasztok – vagy nép, vagy csőcselék, vagy minek is hívjuk őket – ebben az anyagias sötétségben léteznek mint természetes lételemükben. Ahogy Újvárosi írja a Péterfy-könyv parasztjáról: „sötét, gonosz, sunyi, babonás”. Eltelt kétszáz év, mit sem változott, és – szerinte például Borbély Szilárdnál – még mindig ugyanolyan.

Ahogyan meghatva figyeli a Kitömött barbár írója az egyén kivételes fölmagasztosulását Solimanban – csakis egyéni tehetségnek tulajdonítva azt –, úgy fordul el érdektelenül a méltatlan tömegtől. Az ő felmagasztosulásuk örök megvalósulatlansága nem témája a műnek. A finom és haladó ember meghatva tesz hitet az ember született egyenlősége mellett, de borzadva undorodik el a valóság képétől. Hiszen a saját szép lelkét szeretné viszontlátni a világban.

Muszáj még egy nagyon is ellentmondásos mozzanatról szólnunk, a narrátor, Török Sophie megformálásáról. Szemben némelyekkel, akik az ő alakjában is a felvilágosult Kazinczy haladó emberségét látják, úgy ítéljük, hogy Péterfy találón festi föl a feleség alakjával – a mi értelmezésünk szerint a regény utolsó mondatával meg is erősíti ezt – azt a másodrangú helyzetet, amelyikben a nő csakis a nagy férfi teremtménye, segítője, háttere, oldalbordája lehet. A felvilágosult és bugris férfi között nem a lényegben, hanem a stílusban van a különbség máig. Abba most nem is bonyolódnánk bele, hogy a férfiak és nők közötti kapcsolatok mennyire lelketlenek, sőt gyakran aberráltak nála – vérfertőző testvérszerelmek, férfikínzó kalandornők, kéjenc úrhölgyek és gusztustalanul állatias pórleányok tarka tablója is a Kitömött barbár. Péterfy a történetben csakis az anyai szeretet egyetlen apró gesztusát engedélyezi Kazinczy – amúgy időnként Báthori Erzsébet kegyetlenségeit megidéző jellemű – anyjánál, illetve Soliman apai szerepét helyezi a mindent uraló mocsok fölé. Az ösztöneik gomolygó sötétjében létező pórok közül pedig egyetlen nő „állatias” gesztusa melengeti a szívet, a beteg Kazinczyt – Bergman filmjelenetére emlékeztető módon – testével melengető lányé. Amúgy az okos férfiak barátsága magasodik a testiség uralta élet „sáros és nyers” mélye fölé.

A mágia, az alkimistáké, a babonás népé átszövi a regény világát, és nincs benne számunkra semmi idegen. Sőt, nagyon is ismerős mindez manapság a csodatevő internetes praktikák korában. A lét elviselhetetlen idegensége, a jövő borús kilátástalansága, a hivatalos vigaszok meghasonlottsága az életvágyó embert a varázslás rítusához vezeti újra és újra. A mágia lényege a világ rendezettségébe, a rendezettség megismerhetőségébe, ezáltal befolyásolásába vetett hit. Ezt remekül írja meg Péterfy gróf Török Lajos alkimista és rózsakeresztes ma is ismerősnek tetsző alakjában. Nem lehetünk annyira védtelenek és kiszolgáltatottak, amilyennek rossz pillanatainkban érezzük magunkat. A háziasszony ma átrendezi a szobát, hogy áramoljon a csí, Török gróf laboratóriumában faggatta a világ titkát, az író új nyelvet akar teremteni, hogy áramoljon végre a jó a világban.

Hiszen mit lehet kezdeni ebben a szörnyű emberi közegben? A nyelv segítségével lehet kiszabadulni – gondolhatta Kazinczy Péterfy szerint, ahogy Soliman is ezzel szabadulhatott legalább szimbolikusan. A nyelv itt a kifinomultsággal egyenlő. Az emelkedettséggel. Ki a sárból, a gusztustalan testi létből. ,,Kazinczy pontosan érzékelte, hogy nincs meg a nyelv, amellyel mélységében megragadható mindaz, ami körbeveszi, nincs meg a nyelv, amellyel egy új és jobb világ konstruálható. Jól gondolta: a nyelv a valóság mozgatásának egyetlen eszköze.” S még azt is mondta az író ugyanabban az interjújában: „Úgy tűnik, nem lehet létrehozni új nyelv nélkül azt az új valóságot, amelyben mindannyian jobban érezhetnénk magunkat. Lehet, hogy nem így van, egy próbát azért megér.”

Profánul módosítanám a javaslatot: nem lehet létrehozni új cselekvés nélkül azt az új valóságot, amelyben mindannyian jobban érezhetnénk magunkat. Lehet, hogy nem így van, egy próbát azért megér.