Spiró György: Tavaszi Tárlat. Magvető Kiadó, Bp., 2010

Spiró György legújabb regényével, a Tavaszi Tárlattal megint némi hümmögésre s fanyalgásra késztette némely recenzensét. Volt, ahol egyenesen lektűrnek titulálták a regényét, ahogy a Fogságot is. Merthogy Spiró „lektűrt, azaz olvasmányos, magával ragadó, tartósan szórakoztató regényt” írt. Talán még az irodalommal nem főállásban foglalkozók is kissé bajosnak érzik e definíciót. Lektűr egyenlő: érdekes, szórakoztató; nem lektűr: unalmas? A lényeg nyilván korántsem ez. Akadtak olyan véleménynyilvánítók, akiket a szerintük túlzottan egyszerű elbeszélő mód s a publicisztikai felhangok annyira megzavartak, hogy még az alapvető szövegértelmezésre is képteleneknek bizonyultak.

Azért van abban valami ironikus, hogy manapság a lineáris elbeszélő móddal, az áttetsző szerkezettel, a közérthető nyelvezettel éppen azokat lehet zavarba hozni, akik hivatalból a legtöbbet olvasnak. S a realizmus minden részletre kiterjedő hitelességét némelyek már nem is képesek csak úgy elfogadni, egyenesen „tomboló realizmusról” beszélnek Spiró új könyvével kapcsolatban. De leginkább az zavarhatja a kritikusok egy részét, hogy tán olyasmi tetszhet nekik, ami sok más embernek is. Ugyanabban a képzeletbeli irodalmi szalonban üldögélni, mint a bárdolatlan nagyközönség? Na, nem! A hivatalos értékelő némi lesajnáló gesztussal átengedi a tömegnek a könnyen olvasható művet, ő a nehezen olvashatót várja. Amit majd csak szűkebb körben taglalhatnak egymás között.

Márpedig úgy tetszik, Spiró György a Tavaszi Tárlattal az egyik legfontosabb regényét írta meg. Hogy a legjobbat-e – szűken vett irodalmi értelemben, ha van ilyen szűken vett értelmezés egyáltalán –, azt ma még nehéz volna megítélni, de nem is ez a lényeg. Azért az egyik legfontosabbat, mert a legalapvetőbb kérdéseket próbálja megválaszolni: miért vagyunk mi, magyarok olyanok, amilyenek? Miért ment Magyarország arra, amerre? S miért tart ott, ahol? Mi a lényeg, mi a fő ok? Mi határozza meg a nemzeti karakterünket? Nem ezer éve, hanem most és itt, a 21. század elején.

Spiró ezúttal is a jelenről ír történelmi regényt, ahogy a Fogságban is. Nem kell csodálkozni, ha azt nyilatkozza, hogy igazából a történelem nem nagyon érdekelte sohasem. Persze, hogy nem. Csakis a jelen viszonylatában, de úgy aztán nagyon is. A Tavaszi Tárlat ebben a vonatkozásban is kétfenekű: az 1956. október 17. és 1957. május 1. között játszódó cselekmény magyarázatot próbál adni jelen világunk csúfos fogantatására, az eredendő okokat kutatja, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni a távoli áthallást a zűrzavaros helyzet utáni konszolidációk mai és múltbeli gyalázatai között.

A drámai mag novellányi. A naiv kisembert ártatlanul üldözik, megjárja a 20. század nagyon is ismerős közép-európai poklát. S végül? Vagy elpusztul, vagy sem. Ezúttal nem. „Az derült ki az anyagokból, hogy a társadalom már jóval előbb feltalálta a Kádár-korszakot, mintsem ezt a Kádárék észrevették volna” – nyilatkozta egy helyütt az író a zárójelenet, a híres 1957-es május elsejei tömeg magyarázataként, s ennél fontosabbat aligha mondhatott volna. Bár a nagy változások sora – csak a 20. század elejétől máig: két világháború, önálló polgári kormányzás, tanácskormány, Horthy-rendszer, koalíciós évek, Rákosi-éra, Kádár-rendszer, rendszerváltozás – valóban mélyen megrázta a magyar társadalmat, mégis vannak bizony olyan konstans mélyáramok, amelyek szinte zavartalanul nyúlnak át az egyes korszakokon, legföljebb egy kicsit színt váltottak. Ahogy szintén az író mondta: „A mentalitások elég huzamos ideig fennmaradnak egy országban, és nem árt, ha megtanuljuk, hogy hol és miben élünk.” Hát ezekről a tartós mentalitásokról szól a Tavaszi Tárlat, s arról, ahogyan ezek látható és láthatatlan módon mindenkit, aki itt élt és él, áthatnak. Gyilkost és áldozatot, írót és olvasót egyaránt. Akár a tudatában van ennek, akár nem.

A sűrű drámai magot Spiró krimiszerűen izgalmas elbeszélésben bontja ki. (Tán innen a lektűrség érzete?!) A történet annyira abszurd és fájó, hogy csakis a való élet produkálhatta, illetve valóságos mozzanatokból gyúrhatta ki a szerző. (Ami tudható is megint másik nyilatkozatából.) A tipikus kisember-főhős 1956 őszének eseményeit aranyérműtét közben éli át, már amennyire a kinti világtól elzárt kórházi körülmények között át lehet élni az ilyesmit. Örül a szerencséjének, nem vett részt semmiben, az egyik oldal számára sem kell bizonyítania, ő a tökéletesen tiszta ember. Ehhez képest néhány nappal felgyógyulása után megtalálja a nevét az egyik hetilap rágalmazó cikkében mint szervezkedő ellenforradalmárét. A rémület hamar úrrá lesz rajta – a korábbi évek terrorját átélve –, s ez csak erősödik, amikor a munkahelyén felelősségre vonják, s gyakorlatilag menesztik, amíg nem tisztázza magát. Szinte mindenki elárulja, vagy közönyös vele szemben, a családjától sem kap semmilyen támogatást. Néhány nap alatt tökéletesen kivetett, magányos, védtelen, levadászható áldozat lesz belőle. Tipikus magyar életérzés 1956 végéről. Napjaink mentálhigiénés vizsgálatai is abban látják a magyarok szörnyű egészségi állapotának fő okát, hogy legtöbbünk úgy érzi, senkire sem számíthat a bajban. Kivétel esetleg a család. Spiró szerencsétlen Fátrayja esetében kihűlt házasság, érzéketlen feleség s nemszeretem gyerek jelenti a családot. Inkább teher, mint segítség.

A  regényben olvasható érthetetlen vádak, az elérhetetlen felelősök, a követhetetlen döntések mind-mind tipikus példái a szocialistának mondott rendszer sajátos viszonyainak. Az ember sohasem tudhatta pontosan, miért büntetik, miért jutalmazzák. Az egyiknek miért szabad valami, amiért a másikat meghurcolják. Meg az is rejtély, hogy kikkel egyeznek ki, kik válhatnak fontossá, s kik azok, akik nem számítanak. (Ebben sem csekély az áthallás az 1989 utáni időket illetően.) A zsidó származású Fátray sorsa – egy ideig úgy tetszik legalábbis – egy volt volksbundistából alkoholista párttitkárrá avanzsált szörnyű alaktól függ. Az átláthatatlanság persze még inkább elgyávítja az embert. A bizonytalanságot a legnehezebb elviselni. Az emberekkel kiismerhetetlen játékokat játszatni, ez csírájában elfojthatja az ellenállást. Külön-külön mégis mindenki úgy érezheti: hátha én megúszom. Ez aztán a szolidaritást is eltörli egy csapásra. S ezen felül el is leplezi a hatalom ostoba és slampos természetét. Hiszen mindenütt jól eltervezett manipuláció sejthető, pedig az esetek bizonyos részében pusztán nettó hülyeség irányított, vagy a vezetőségen belüli eltitkolt küzdelem hullámai csaptak ki a párnázott ajtók mögül.

Spiró szinte fájó  érzékletességgel festi le a Kádár-rendszer születésének véres és züllött hónapjait. Számos eseményt, nevet és helyszínt dokumentumszerű pontossággal idéz föl. A címadó esemény, a Tavaszi Tárlat is – ebben a főhős felesége érdekelt – valóságos esemény volt. S remekül szimbolizálja a manipuláció, a politikai küzdelmek és a tiszta hülyeség sajátosan magyar elegyét. Központi utasításra engedik meg a kvázidemokratikus műválogatást a képzőművészeknek, s azt, hogy a korábban kiátkozott modernisták is helyet kapjanak a Műcsarnokban. Majd szintén központilag dorgálják meg a név nélküli felelősöket. S végül kirúgják, illetve áthelyezik hősünk feleségét, aki pedig csak a jegyzőkönyvet vezette. Eközben Fátray ugyanolyan érthetetlen véletlen folytán menekül meg, ahogyan bajba került. Vagy tán nem is került igazán bajba? A legjellemzőbb az, ami az áthelyezett feleséggel történik, ez már igazi Kádár-kori módszer. A büntetés igazából jutalom. Hiszen az Artex vállalattól havonta Bécsbe utazhat, ami óriási dolog volt akkoriban. Na, jó, jelentenie kell az utakról. De ez hősünk feleségének nem okoz nagy problémát, ahogyan ma már jól tudjuk, sokaknak nem jelentett gondot az ilyesmi a legvidámabb barakkban.

A könyvről szóló bírálatokban arról is olvashatni, hogy túlságosan sötétre festette Spiró a tablót, mindenki gerinctelen, gyáva. Sőt nemcsak gyáva, hanem önként túl is teljesít, ha kell, képes a földön fekvőbe bármikor bele is rúgni, hátha az még jól jöhet neki valamire. Aki így érez, annak csak a húsz évvel ezelőtti köpönyegek szédítő forgatását, s az azóta lépten-nyomon látott, hallott kollektív hazugságokat ajánlhatjuk a figyelmébe. S az sem felejtendő el, hogy amikor hősünk a legnagyobb elkeseredésében sötét, gyilkos gyűlölettel ostorozza a többieket – hiába van igaza –, ugyanazt a gusztustalan fekete epét okádja ki magából, amivel mindenki fel van töltekezve itt, a Kárpátok ormai alatt. S mindezt Spiró azzal a zavarba ejtő narrációs módszerrel adja elő, amelyikben elbeszélő és főhős szavai néha szétválaszthatatlanul keverednek. Ki is beszél? Fátray vagy inkább Spiró? Lényegében mindegy: egy közülünk. Olyan, aki szenvedőként együttérzést érdemelne, de gyűlölködőként mégis nehezen szerethető, s aki legalább annyira nem akar tisztán látni, mint azok, akik készségesen vennének részt az ő likvidálásában.

Talán nem túlzás, ha úgy érezzük, Spiró ezzel az írói fogással demonstratíve részt vállal a közös sorsunkban. Nem fölülről és utólag-bölcsen veti meg a többiek viselkedését. Milyen jogon is tenné? Ezzel a hazudozók népes táborába kerülne. Azokéba, akik egyik napról a másikra váltak amnéziássá a saját valóságos múltjukat illetően.

A  kollektív önbecsapás, a hazugság kontinuitása a regény záró jelenetében, az 1957-es május elsejei tömeges ünnepben éri el csúcspontját. A potenciális gyilkosok és a váratlanul megmenekült áldozat egyként elfeledik az előzményeket. Mindenki nyílt és vidám arcokat lát maga körül. „Nem lesz itt semmi baj” – gondolja a hónapokig üldözött Fátray a tömeget látva. Élni kell, ez a legfőbb törvény. Mióta is? S még meddig?

Ormos Mária történésznek van egy kiváló tanulmánya arról, hogy a történelemben a rövid távú előnyök hosszú távon súlyos hátrányokká válhatnak. Példaként hozza föl, többek között, Magyarország és Lengyelország szereplését a 2. világháborúban. A magyar politika éveken keresztül  látszólag sikeresen kerülte az egyértelmű állásfoglalást és áldozathozatalt. Mondjuk nyersebben: gyáván ügyeskedtünk. Keserves árat fizettünk érte területi és emberveszteségben. A lengyelek – magyar szempontból – irracionálisnak látszó hősiességükkel többet értek el végül, mint amennyiért évszázadok óta harcoltak.

A politikai döntések, a kollektív cselekvések sok-sok áttétellel, de végül is az egyének karakterének közös eredőjéből (is) születnek, s ezek a döntések természesen visszahatnak a privát szféra viselkedési  módozataira. S ahogy az író nyilatkozta: „a mentalitások elég huzamos ideig fennmaradnak egy országban”. A Tavaszi Tárlat megrázhatná, fájó önvizsgálatra késztethetné olvasóit, az irodalmi és közéleti fórumokon szenvedélyes vitákban csaphatnának össze a nézetek. Írástudóink ezzel szemben a formai trükkök – látszólagos – hiányában Spiró György új könyvét átengedik a nagyközönségnek, olvassa s szórakozzon rajta. Nincs ebben, sajnos, semmi meglepő: „nem árt, ha megtanuljuk, hogy hol és miben élünk.”