Az (író)fiú regénye (Szöllősi Mátyás: Simon Péter)
Szöllősi Mátyás: Simon Péter. Európa, 2018
Szöllősi Mátyás első regényének fülszövegében azt olvashatjuk, hogy a Simon Péter a fiú regénye. Meg azt is, hogy nyitott mű, „sok szabadságot enged az olvasónak”. Ha olvasás közben igyekszünk ehhez tartani magunkat, s keresni a biblikus fiúi történetet, elég hamar eltévedünk. S így tényleg nehezen értelmezhetőnek, különösnek és talányosnak tetszhet a mű.
Bár igaz, hogy hősünk éppen krisztusi korban van, apostoli nevet visel, ráadásul a foglalkozása is a spiritualitást tételezi föl – diakónus ugyanis –, legalább a regény felénél már végképpen be kell látnunk, hogy a Simon Péter az író ember, mondjuk, az író fiú regénye. Főként az író világba vetettségének és morális aggályainak problémáiról, a megfigyelés és megmutatkozás ellentmondásairól, az igazság és fikció örök dichotómiájáról és sok más alkotói alapkérdésről értekezik első regényében Szöllősi Mátyás.
Azt sem hiszem, hogy az olvasónak tényleg sokféle szabad értelmezésre marad tere, pedig erre talán lenne valamelyest igénye. Hiszen a kötet feléig lehetőség látszik arra, hogy a valóságos élet, a fantázia, álmok és egyfajta transzcendens metarealitás – afféle fantasy – között egyensúlyozva tényleg úgy érezzük, hogy az értelmezések és asszociációk bizonyos szabadságával haladhatunk együtt hősünkkel a szimbolikus jelenetek során át.
A kötet vége felől nézve viszont már úgy tetszik, a mű nagyon is zárt, hiszen az egyes részek az írói-alkotói magatartással és állapottal való küszködés stációi. Felvázolódik a megfigyelő mint lépcsőházi hallgatódzó, aztán a nyers és problematikus valósággal való közvetlen érintkezés tapasztalata után a kínos és tragikus találkozás a személyes múlttal, a halálosan beteg apával, akinek feltárulnak súlyos titkai (van egy másik, rövid viszonyból való fia is, történetesen Péter), illetve a szenvedő és nem megmenthető anyával, akinek a szenvedését a fiú akaratlanul csak súlyosbítja. A fiú maga is hordozza saját életének még el nem beszélt fájdalmát és bűnét. Tudjuk, hogy felesége halálának még nem igazán ismert körülményeiben találjuk majd meg a kínzó és a nyugtalan önmarcangolásra és menekülésre adható magyarázatot.
Majd a történet egyre inkább irreálisba fordul a furcsa téli vonatúttal, a különös gyermekkel és a kafkai vasútállomással. S amikor a tó jege beszakad hősünk lába alatt, már nyilvánvaló, hogy a jeges léken át egy másik, tükörszerű regényi térbe zuhanunk Simonnal együtt. Aki nemcsak találkozik önmagával, megalkotójával, teremtőjével, az íróval, hanem afféle beavatási, megvilágosodási aktus részeként egy különös lakásban szembenéz magával a fiúval a feszületen. Hogy az írói lényeg feloldódhat-e a leírtban, lehetséges-e, hogy ne oldódjon fel, ki lehet-e szálazni teremtőt és teremtményt? Szöllősi ontológiai és énkereső kérdéseket fogalmaz meg ebben a mindig szürke, hideg, nyers és bizonytalanul fenyegető prózai világban.
Simon bolyongásához a hátteret főként a 2015-ös menekültválság Budapestje adja. Az idegen, különös és szenvedő emberekkel és azzal a feszültséggel, amelyik tényleg a levegőben remegett, de valamilyen csoda folytán akkor a valóságban nem robbant föl. Szöllősi regényének a végén viszont, amikor Simon (mint alkotó) a politikai nagygyűlés (közönsége) elé lép, s bevallja, hogy túladagolással ölte meg (váltotta meg, írta meg) halálosan beteg szenvedő feleségét, kirobban az anarchia, erőszak és agresszió. A regény utolsó sora kétértelmű. Nem tudhatjuk, Simon mire gondol, amikor rájön, „hogy csakis akkor lesz képes fölállni, ha örökre lecsendesíti a benne föltámadt haragot”. Ütnie kell vajon vagy éppenséggel megbékélnie? Így aztán a végén mégiscsak kapunk szabadságot az értelmezésre, ha jól értjük.
Talán nem túlzás, ha Szöllősi prózájának erős képiségében, megjelenítőképessége plasztikusságában feltalálni véljük fotográfusi érzékenységét és megfigyelőképességét, valamint lírai tehetségét is. Erről mások korábbi köteteit méltatva is szót ejtettek már. Többször izgalmasan fonódik össze a külvilág történéseinek és az azokra adott belső reflexióknak párhuzama. De a kötet felétől kezdve – amikor már biztosan tudjuk, hogy az irrealitás példabeszédszerű metaforájában maradunk – egy kicsit túl sok érzelmi és gondolati szálnak kellene egységes szövetté fonódnia, s a korábban is néhol bicegő jelenetek túlzottan elnyúlnak. S olyannyira homályosak lesznek bizonyos helyeken, hogy az érdeklődésünk el-ellankad. Nem könnyű elfogadni és értelmezni a stiláris átalakulást, hiszen az első jelenet inkább tárcaszerű, amelyben a valóságot csak némi furcsaság és kétértelműség fűszerezi, a kötet vége pedig már színtiszta metafora, amihez a valóság tényleg csak hangulati díszlet.
Talán azért esik nehezünkre követni az írói gesztus folyamatos elmozdulását, mert bár Simon históriája elkezdődik és valamennyire be is fejeződik, a kötet mégis inkább novellafüzérként olvasható, mint koherens regényként. Az idea és metafizika felhőrégiójában könnyen összefoglalható a Simon Péter mint az identitás keresésének, a felnőtté válás drámájának, az alkotói lét kétségeinek és morális felelősségének vizsgálata. Ám a traktátus nem találja a helyét a 21. században. A realitás érzékien megjelenített mozzanatai szinte önmaguktól képesek fantasytémává változni, egy kicsit nehezen cipelik a hátukon a tantételszerű allegóriát. A regény jeleneteit felfoghatjuk stációknak, de ez még nem oldja meg az összefűzés és a fragmentáltság között billegő bizonytalan szöveg keltette olvasói kielégületlenséget.
Talán ez a bizonytalanság magyarázza egy-egy jelenet, különösen párbeszédek túlírtságát. S azt is, hogy a szöveg egyes részeit nem sikerült igazán tökéletesre csiszolni, holott szerzőnknek gazdag és színes a szókincse, erőteljes az atmoszférateremtő ereje. A kötetről írt egyes kritikákban a stiláris zökkenőket és a szöveg szeplőit tudatos írói szándék következményének vélik. Nehezen hihető, hogy a vállaltan és kimondottan metafizikai alapállásból ne a tökéletesig, a gyémánttá csiszolt dramaturgiai és nyelvi kifinomultságig törjön egy fiatal regényíró.
Én legalábbis remélem, hogy Szöllősi Mátyásnak, a regényírónak ez a célja, s ehhez tehetsége révén egyre közelebb fog jutni. Hiszen a Simon Péterrel indulva már most sincs távol tőle.
Vissza a tetejére