Mint fénykép a hívótálban (Ferdinandy György: Sziget a víz alatt)
Ferdinandy György: Sziget a víz alatt. Scolar Kiadó, Bp., 2019
Kézbe simuló, karcsú kis könyv. Mindössze százhatvan oldal, könnyen olvasható, szerethetően szellős szöveggel. (Köszönet Bárány Gizellának a tördelésért.) Mégis belefér harminchat év, méghozzá kétfajta megközelítésben.
Ferdinandy György több mint fordulatos életpályájának kivonata a fülszövegből megismerhető azoknak is, akik kevesebbet tudtak róla. Hazája históriája 1956 után Franciaországon át az Újvilágig lökte, de a 21. századot immár (zömmel) újra a szülőföldjén éli meg. Az is olvasható ott, hogy harminchat éven át tanított a Puerto Ricó-i Állami Egyetemen.
Nos, a Scolarnál most megjelent kötetben ezekről az évtizedekről ír Ferdinandy. Egy tényregényben, a címadó Sziget a víz alatt-ban (címével az évtizedekkel korábban francia nyelven íródott novelláskötetét idézve) s egy kisregényben, a Két tűz között címűben. Mind a két írás fejezetekből áll össze. Az első mű valamelyest terjedelmesebb, ez öt részre tagolódik, a második hatra. A tipográfiában ezeknél sincs semmi hókuszpókusz. Csak puritán kinézetű és méretű arab számok állnak egy-egy páros oldalon, majd üres oldal következik, s megint csak pároson indul a fejezet. Ettől az olvasónak mégis az az érzése, újra és újra elkezdődik a könyv. Minden fejezet önmagában is érvényes, talán össze is lehetne keverni őket mint színes mozaikokat, és így furcsa kaleidoszkópot adnának ki. Színes, trópusi, halálos, komolytalan, vonzó és taszító, groteszk írásfüzért. Olyat, amilyennek elképzelni szeretnénk a mágikus és fülledt latin világokat. Tudják, a Száz év magány és Frida Kahlo, olyan trendi.
De nem. Még úgy sem hazudná cirkalmas egzotikummá ez a két különös szöveg sem Puerto Rico atmoszféráját, sem az emigránsok és bennszülöttek elképesztő kavalkádját, sem Ferdinandy páratlan személyes sorsának különösségét, ha csak véletlenszerűen olvasgatjuk. Egymás mellé sorjázva pedig olyan hatást keltenek a fejezetek, mintha a hívótálban halványan előtűnő, majd lassacskán körvonalazódó, végül pedig tónusokkal, színekkel telítődő analóg fényképet látnánk. Varázslatos élmény, állítom, hiszen a kép valamelyest saját magától születik meg. Mi csak kikevertük a vegyszert, beleeresztettük a fotópapírt, s a kémia örök szabályai életre hívták az emlékünket. Az egykori kócos élet pillanatát, amit az expozícióval – az emlékezet számára megmentő gesztussal – mi tettünk örök életűvé mégis.
Talán ez Ferdinandy írói titka, ezért képes annyira röviden fogalmazni, bár szövegeit nem érezzük puritánnak vagy tömörnek. A tudatos-tudattalan és nagyon is elfogult emlékezet képeit úgy formálja szöveggé, mintha az irodalmi lenyomatok a reáliák józan és örök szabályai szerint valahogyan írójuktól (is) függetlenedve szinte önmagukat teremtenék meg. S ha folytathatom még a fényképészeti párhuzamot: Ferdinandy, mint az igazi fotódokumentaristák is, többször exponál, ismétel, visszajár a témájához, újabb részleteket fedez föl, időnként más objektívet, más kamerát használ. Rendre mást és máshogyan lát és láttat, miközben mégis mindig ugyanarról beszél.
S bár a kötet első írása tényregény, a második pedig kisregény a szerző meghatározása szerint, a Ferdinandy-próza lényege a kötet vége felé két szívszorítón egyszerűnek látszó mondatban sűrűsödik. „Annyi mindent ki lehetne találni! Mégis csak a megszenvedett valóság hiteles.”
S mi mindenről tanúskodik a „megszenvedett valóság” csak ebben a kis kötetben? Felsorolni sem könnyű, hiszen nemcsak Puerto Rico évtizedeinek és az író alkotói, (köz)emberi és magánemberi életének egyfajta keresztmetszete ez. Csak ízelítőnek a számomra megkapó „tanulságokból”: távoli trópusi ország a meglepő ismerősség élményét adhatja, ha van rá szeme az ott élőnek, az emigráció magányában sem kerül közelebb egymáshoz, ami otthon is szétválna, amikor egy családba sokféle országból jött ember keveredik, valamiféle transznacionális stílus születik meg, a szerelmek és a szakítások talán a leguniverzálisabb jelenségek a világon, attól nem lesz rokonszenvesebb a kapitalizmus, mert a létezőnek mondott szocializmus olyan utálható volt, az elnyomás visszataszítóvá nyomoríthatja az elnyomottat, aki sikerre tör, keresnie sem kell, csak úgy megtalálja az elit által preferált, sajátjának érzett nézőpontját, néha a kis dolgok, mondjuk egy focicsapat, képesek áttörni ember és ember közötti nagy gátakat, a hazától távol sem vész el az identitás, ha őrizzük, de mégis egy hajszálon múlik, megmarad-e, mert a számkivetettségben nincs semmi pátosz, csak köznapi kisszerűség.
De ne gondolják ám, hogy ezeket Ferdinandy írta le így, hogy életbölcsességeket osztogatna, mint annyi szánalmas irodalmi guru manapság. Nem, ő egyszerűen „csak” a diákjairól ír, a rabszolgák szomorú fiairól, világmegváltó pedagógiai tervei bukásáról, de arról is, hogy A Karamazov testvérek morális dilemmái Puerto Ricóban is fölkavarták az egyetemistákat, ír az általa csak Varga Jóskának elnevezett egykori egyetemi kollégájáról, aki perszevalójában Vargas Llosa, a Nobel-díjas író, Axel de Eyrolles grófról, akinek francia arisztokrata ősei Németországon át vetődtek el Nagyváradig, hogy aztán újabb kacskaringókkal a családfa utolsó ága tragikomikus miliőben a szomorú trópuson száradjon ki, vagy a szerencsétlen, haldokló pesterzsébeti fűszeresről, Szabó bácsiról, aki egykor Gábor Zsazsával és Trujillóval haverkodott, és még sokakról.
Azt hiszem, Ferdinandyt olvasva az ember rájön, a túlélés a legnagyobb tett. Ha megmarad a személyiség integritása, a józan ítélőképesség, és mindenekfölött a kritikai érdeklődés, az ember nyolcvanon fölül is képes újabb és újabb kiváló műveket alkotni. Csak otthont találnia nem sikerülhet már. És egy sziget a víz alatt? Nem a legrosszabb opció.
Vissza a tetejére