Mindent elhiszek Bereményinek (Bereményi Géza: Magyar Copperfield)
Bereményi Géza: Magyar Copperfield. Magvető Kiadó, Bp., 2020
Vezette az olvasottsági listákat. Sokan várták, vártuk már Bereményi Géza önéletrajzát. Hiszen láttuk az Eldorádó című filmet, amelyben Bereményi mint filmrendező már megmutatott élete első szakaszából egy roppant izgalmas részletet. Meg persze a Cseh Tamás-dalok szövegei is csemegét ígértek. És egyáltalán. Bereményi olyan különös és szuverén figura a magyar művészetben, hogy hirtelen nem is jut az eszembe senki, akihez hasonlítani tudnám. Ha egy ilyen karakter önéletírásba fog, az valami.
Magyar Copperfield – műfaji meghatározása életrajzi regény. Vagyis megengedhető a fikció? Nehezen hiszem. Inkább kötelező pontosítás ez. Talán érdemes lenne minden írásos visszaemlékezésnél ehhez tartani magunkat. Hiszen a memória minden erőfeszítésünk ellenére fabulál. Akkor is, ha másokról van szó. Ha pedig mi is benne vagyunk az emlékben, sőt a főszereplői vagyunk, akkor aztán végképpen. Ha pedig felnőttként, meglett emberként a gyerekkorunkat akarjuk fölidézni, még sokkal bonyolultabb helyzetbe kerülünk. Hiszen a csekély ismeret, tapasztalat és az egészen különös, gyermeki józan tárgyilagosság lelkületébe kellene visszakormányoznunk magunkat. S ez talán lehetetlen.
Ráadásul oka van, ha írunk a régi önmagunkról. Sikeres, nagy múltú író esetében különösképpen. Simone de Beauvoir írta valahol önéletrajzi könyvei kapcsán, hogy bár nem kizárólag, de azért is fogott neki a memoároknak, mert meg akarta menteni az enyészettől azt a kilencéves Simone-t, akit már csak ő ismer. Átlagos felnőttként megértéssel és rokonszenvvel fordulunk a gyerekek felé. S ha ez az elfoszlott gyerek mi magunk vagyunk? Még inkább. Megértem De Beauvoirt. És sejtem, micsoda írói munka kritikailag és kérlelhetetlenül megformálni a mű témáját, (egykori) önmagunkat.
Bereményi Géza az enyészettől nem, nem csak, talán nem is főként egykori önmagát akarta megmenteni, úgy látom. Sokkal inkább minden fontos hatást, ami érte őt. Amitől az lett, aki. Az egykor volt világait támasztja föl az emlékek zavaros homályából. S így persze az ebben a világban létező egy-, két-, tíz-, tizennyolc éves önmagát.
A saját életutunkkal foglalkozni igazi pszichoanalízis. Leggyakrabban analízis és terápia. De a Magyar Copperfield írója túl van már – úgy hiszem – az önismeret küzdelmes munkáján. Ő már tudja, hogy összességében mit hozott felszínre az analízis. Nem szorul terápiára sem. Viszont mégis minden jelentékeny részletében fel akarja tárni a múltat. Így aztán az első tizennyolc év története is több mint hatszáz oldal. De milyen oldalak! Úgy siklik az olvasó szeme a sorokon, olyan mohón fogyasztja a fejezeteket, ahogyan manapság talán nem is illendő a „magas” irodalmat.
És miről beszél ebben a sajátos irodalmi analízisben a páciens a kanapén önmagának, a jegyzetelő terapeutának, az írónak? Lényegében a történelembe vetett sorsáról az 1946 és 1968 közötti Magyarországon. A különféle társadalmi csoportokról, férfi- és női genderről, s ahogy több recenzens is kiemelte – az író szavait idézve – „a korszak piszkos lelké”-ről. Vagyis ésszel megértjük, de ki is szagoljuk, érzékien átszűrjük magunkon, megérezzük, kitapintjuk a magyar Copperfield világát. Bizonyára sokan fogják még elemezni az írói nyelvezetet, azt a fajta elbeszélői módot, amit Bereményi tökéletesen megtalált a regényéhez, és amit úgy csiszolt finomra, mint egy gyémántműves.
Nemcsak elképesztő lelkierővel, bátorsággal és tehetséggel jeleníti meg a 21. századi olvasónak az ötven-hatvan évvel ezelőtti élet hozzá köthető tereit, alakjait, hanem képes arra is, hogy ezt a megjelenítést a legjobb részeknél tényleg olyanná tegye, mintha egykori gyerek, ifjú önmaga bőrébe varrná be az olvasóját. Az ő szemével látunk, a fülével hallunk, a kezével tapintunk, az orrával szagolunk. Lenyűgöző, ahogyan a kisgyermekkor domináló érzékiségét, majd a későbbi spekuláló, álmodó gyermeki világát képes szavakká, fejezetekké formálni. Ahogyan aztán a kamaszkornál, ifjúkornál a dumák, kifejezések, vagyis többek között a korabeli nyelvezet tölt be egyre nagyobb szerepet. De hát nem csoda, hősünk írónak készül.
A kötet címeket viselő fejezetekre bontódik a főhős életciklusai és az őt ért fontos hatások szerint. Az a „dolguk” ezeknek a fejezeteknek, hogy felépítsék, felnövesszék Lulikát, Vetró Gézát, Rozner Gézát, Czetes Gézát, aki Bereményi Géza lesz. Talán a tördelt szerkezet, az áttekinthetőség miatt is szeretik úgy az olvasók a regényt? Lehet. Azt hiszem, az írói szándék nem a könnyebb olvashatóság volt. Csak az eredmény lett mégis az.
Az is sarkalatos kérdés a memoárral kapcsolatban, mit emel ki az író az életfolyamból. Mivel mennyit és milyen mélységben foglalkozik. Bereményinél három nagy egységre osztható a könyv ebből a szempontból. Az első egyértelműen a nagyszülőkhöz, Bereményi Sándorhoz és Rózához meg a fantasztikus Teleki téri piaci környezethez köthető. Első világháborús kolduló nyomorékokhoz, a közös udvaron énekelve dolgozó proli asszonyokhoz, apácákkal kezdett, majd Rákosival folytatódó iskolához. A második etap Évikéhez kötődik, aki csak lassacskán válik Anyukává. Meg a felbukkanó szerencsétlen, alkalmatlan édesapához és a frusztrációját az iskolás fiú Gézán szó szerint leverő nevelőapához, Rozner doktorhoz. Meg a kora Kádár-kor annyira jellemző kispolgári miliőjéhez. Míg a harmadik rész, a családtól való elszakadás, az ifjúvá válás nagy kalandja. Iskolákhoz, tanárokhoz, barátokhoz, lányokhoz, irodalmi élethez köthető. A pápai gimnázium és kollégium néhány nagyszerű, élet- és lélekmentő tanárához.
A kiemelések az emlékfolyamból, vagyis a regény mozzanatai a mostani Bereményi Gézává válás szempontjából fontosak, a mostani Bereményi Géza döntése szerint. S ezt nem is rejti véka alá. Ellenkezőleg. Az emlékezés, értékelés és megformálás munkájába az olvasót is belevonja. Hiszen gyakran kibeszél a történetből. Ettől pedig még inkább a sajátunknak érezzük ezt az életet. A mi ügyünk is lesz Vetró, Rozner, Bereményi, a magyar Copperfield. Ezért (is) szeretik az olvasók? Lehet.
Elgondolkodtam, hogy tényleg a lényeget és az igazat kapjuk-e mi, olvasók? Miért hiszem el, hogy tényleg megosztja velem a kétségeit? Miért hiszek el mindent Bereményinek? Nincs bizonyítékom, csak megérzésem. És nevetségesen szimpla válaszom: mert akkor nem lehetne olyan jó ez a könyv, amilyen.
Legendáról, brandről, szellemi nagyságról olvashatni a méltatásokban, kritikákban Bereményivel kapcsolatban. Ezt is föl kellene jegyeznie valakinek! 2020 Magyarországán egy 74 éves, sehová sem tartozó, tartozni nem akaró, kanyargós pályát bejáró férfit megosztottság nélkül ünnepel a honi irodalomkritika és az olvasóközönség! És ráadásul igazuk is van.
Idézhetnék még klassz részleteket, elemezhetnék még konkrét bereményis irodalmi gesztusokat, de nem visz rá a lélek. Aki már olvasta a könyvet, annak minek. Aki még nem, azt nem fosztom meg az élménytől. Nem spoilerezek. Mert úgy áll a helyzet, hogy ez a több mint hatszáz oldalnyi kötet ugyan logikusan fejeződik be ott, ahol, az olvasó mégis lapozna, klikkelne tovább máris.
Vissza a tetejére