A százéves Tabák Lajos világa

Egy fiatal tisztviselő járta Szolnok széleit. Főleg hétvégéken és az ünnepnapokon jelent meg a tiszai város nincstelenjei között fényképezőmasinájával. Szabad idejében. Az 1920-as évek közepén szomorú témában nem látott hiányt. Ahogy teltek az évek, s a világgazdaság helyzetének romlása az egyre komolyabb válságok nyomán nálunk is egyre jobban éreztette hatását, úgy mélyült és terebélyesedett a szegénység.

Az ifjú Tabák Lajos nem könyvekből és hallomásból ismerte a nyomort. Megtapasztalta a közvetlen környezetében, átélte a saját nehéz gyerekkorában. Ismerte, de elfogadni soha nem tudta. Nem kívánta megérteni, miért érhet az egyik ember többet vagy kevesebbet csupáncsak azért, mert éppenséggel oda született, ahová. Nem értette, hogyan is nyugodhatna bele a szemmel látható, kézzelfogható igazságtalanságokba.

Keresni kezdte a módját a világ reparálásának. Szuverén emberként serdült fel, s hamar a saját útját járta. Tizenévesen költözött el otthonról, hogy könnyítsen a családja helyzetén. Attól fogva maga gondoskodott magáról. A saját fejével gondolkodott, a maga módján dolgozott.

A fényképezés iránt már gyermekkorában rendkívüli módon érdeklődött. A kezébe került múlt század eleji fényképnyomatok valósággal elbűvölték. Elhatározta, hogy efféle valósághű képeket ő is fog készíteni. Nehezen összekuporgatott filléreiből vásárolt egy olcsó boxgépet, s mint igaz hazafi és nagy magyar, a szülőhelyéhez közeli Világost kívánta megörökíteni. A magyar történelem e szomorú helyszínét. Már legelső fényképészi célja is a dokumentáció volt. S már ez az első munkája is előre átgondolt cél érdekében készült. Első felvételeit is maga laborálta - nem kevés feltűnést keltve ezzel a pajtásai körében -, s a felvétel varázslatos előtűnése a fényérzékeny papíron még inkább elvarázsolta őt magát is. Aki volt már életében fotólaborban, és látta, ahogyan a negatívot átvilágítva, a vörös fény alatt a fehér papíron kezdenek kirajzolódni a semmiből a kép körvonalai, majd lassan meghíznak az alakok, s telítődnek tónusokkal, később az apró részletek is körvonalazódnak, végül megszületik a látvány egésze, az sejti, hogy mit érezhetett a kiskamasz Tabák Lajos a házuk pincéjében első felvétele hívása közben. Szerelembe esett a fényképezéssel. Életre szólón.

Az első világháború utolsó éve telt. Édesapja a fronton, édesanyja vele és öt testvérével az egyre értéktelenedő hadisegélyekből s alkalmi munkákból élt. Jobb a helyzetük akkor sem lett, amikor az édesapja végre hazatért, és a család áttelepült Szolnokra. Hónapokig vagonlakók voltak, mígnem kaptak egy pici szoba-konyhás lakást. A fényképezési álmok átmenetileg szertefoszlottak, tanulni, a felnőtteket segíteni, dolgozni kellett. Világosról magyarságuk miatt üldözték el őket. Szolnokon aztán a zsidó hitközség kántori állását elnyerő idősebb Tabák gyermekei megtapasztalták, hogy az anyanemzet, amelyet ők oly hőn szerettek, immár zsidóként nem szereti őket.

Szelíd lazító

Tabák Lajos 1918-19 tapasztalataival, az önállóság csöppet sem könnyű lelki és anyagi terheivel a nyakában lépett legszebb ifjúkorának éveibe. Szigorúan beosztotta a pénzét, hogy segíthesse a családját, csak egyetlen személyes érdekű kiadást engedélyezett magának: fényképezőgépet vásárolt. Végre már nem papírmasé boxgépet, valamicskével jobbat vásárolt. Pici lakásában apró labort rendezett be, hogy saját kezűleg hívhassa, nagyíthassa a képeit. Alig múlt húszéves, s nemrégen lépett be a Szociáldemokrata Pártba.

Azokon a hétvégeken levette a munkában megrokkantakat, a méltatlan, embertelen lakáskörülmények között sínylődőket, a szeméttelepen guberálókat, az inukszakadtáig dolgozó parasztokat és munkásokat. Megörökíteni, dokumentálni akart. Fotográfusi kiképzést soha nem kapott. A technikát jóformán maga kísérletezte ki, a modellekkel valahogyan szót tudott érteni. Szinte az első pillanattól fogva nem szokványosan fényképezett. Tudatosan dolgozott, átgondoltan komponált. Hatásos képeket akart készíteni. Olyanokat, amilyenekkel a pillanatba sűrítve adhatja vissza a munka fáradtságát és lendületét, az emberi kiszolgáltatottságot, a szegénység testet-lelket gyötrő embertelenségét. Nem hozzátenni akart a valósághoz, hanem kiemelni, hangsúlyozni, ráerősíteni a látványra. A szegényekhez nem romantikus érzelgősséggel, nem leereszkedő jótékonysággal, nem érzelmes meghittséggel közelített. A képeivel nem sajnálkozást akart kiváltani, nem alamizsnagyűjtésre kívánta sarkallni a jólelkű dámákat. Nem a szegény gyufaárus kislány meséjét akarta zsolozsmázni. Nem. Ez az amúgy szelíd és udvarias tisztviselő lázítani akart.

Felrázni, megbotránkoztatni, felkavarni. Szembenézésre akarta kényszeríteni azokat, akiket illetett. Tudatni akarta, hogy az, amit a képeivel mutat, tarthatatlan és tűrhetetlen. Nem folytatható. Kiigazítást kíván.

Örömmel fedezte föl, hogy „lazító” képeivel nincsen egyedül a világban. Hamarosan megtapasztalhatta, hogy teljesen egyedül és önállóan ugyan, de olyan útra lépett, amelyen már mások is járnak. Nem a Szociáldemokrata Párt politikusaiban, hanem a Kassák Lajoshoz közel állókban talált először támogatókra. (Amikor 1922-ben Tabákot vasra verve toloncolták ki Karcagról, mert a sztrájkkal fenyegetőző munkások mellé mert állni, jogtalan meghurcolásának tanúja volt a városon éppen átutazó Peyer Károly szocdem vezér. Segítséget ígért. Jogorvoslatot. A szó csak szó maradt. Tabák többé nem látta, s nem is hallott felőle.) Megtapasztalhatta, hogy az 1920-as évektől az egész világon kibontakozóban van egy új fotográfiai irányzat. Az új hullám egyszerre kapcsolódott a művészeti avantgárdhoz és a politikai baloldal radikálisabb irányaihoz. Európában és Észak-Amerikában egyaránt felkavarta az addigi fotóművészet elitista állóvizét a valóságlátás és láttatás új formáit keresők hevülete.

Tabák Lajos - akkor már a szolnoki cukorgyár alkalmazottjaként - először a Népszava fotóriporterével, Szélpál Árpáddal került kapcsolatba. Rendszeresen olvasta a baloldali sajtót, s örömmel értesült arról, hogy Kassák Munka című folyóirata köré fotókör szerveződik. A Munka Fotókör éppen olyan programot hirdetett, amilyet addig Tabák is követett. A valóság kíméletlenül őszinte ábrázolása, formailag új, expresszív kifejezési módok kikísérletezése annak érdekében, hogy a társadalom jobbik felét mozgósítani lehessen a szükséges változtatások érdekében. A csoportosulás Kassák Lajos kedvenc kávéházában, a Centrálban találkozgatott. Tabák Lajos Szolnokon élt, s még a vasúti jegy árát sem engedhette meg magának. Tabák kerékpárral tette meg a Szolnok-Budapest távot jó néhányszor, a makadám borítású hajdani négyes út kátyúin, hepehupáin. Találkozni akart Kassákkal, megmutatni a képeit, s hallani a mester tanácsait, bírálatait.

Újat formában és tartalomban!

A húszas évek végén, harmincas évek elején itthon és a világon sok helyütt forradalmi változások zajlottak a fényképművészetekben. Több, egymással párhuzamosan született, de aztán kölcsönhatásban fejlődő irányzat jelent meg. A német gyökerű „új tárgyiasság” a Bauhaus mozgalom részeként a valóság egészen új szemlélet dolgozta ki. Szakított a konvencionális látószöggel, elszakadt a szemmagasságtól. A madártávlat és békaperspektíva, a mikro- és makrofotózás, az anyagszerűség vizsgálata, a textúra részleteinek ábrázolása vagy éppenséggel a nagy grandiózus formák újszerű bemutatása valósággal új képi világot teremtett. Az első világháború utáni bonyolult és dinamikusan fejlődő világ újszerű tükrözésére vállalkoztak a Bauhaus nyomdokain járó fényképművészek. Az új iránt lelkesedők boldogan használták a technikai művészeteket, a filmet és fotót mint a régit meghaladó, technikai szellemű világ legadekvátabb kifejezőit. Az orosz avantgárdból táplálkozó - akkor még élni engedett - proletkult, a német, az amerikai szociofotó és dokumentarizmus erre az időre szépen kibontakozott már. 1929-ben a stuttgarti Film és Fotó című világkiállítás alkalmából megjelent Fotó-szem című album óriási közönségsiker lett. Az egyes irányzatok és alkotók tudtak egymásról, a szolnoki Tabák Lajos is úgy érezhette, hogy egy nagy világáramlat részévé válik az, amit ő az alföldi város szegény zugaiban fényképez. A New York-i Paul Strand fotóművészeti újításaiban meghatározó szerepet játszott az orosz Eizenstein filmi forradalma, Alekszandr Rodcsenko fotográfiai és mozgóképes újításai az orosz avantgárd festészetből táplálkoztak. Németországban a fotográfiai dokumentáció és művészeti megújulás a szociáldemokrata mozgalommal szoros szimbiózisban folyt. Az újszerű képeket zömmel a baloldali sajtóban publikálhatták készítőik. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg az Egyesült Államokban, sőt Japánban is. A szakszervezetek és a munkáspártok komoly támogatást nyújtottak az új módon fényképezőknek, akik közül sokan először nem is annyira politikai vonzalomból, hanem inkább művészeti rokonságot érezve kerültek kapcsolatba a politikai baloldallal.

Fénykép a sajtóban

Az USA-ban a mezőgazdaságot sújtó válság a lakosság csaknem egyharmadát szegényítette el. A földönfutókká vált tízezrekről óriási dokumentáció született, állami megrendelésre. A később legendás haditudósítóvá lett Margarete Bourke-White élettársával, az író Erskine Caldwellel közösen felkavaró könyvet jelentett meg a földönfutóvá lett farmerekről. (A téma talán legismertebb interpretációja, Steinbeck regénye, az Érik a gyümölcs számos nyelven, magyarul is többször megjelent. Kár, hogy Bourke-White és Caldwell munkája ez idáig nem.) Bourke-White lelkesen követte a német új tárgyias szemlélet, s vetette bele magát a sajtót akkoriban fenekestül felforgató új mesterségbe, a fotóriporteri munkába.

Erre az időszakra tehető a nyomtatott kép tömeges elterjedése, a napilapok átalakulása s egy új sajtótermék, a képes magazin megjelenése is. A fényképeket a szöveggel egyenrangúan kezelő magazinok óriási ösztönző erőt jelentettek a dokumentum-fényképezésnek, hallatlanul széles felvevőpiacai lettek a fotográfiának, új műfajokat teremtettek (hírkép, fotóriport, fotóesszé stb.), megélhetést, kiegészítő jövedelmet biztosítottak nem egy fotográfusnak. A nagyközönséget képolvasásra tanították, s csaknem egy fél évszázadon át garantálták a realista fotóművészet primátusát.

Mindezek a hatások megmutatkoztak Magyarországon, Tabák Lajos munkáin, tevékenységén is. Avantgárd merészség, dokumentáló képesség, friss zsurnaliszta szemlélet egyszerre szükségeltetett a korszerű képi kifejezési módok megtalálásához. 1932-ben Kassák Lajos a Mi életünkből című legendás kiállítás katalógusában összefoglalja a szociofotós „hitvallás” lényegét: „Megjelentetésben nem absztrahál, hanem képpé realizál, a dolgokat nem egyedülvalóságukban, hanem a világgal való összefüggésükben látja, nem holt anyagot és bevégzett cselekményt, hanem az anyag karakterét s a dinamikus életet fotografálja.” A csoport tagjai, Bass Tibor, Bergmann Teréz, Bruck László, Gönci (Frühof) Sándor, Haár Ferenc, Lengyel Lajos, Schmidt Anna és Tabák Lajos már korábban elhatározták, hogy közös kiállítással lépnek a nyilvánosság elé. A meglehetősen - vizuális és szociális szempontból egyaránt - forradalmi képanyag Budapesten, Bécsben és Pozsonyban viszonylag simán falra kerülhetett. Tabák Lajos javasolta, hogy vándortárlatként állítsák ki több helyütt vidéken is. Előszörre Szolnokot ajánlotta, ahol maga vállalkozott a kiállítás és a hozzá kapcsolódó előadás megszervezésére. 1932. április 2-án este irodalmi előadás megszervezésére kértek engedélyt, ezen Kassák Lajos beszélt. Az összejövetelen ott volt az író Nagy Lajos is, aki tanúja lehetett a kiküldött rendőrtisztviselő ideges közbekiabálásainak. A hajdani munkásotthonban vasárnap délelőtt nyílt volna a tárlat. Tabákék az előadást követően, még az éjszaka folyamán tették fel a fotóikat a falra. Ám hiába volt az óvatosság, a megnyitó előtt megjelent a rendőrség, a termet lezáratta, Kassákot, Lengyel Lajost és Tabákot pedig letartóztatták. A rendőrtisztviselő igen találóan jellemzi jelentésében a képeket, alkalmasnak mondva azokat a fennálló társadalmi rend elleni izgatás és az igazságtalanság elleni gyűlölet felkeltésére.

Nos, az azóta sokféleképpen magyarázott, újabban egyesen letagadott szociofotó - Amerikában „szociális dokumentáció” (social documentary) - éppen ezekkel a célokkal készült. Kendőzetlen valóságábrázolás, a szociális igazságtalanságok tendenciózus hangsúlyozása a legkifejezőbb, legmodernebb, legőszintébb képi nyelv használatával. A szociofotós nem szenvtelen dokumentátor, nem szenzációra és kuriózumra vadászó zsurnaliszta, ugyanakkor nem pusztán a politikai harc vizuális robotosa. Alkotó, kutató, megújító művész. A három fogoly pár nap után szabadult, a nem túl megalapozott vádat elejtették ellenük, hiszen arra hivatkozhattak, hogy ők „csak” művészetet művelnek.

Sajnos, a csoport hamarosan teljesen feloszlott, s Tabák Lajos elszenvedte első nagy veszteségét: a rendőrségtől soha nem kapta vissza azokat a negatívokat, amelyekből a tárlaton is legjobb képei szerepeltek. Aki fényképezett már életében, az tudja, hogy ennél nagyobb csapás fényképészt nem érhet. Ha a negatív megsemmisül, oda az életmű egy része. A munkaszolgálat és a hadifogság poklából hazatért Tabák Lajos 1948-ban aztán keserűen konstatálhatta, hogy szinte mindene odaveszett a fotográfusi múltjából. Az összes negatív, fényképezőgép, könyvek, addigi publikációk. Nem csoda, hogy hosszú ideig gépet sem vett a kezébe.

Az önmúlt feltárása

A mezőgazdaság, majd az iparszervezés tartott igényt a szakértelmére. A fotóművész Tabák Lajos majd két évtizedre feledésbe merült. Ahogyan maga a szociofotó meg a fényképművészeti avantgárd is. Mosolyogtató vagy éppenséggel siralmas tény, de az ötvenes évek díszmunkásait a két háború közötti ünnepelt, esztétizáló magyaros stílus szellemében fotózták többé-kevésbé ugyanazok, akik csúcsfényeikkel csak a Horthy-Magyarország szép arcát akarták látni s láttatni annak idején. A valóság nyers és őszinte, meghökkentő és szuverén ábrázolására nem mutatkozott igény. Kassák pedig finoman szólva nem volt comme il faut.

Tabák a fényképezést ugyan sokáig elhanyagolta, magát megtagadni azonban nem tudta. Őszintén hevült ugyan az új világért, s fegyelmezett emberként végig is csinált sok mindent, de a gyapottermesztési esztelenségeket már nem tudta szó nélkül hagyni. Mindig szuverén ember volt, a saját belső meggyőződése hajtotta, így aztán 1954-ben az egyik nap kitüntették, a másik napon meg bíróság elé állították. Az áprilisi amnesztia mentette meg.

Kaposvárra került, a cukorgyár élére. Ott aztán újra fényképezőgépet vett a kezébe, csinált újabb laboratóriumot magának. Újra fényképezni kezdett, s belefogott a saját múltjának föltárásába is. Afféle képrégészként kutatta, gyűjtögette a régi fölvételeit. A rá jellemző szívós szorgalommal rekonstruálta a saját fotóművészeti múltját. 1966-ban Szolnokon a Munka-kör tárlatára emlékező kiállítást szervezett. Kassákot kérte föl a megnyitóra. Az idős és megkeseredett Kassák boldogan elutazott Szolnokra.

Tabák Lajos tíz éve még aktív fényképész volt. Utolsó felvétele 1994-ben készült. Azóta „csak” kiállít, s a fotográfiai közéletben vesz részt. Alig volt 95 éves, amikor egyik budapesti kiállításának megnyitója végén az egyik fővárosi kollégája udvariasan érdeklődött az autó felől, amelyik bizonyára Szolnokról érte jön majd. Tabák Lajos értetlenül nézett rá: „Miféle autó? Vonattal jöttem, és azzal is megyek haza.”

Csak mosolyogtam a kolléga elképedt arcát látva. Ha Kassák élne még, őhozzá Tabák Lajos talán ma is elbiciklizne Szolnokról, a négyes úton, a Centrálba.