Részlet a szerző készülő könyvéből.

A pszichiátriai osztályok zárt részlegén nem könnyű jól viselkedni. Az ilyen elhelyezés célja elvileg a megfigyelés lenne, de valójában itt senki sem figyel meg senkit. Azaz inkább a „betegek” foglalkoznak egymással, a gyógyszemélyzet tevékenysége a felvétellel kapcsolatos adminisztrációra és a rendkívüli nagyvonalúsággal adagolt gyógyszerek kiosztására korlátozódik. Sokszor arra gyanakodtam, hogy nem véletlenül alakult ki ez az állapot: az ingerszegény környezetben a teljes tétlenségtől, a bezártság okozta stressztől, a zavart agyi anyagcsere szülte démonoktól, kívülről hozott konfliktusoktól gyötört ápoltak között még a kémiai láncokkal szelídített ember is csak komoly önfegyelemmel tudja elkerülni a szélsőséges indulatkitöréseket, a kiborulásokat vagy a katatón stupor állapotához hasonló depressziót. Nincs tehát szükség folyamatos megfigyelésre, elégséges csak akkor reagálni, ha valaki kiabálni, esetleg sikoltozni kezd, vagy éppen nem hajlandó reggel felkelni, nem akar enni, egész nap gubbaszt ágya szélén ülve, csendesen sírdogál, s ha szólnak hozzá, csak ingatja a fejét, de nem válaszol. Ilyen helyzetben az erőtlenebbek önmagukat figyeltetik meg. Jó pontnak számít viszont, amikor valaki bekapcsolódik a zárt osztály „terápiás közéletébe”, azaz részt vesz a reggeli tornán, a délelőtti „foglalkozásokon” (társasjátékot kell játszani, különböző kezdőbetűkkel kell személyneveket, foglalkozásokat, településeket stb. mondani, de az is megfelel, ha vízfestékkel bemázolsz néhány rajzlapot). Péntek déltől hétfő reggelig a közélet szünetel, ez a legnehezebb időszak, ilyenkor sűrűsödnek az összecsattanások, gyakoribbak az acsargások, összemordulások. Hat nap után úgy döntöttem, hogy a gyógyulás útjára lépek, lelkesen tornáztam reggelente – magánszorgalomból néha délután is – és kétszer is bekapcsolódtam a társasjátékba (Ki nevet a végén?), sokat mosolyogtam, és keveset beszéltem, azon igyekeztem, hogy mindenkihez legyen egy-két jó szavam. Annyira megfeleltem a helyi konformnak, hogy jobban már nem is lehetett. Besimultam tehát környezetembe, s normakövető viselkedésem eredményeként tíz nap zárt osztály után áthelyeztek a pszichiátria nyitott részlegére. Visszakaptam saját ruháimat, mobiltelefonomat, cigarettámat, irataimat, pénzemet. Szabadon járkálhattam a kórház kertjében, az ápolók engedélyével kimehettem vásárolni a kórház előtti téren lévő üzletekbe. Élek a lehetőséggel, ebéd után felmegyek a város fölé magasló kálvária-dombra, elszívok egy cigarettát, nézem a hegyek sörényét, és örülök, hogy engedelmes tudtam maradni. A közösség pozitívan értékeli, ha tagjai megfelelnek az elvárásoknak, s negatívan szankcionálja az ellenszegülő magatartást. Ez a szabály a zárt részleg mikrovilágában is maradéktalanul érvényesül. Állj be a többiek közé, ne gondolj mást, mint amit mi gondolni tanácsolunk, s máris óriási lépést tettél a gyógyulás felé. Személy szerint nyomasztónak tartom ezt a mechanizmust, mert – történelmi tapasztalataim és ismereteim birtokában – hatásaiban igen veszélyes lehet. De egy kis alkalmazkodás persze sohasem árt. Most – a helyzethez illően – Kosztolányit morzsolgatok a fogam között a nyárbúcsúztató verőfényben:

„Aztán a délután is furcsa nékem,
ahogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.”

Szép ez a vers, különösen így tíz nap elkülönítés után. Ha pánikból-depresszióból született megvilágosodásomban nem ismerem fel az „aki nem lép egyszerre” fenyegető parancsát, most ott kuksolhatnék rácsok közé zárva, az alkoholtól, narkótól megtébolyodottak, a notórius és alkalmi öngyilkosok, a saját világukba zártan hallucinálva szenvedők, a feltartóztathatatlanul dementálódó öregek között. Itt az ideje, hogy átértékeljem megalkuvásaimat.

A nyitott részlegen senki sem látszik elmebetegnek, de azért mindenki gyanús. Cigarettázni itt is csak a kijelölt helyen lehet, persze mindenki dohányzik, a bejárati üvegajtó mögötti kis területen esténkét tíz-tizenöt ember fújja a füstöt. Három-öt fős csoportok alakulnak ki, ismeretségek, barátságok – nemritkán szerelmek – szövődnek, a párok néha diszkréten eltűnnek a kórházkert sötétjében. De vannak olyanok is, akik magánosan álldogálva szívják cigarettájukat, kezük néha indulatosan megrándul, szájuk mozog, de nem jön ki rajta hang, olykor indulatosan beleütnek a semmibe. Vagy a démon, vagy a világ – magyarázta egyik pszichiáter ismerősöm – azaz vagy benső kényszereikkel, látomásaikkal, (tév)eszméikkel, vagy az igazságtalan, részvétlen, gonosz világgal állnak harcban, amíg nem sikerül „beállítani” gyógyszereiket, és attól kezdve már nem is igazságtalan és gonosz a világ, s a démonok is visszavonulót fújnak. Legalábbis egy ideig. A Tanár úr is magános volt, csendes volt és flegmatikusan nyugodt, de egyedüllétében éreztem valamit a tisztánlátók gőgjéből. Saját bevallása szerint nemcsak szereti, hanem félti is a világot, mert nem jó irányba megyünk. De szarik rám a világ – fogalmazott lakonikus egyszerűséggel – s hangjában nyoma sem volt neheztelésnek. Kant szerint ugyan a pesszimista világszemlélet oka leginkább „egy útját nem lelő szél vagy böffenet”, de betegtársamat hallgatva arra a meggyőződésre jutottam, hogy az apokaliptikus jelen- és jövőképek születésében a vállon felüli régióké a meghatározó szerep. És ebből következően: a legkevésbé sem tűnnek megalapozatlannak.

Ötvenöt éves vagyok, és hat éve járok egy kincstárilag finanszírozott pszichiáterhez kezelésre, egy saját költségvetésből fizetetthez pedig terápiára. Ez annyit jelent, hogy beszélgetünk egy kicsit – az államival havonta tíz percet, a másikkal meg egy-egy órát kéthetente. A különbség csak annyi, hogy gondozóbeli orvosom tíz perc alatt kétszer néz az órájára, magánterapeutám egész beszélgetésünk alatt mindössze egyszer. Először mindketten azt mondták, hogy valamilyen szorongásos-depressziós lelki betegségben szenvedek, ezért aztán szorongáscsökkentőket és hangulatjavítókat kell(ene) szednem, csakhogy az egyiktől nem tudok aludni, a másiktól figyelmetlen leszek, ezért aztán egyiket sem használom. Az elején még panaszkodtam emiatt, akkor más bogyókat adtak (szerintem csak a színük változott, mellékhatásukat viszont tökéletesen megőrizték), tehát minden maradt a régiben, így inkább íróasztalom fiókjában gyűjtöm a recepteket. Mostanában már nem is diagnosztizálnak. Nem akarok lemondani arról a hobbimról, hogy gondolkozom, még akkor sem, ha életemet ez kissé bonyolultabbá teszi. Mérnök vagyok, egy műszaki főiskolán dolgozom tanszékvezetőként. Én még akkor jártam egyetemre, amikor mindannyian hittük, hogy a matéria – azaz a valóság – határozza meg azt, hogy egyáltalán mit gondolhatunk, s hogy akkor gondolkodunk helyesen, ha gondolati építményeink egy pillanatra sem válnak függetlenné az empíriától. Ha az anyag tulajdonságairól akárcsak a legcsekélyebb mértékben is megfeledkezünk, akkor legfeljebb csak légvárakat építünk, magyarázta szerkezettan professzorunk, akkor még nem tudhatta, hogy harminc év múlva ezek a légvárak – mostanában ezt úgy nevezik, hogy virtuális válóság – sokkal jobban eladhatók lesznek, mint az igazi. E jelenség gyökerei nálunk a hatvanas évek közepére nyúlnak vissza, bár akkor még csak politikai célzattal kozmetikáztuk a horizontot, ma már az extraprofit bűvöletében minden gátlástól megszabadult és józan eszét elvesztett világunk nemcsak tetszetősebbre festi a láthatárt, hanem folyamatosan újakat teremt, s gondoskodik arról a társadalmi nyomásról is, amely mindannyiunkat arra kényszeríti, hogy tüdődet kiköpve, levegő után kapkodva fussál a heti rendszerességgel újramázolt szivárványok felé. Aztán ha elérted, legfeljebb arra jut időd, hogy visszanyerd a lélegzetedet, mert azonnal megjelenik a távolban egy újabb színes cukorsüveg, a tévéből, rádióból, sajtóból ömlenek a meggyőző érvek, hogy a korszerű ember szembenéz a kihívásokkal, s persze rögtön megindul a csorda, te maradnál, mert tudod, hogy az egész már megint arra szolgál, hogy valahol, valakik bankszámláján egy nullával több legyen, de nem tudsz, mert van gyereked, és meg kell venned neki a legújabb mobilt, amivel fényképet is küldhetsz (ugyan mi a fenének?), meg kell venned neki az új számítógépet, mert csak Interneten lehet beiratkozni az egyetemre, csak így állíthatod össze az órarendedet, új csatlakozást kell kiépítened, mert a régi már nem elég gyors, vagy nem kompatíbilis az új rendszerrel. De van fizetésed is, amely már csak bankszámlára utalható, aztán ahányszor megfejed az automatát, annyiszor tejelsz a banknak – elvégre nem nyújthat ingyen szolgáltatást. Neked is kell mobil, mert ha nem vagy mindenhol elérhető, majd kikopsz a munkahelyedről, nem kapsz tervezési megbízást, nem hívnak meg szakértőnek, és akkor majd nem tudod megvenni azt a sok marhaságot, amire csak azért van szükséged, mert valahol, valakik elhitették, hogy az új évezredben ezek nélkül már nem élhetünk. A tanszéknek éves szinten minimum félmillióba – de legutóbb például hatszáznegyvenezerbe – kerül a számítógép memóriájának bővítése, javítása, a nyomtató felújítása (s ezzel együtt valamelyikkel mindig baj van), de a telefonhoz már mindenkinek személyre szóló kódja van – mobilhívások letiltva, és az esetleges magánbeszélgetéseket pontosan ki kell fizetni – a falakról pereg a festék, az új szakirodalmat saját zsebemből veszem meg, a szobámban a fogast már évek óta cserélni kellene. A számítógépes multik és a kommunikációs berendezéseket gyártó óriáskonszernek ugyanis sokkal hatékonyabban tudják elhitetni, hogy szükség van rájuk, mint a szobafestők vagy az asztalosok. És mi persze – jámbor gyanútlanok – jobban hiszünk az „érveknek”, mint a szemünknek. Mert a valóság csúnya és büdös, a virtuális valóság meg gyönyörű és illatos. Nemcsak a szűkös költségkeret ésszerűtlen herdálásáról meg személyes jövedelmed felhasználásának társadalmi kényszerek útján történő meghatározásáról van szó, hanem arról, hogy az ilyen kényszerek ellen képtelen vagy védekezni. Nincsenek megfelelő stratégiáid ezek kivédésére, egyszerűen fogoly vagy. Úgy érzem magam, mint a kísérleti patkány a labirintusban, vagy mint a kisegér, amikor rácsapódott a félbe tört dióval feltámasztott cserép: nincs kiút. Nem keresek én rosszul: van két főállásom, rendszeresen tervezek és szakértek, de a manipulált hülyék gyülekezetévé silányított környezetem tömegnyomásának kiszolgáltatva áldozatnak tekintem magam. Olyannak, aki megkapja a lehetőséget, hogy pénzt keressen és ezért hajtson, azaz képessé legyek arra, hogy megfelelő mértékben járuljak hozzá a nagy extraprofithoz, amelyből persze egy hangyafasznyit majd én is részesedem, mert a következő hónapban ismét futnom kell egy kört. Az egész tulajdonképpen hat éve kezdődött, amikor egy tanszéki évzárón előadtam ugyanezeket, közben ittam egy kicsit, és elmondtam megint, aztán otthon is felvetettem e kérdést a feleségemnek (gyógypedagógus), akinek teljesen új volt, hogy éjjelente a világ irracionalitásán tépelődök. Azt mondta, hogy most aludjam ki az alkoholt, aztán holnap aludjam ki a másnaposságomat, és akkor meggyógyulok. Ez még alkoholgőzös állapotban is elgondolkoztatott: kedvenc házastársam mondta ki először, hogy velem van baj és nem a világgal. A nyarat őrségi nyaralónkban töltöttük, itt is sokat beszéltem erről – és persze sokszor –, vendégeink, barátaink már összenéztek, ha elkezdtem a témát fejtegetni. Valami elnéző szánakozást láttam a szemükben, de azért udvariasan végighallgattak. Mindenki csak vállat vont, és csak annyit mondott, hogy ilyen a világ. A férfiak közül néhányan hozzátették, hogy bassza meg. Amikor befejeztem, mindenki azonnal másról kezdett beszélni, én pedig unatkoztam. A nyár végén a feleségem aztán felvetette, hogy nagyon fáradt vagyok, többet kell törődnöm magammal, és menjünk el egy pszichológushoz, mert ez nem megy, hogy egész éjjel a kertben üldögélek, és egyik cigarettát szívom a másik után. Egész komolyan mondta, hiába magyaráztam, hogy még soha nem éreztem ilyen jól magam, addig-addig hízelgett, veszekedett, aggódott, sírdogált, dühöngött és szeretett, hogy úgy véltem, akkor úszom meg olcsóbban, ha engedek neki. A pszichológus – akiről persze az első alkalommal kiderült, hogy ideggyógyász – címét a feleségem szerezte, hallottam, amikor kolléganője elmondta, hogy „nagyon jó szakember és igen nehéz eseteket is megoldott már”. Szép ívű és gyors karrier: fél évvel ezelőtt még végigfutottam egy sportrendezvényen a félmaratont, aztán eltelt hat hónap, s most már nehéz eset vagyok. Semmilyen mentális változást nem éreztem magamban, évek óta így gondolkoztam a világról, csak éppen az évzáró bulin álltak össze koherens rendszerré a gondolataim, s persze mindjárt meg is osztottam másokkal azokat. Lehet, hogy ez volt a hiba? – (Cs. T. – tanszékvezető főiskolai tanár)

A szorongást valamilyen tárgy nélküli félelemként határozzák meg az értelmező szótárak, az állapot feltehetőleg egyidős az önmagára reflektáló ember kialakulásával. A szorongás végeredményben folyamatos aggodalom amiatt, hogy valami rossz történik (történhet) velünk, de nem tudjuk megnevezni, hogy mi az, s ezért közvetlenül nem tudunk védekezni ellene. A leggyakoribb a megszégyenülés, a munkahely elvesztése, az egzisztencia megsemmisülése, a halállal végződő betegségek, a fertőzések, az elhízás, a váratlan baleset miatt érzett szorongás. Az őskori ember végletesen kiszolgáltatott volt: részint fizikálisan, hiszen a mindennapi élethez szükséges táplálék megszerzése (a vadászat) igen komoly kockázatokkal járt. Az ember akkoriban egyszerre volt préda és predáta – azaz nemcsak vadászott, hanem rá is vadásztak –, a jó reflexek, a fizikai erő és ügyesség mellett nagy adag szerencsére is szüksége volt ősünknek ahhoz, hogy megélje a másnapot. Mentálisan is kiszolgáltatottnak érezte magát: a gigantikus természeti erők ellen nem volt más védekezése, mint a menekülés. Feltehetőleg szeretett élni, s igyekezett mindent elkövetni annak érdekében, hogy ez sikerüljön neki, de az élet – sok ezer évvel korábban is – veszélyes üzemnek bizonyult. Mióta biológiai lényből homo socialissá lettünk, persze sokkal biztonságosabbnak látszik a világ, kiszolgáltatottságunk mértékét illetően viszont megoszlanak a vélemények. Merthogy életünk részint ma sem kockázatmentes – a véletlen (természetéből adódóan) kivédhetetlen –, másrészt pedig függőségünk, hierarchikus viszonyaink, választásaink, cselekvéseink szabadsága talán még korlátozottabb, mint a homo sapiens első generációjának. A bonyolultan szervezett, nagy létszámú közösségekben az egyén nem alaptalanul érzi magát kiszolgáltatottnak, hiszen sosem az történik, amit akar, sőt rendszerint valami olyan történik, amit senki sem akart. Az ilyen bizonytalanság tehát önmagában még nem tekinthető patológiásnak, de ha a mindennapokat meghatározó életérzéssé válik, az nem szerencsés. A szorongás ugyanis – a szakemberek szerint – lehet valamilyen komolyabb pszichés betegségnek a kezdete, de előbb-utóbb önmagában is vegetatív tünetek kialakulásához vezethet, rossz esetben egyre mélyebbé válik, klinikailag is regisztrálható teljesítménycsökkenést, illetve a szociális funkciók sérülését okozva. A gyakorlott pszichiáter/pszichológus (állítólag) már a beteggel folytatott első beszélgetés során felfedezi azokat a verbális fordulatokat, kifejezésmódokat, metakommunikációs jelzéseket, amelyekből következtetést lehet levonni a szorongásos folyamat jellegére, rögzültségére, esetleg jövőbeni alakulására vonatkozóan.

A „vakdiagnózisok” felállítása fokozottan hordozza magában a tévedés lehetőségét, olykor a súlyos tévedések kockázatát. Vakdiagnózisnak nevezi a szakmai szleng, amikor nem ismered a beteget, csak a teszt-eredmények, esetleg korábbi zárójelentések, esetismertető leírások, anamnézis stb. vannak a kezedben, s ennek alapján kell véleményt mondanod. Most sem vállalkozom diagnosztizálásra, viszont hajlandó vagyok értelmezni a fenti interjúrészletet. Az első, ami nekem szembetűnik: a drámai fogalmazás. Az „extraprofit bűvöletében minden gátlástól megszabadult és józan eszét elvesztett világunk”, vagy az „arra kényszerít, hogy tüdődet kiköpve levegő után kapkodva fussál a heti rendszerességgel újramázolt szivárványok felé” megfogalmazások már eleve gyanúsak. Rendben van: egy tanszékvezető főiskolai tanár fogalmazzon színesen, beszéde legyen érdekes, az sem baj, ha szuggesztív, magával tudja ragadni hallgatóságát. Csak tudod, a probléma súlya messzemenően nincs arányban a váteszi hangszereléssel. Ebből én már arra következtetnék, hogy betegünk aránytalanul súlyosnak, fenyegetőnek érzi azt az általános konform-nyomást, amely bizonyos materiális javak birtoklására kényszeríti a közösség tagjait. Hogy ez a tendencia mennyiben egészséges és mennyiben diszfunkcionális, azon persze lehetne polemizálni, de vitathatósága semmi esetre sem indokolja ezt a verbális vehemenciát. Aztán nagyon elgondolkodtatók a „valahol valakik bankszámláján” ill. a „valahol valakik elhitették velünk” mondatok – ebben már tettenérhető az „üldözött vagyok” gondolat, amit aztán ki is mond a paciens: „úgy érzem magam, mint a kísérleti patkány a labirintusban, vagy a kisegér, amikor rácsapódott a félbe tört dióval feltámasztott cserép: nincs kiút”. Aztán egy kis agresszivitás: „manipulált hülyék gyülekezetévé silányított környezetem”, ez azzal magyarázható, hogy betegtársad úgy látja, méltatlanul csekély az érdeklődés az általa elmondottak iránt, s ez frusztrációt szül. Attól ellentmondásos az egész szituáció, hogy tulajdonképpen akár igaza is lehetne, pontosabban fogalmazva sok igazság van abban, amit mond. Csakhogy amikor minden társaságban, mindig csak erről beszél – saját bevallása szerint, ha nem ez a téma, akkor unatkozik –, bekövetkezik az a bizonyos szociális funkciókárosodás: előbb-utóbb megritkulnak körülötte a barátok, egyedül marad féligazságokból univerzális teóriává tágított elméletével, és majd nem lesz más elfoglaltsága, minthogy továbbfejlessze rendszerét. Ez még nem klinikai eset – bár megelőző szándékkal én már gondozásba venném a pácienst –, egyszerűen bogaras öregúrrá válik, aki saját szakmájának nagy tudora marad, az már más kérdés, hogy mennyire lesz alkalmas a tanításra. Az igazi baj akkor kezdődik, ha felébred benne valamilyen missziós tudat: filozófiai publikációkkal bombázza a szerkesztőségeket, ismeretleneknek vázolja elképzeléseit, be akarja tölteni prófétai küldetését. Betegtársad esetében ez nem valószínű – magasan kvalifikált, műszaki emberként, sok éves előadói gyakorlattal nyilvánvalóan erős kritikai érzékkel rendelkezik – de azért benne van a pakliban. És persze az sem kedvező változás, ha állandósul benne a megfigyeltség, kijátszottság tudata, vagyis a „mindannyian balekok vagyunk, csak ti nem látjátok” globális rezignációja. A szociális szorongás kérdésével kapcsolatban csupán annyit, hogy az napjainkban népbetegséggé vált. A hazai pszichiátriai statisztikák szerint a pánik- és szorongásos betegségek óvatos becslések szerint is a lakosság 10-15%-át érintik. Ebben minden valószínűség szerint szerepe van a bizonytalanságérzetnek, jövőnk kiszámíthatatlanságának. Nagyon sokan érzik úgy – és nem is alaptalanul –, hogy életük személyes erőfeszítéseiktől, törekvéseiktől függetlenül alakul, hogy valamilyen náluk milliószor nagyobb hatalomnak csupán játékszerei. Ezért nő az ezotér misztikumok utáni érdeklődés, az intellektuális, szellemi, érzelmi bóvlik iránti kereslet, és ezért nézik oly sokan – talán vigaszként – a népmesei bonyolultságú olcsó tévésorozatokat, szappanoperákat. Érdekes ellentmondás: minél több nyilvántartásban szerepelünk (adóhivatal, társadalombiztosítás, lakcímnyilvántartó, bankok-biztosítók adatbázisai stb.), annál átláthatatlanabbnak, irracionálisabbnak tűnik a nyilvántartottak számára a társadalom működése. Egyrészt ez az életérzés szüli a szorongást. Másrészt pedig: az adatbázisok is egyre nőnek, így egyre hatékonyabb, fogyasztásra, vásárlásra, életstílus-váltásra motiváló üzenetek fogalmazódnak meg. Kétségtelen, hogy következményesen kialakul valamilyen látens normarendszer: mit egyél, milyen ruhát viselj, hová utazz nyaralni, milyen kocsit vegyél, ha „trendi” kívánsz lenni. És nehéz sorsot vállal az, aki arra szánja magát, hogy a fősodor ellenében haladjon. József Attila verse jut eszembe:

„számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktába írják miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot…”

Csak két apró megjegyzés zárójelben: József Attila is tudatosan vállalta a pisztrángok életét – ár ellen úszott, és a forrás közelében kereste az igazságot. Ezzel együtt, rendkívüli tehetségű terapeuták egész sorának sem sikerült szorongásait, depresszióját egyensúlyban tartani. Az ő esetében persze van ebben valami végzetszerű. Egy sikeres terápia talán elűzhette volna az alkotót gyötrő démonokat, de valószínűleg elriasztotta volna az alkotást segítő angyalokat is. De ez már nem a te témádhoz tartozik. (Dr. T. S. – klinikai pszichológus)

A pszichológus kommentárja ugyan meglehetősen alaposnak tűnik, mégsem tér ki a betegtársam által elmondottak és a valóság viszonyára. Pedig ez alapvető fontosságú lenne, mert – kicsit sarkítva a helyzetet – vagy a Tanár úr logikája hamis, vagy a világ beteg. Az első esetben egy lassan rögzültté váló téveszme-rendszerről van szó, s kiagyalójának valóban terápiára van szüksége, a második esetben viszont minket kellene tébolydába csukni, amiért elengedjük fülünk mellett a figyelmeztetést. A pszichiátria más hangsúlyokkal dolgozik. Számára az egyén és környezete közötti harmonikus kapcsolat megbomlása, tartós hiánya hordja magában a pszichés sérülés veszélyét. Ha ez a helyzet valamilyen szokatlan gondolkodásmód, egyéni világfelfogás miatt alakult ki, akkor ezen kell változtatni. Mindannyian jobban járunk, ha nem lógunk ki nagyon a sorból, legfeljebb csak annyira, hogy az ne legyen túlságosan irritáló. És ebből a szempontból csaknem közömbös, hogy milyen is az a sor: a lényeg, hogy elég hosszú és tömött legyen. A falkameleg a védettség illúzióját kelti, aki védettnek érzi magát, kevésbé fog szorongani, kevésbé szenved saját szociális diszkonformitása miatt. A gyógyszeripar tálcán kínálja a megoldást: az önmagát tegnap még áldozatnak tekintő nyilvántartott a pszichiátriai osztályokon megkapja gyógyszerét (individuálisan megválasztott antidepresszánsok és benzodiazepin-származékok), és lassan becsatlakozik a szürkék közé. A szakirodalom ugyan hangsúlyozottan említi a modern pszichoterápiás módszereket mint a szorongásos-depressziós zavarok kezelésének lehetőségét – de erre napjaink hazai egészségügyi rendszerében csak igen korlátozottan van lehetőség. A pszichiátria egyébként sem tud változtatni a világon. De az egyént hozzásegítheti az engedelmességhez. Csak a megátalkodottak utasítják el az ilyen terápiát. Magukra vessenek.

Tehát már hat éve beszélgetek a pszichiáteremmel, s csaknem minden alkalommal elkeseredem amiatt, hogy mennyire képtelen átlátni a teniszütőn. Azt mondja, hogy még ha valóban ilyen is a világ, ettől még békében élhetünk benne. Nem értem a logikáját: miért kellene békében élnem, amikor folyamatosan manipulálnak, gyermekeimet, feleségemet fogyasztásra kondicionálva zsarolnak. Ha dühöngök a mobiltelefonok új generációját, az elektromos ablakemelőket, a zenélő kotonokat, a szupersebességű Internethálózatokat, az illatosított-nedvszívó puncibetéteket és egyéb üveggyöngyöket életünk elengedhetetlen tartozékaként felmagasztaló hazugságokon, én azt egészséges emberi impulzusnak tekintem. Nem érzem magam pszichésen károsodottnak, amikor káromkodok, mert elfelejtettem a mobilom, a bankkártyám, a kaputelefonom, a munkahelyi telefonom pinkódját, amikor a pénzkiadó automata előtt fogcsikorgatva arra gondolok, hogy valakik valahol már megint információhoz jutottak, pontosan követik, merre járok, hol és mit vásárolok, ha egyik héten két csomaggal több klozettpapírt veszek, találgathatják, hogy kinek volt hasmenése a családban, ha meg kártyával fizetek egy csendes panzióban majd azon töprengenek, hogy vajon kivel csináltam egy kellemes hétvégét magamnak, mert biztos, hogy nem a feleségemmel voltam, hiszen ő az ország másik végében fizetett egy étteremben ugyanígy. Tudják, milyen az egészségi állapotom, milyen gyógyszereket szedek, kit hívok a mobilomról, milyenek utazási szokásaim, milyen könyveket olvasok, sőt még azt is, hogy milyen újságokra fizetek elő, hiszen azt is átutalással intézem. Állítólag ez könnyebbé teszi az életemet, de én a legkevésbé sem érzem boldognak magam. Itt a kórházban Pszicho doktor sem ért semmit az egészből, tintafoltokat meg rajzokat mutogat, egyfolytában arról beszél, hogy pihennem kellene már, és indítsuk el a leszázalékolásomat, mert meg kellene előznünk, hogy romoljon az állapotom. Legutóbb meg azt kérdezte tőlem, hogy nem gondolom-e, hogy az életemre törnek, hangosan elnevettem magam, ugyan, ki akarna engem likvidálni, én élve kellek nekik és munkaképesen, a koporsóból aligha tudnám megtermeli nekik a profitot – (Cs. T. – tanszékvezető főiskolai tanár)

Egyik – cinizmusra erősen hajlamos – ifjú beszélgetőpartnerem szerint azt csak nagyon nehezen lehetne eldönteni, hogy a Tanár úrnak igaza van-e (és mennyiben), de az egyértelműnek látszik, hogy „öregségére kicsit megzakkant”. Nem is annyira a betegtársam által mondottakból vonta le ezt a következtetést, mint inkább indulataiból, amelynek következményeként folyamatosan perben-haragban áll a világgal, s feltehetőleg mindenkivel, aki nem ért vele maradéktalanul egyet. A közvetlen környezet számára egy ilyen személyiség igen nagy terhet jelent: mindenki folyamatosan aggódik egészségi állapota miatt, és emellett el kell tűrni állandó zsörtölődéseit, logikailag megtámogatott érzelmi kitöréseit, az egyéniségéből sugárzó megbántott sértettséget. Aki haragszik a világra, arra előbb-utóbb majd viszontharagszik a világ, s ebben a konfliktusos kapcsolatban csak az egyén húzhatja a rövidebbet. A bonyodalmat tulajdonképpen az okozza, hogy a világ már nagyon sokszor megharagudott azokra, akik erkölcstelenségére, képmutatására, ostobaságára figyelmeztették, vagy igazságtalansága, elkurvult ízlésvilága ellen szálltak harcba. Gondoljunk csak a keresztre feszített Megváltóra, a máglyán megégetett Savonarolára, Giordano Brunóra, a Vérmezőn kerékbetört magyarokra, a „Bélácska, ne komponálj!”-hangvételű zenekritikákkal lesajnált fiatal Bartókra. A világ haragja tehát nem igazít el bennünket arra vonatkozóan, hogy patológiás küldetéstudattal vagy éppen a középszer számára felfoghatatlan (és ezért persze igen ellenszenves) eredetiséggel van-e dolgunk. Pedig a zsenit éppen az különbözteti meg az átlagtól, hogy ugyanazt látja, mint a tömeg, csak éppen mást gondol. Ha nagyon szokatlant, merőben újszerűt gondol, vagy valami olyasmit, ami kiváltja környezetének agresszióját – és persze ki is mondja, sokszor és hangosan –, akkor a zseni „szenvedni” fog. Épp így szenved(né)nek persze az önjelölt megváltók, ripacsok, csodadoktorok, sarlatánok is, csakhogy ők – bölcs üzleti megfontolásokból – inkább olyat igyekeznek gondolni és ígérni, ami a világnak tetszeni fog. A szenvedés stresszhelyzetet jelent, a stressz megbetegít. Ilyen helyzetben jelenik meg a képben – a környezet számára sokszor megváltásként – a pszichiátria, mint a nehezen elviselhető beteg „gyógyításának” egyik alternatívája. Orvostudományként elsődlegesen oki terápiát folytat: a stresszhelyzethez vezető gondolatokat, (tév)eszméket igyekszik helyére tenni, esetleg azok „hirdetésétől” igyekszik – gyógyszeresen – eltanácsolni a pácienst. Bár lényegében mindenkinek alapvető joga, hogy bolond legyen. Annál is inkább, mert az általam megkérdezett tizenegy pszichológus/pszichiáter közül – a fenti interjú alapján – a Tanár úr esetében hatan a paranoia, illetve a mániás depresszió jeleit vélték felfedezni, ketten említettek skizofréniára utaló tüneteket, hárman pedig azt mondták, hogy ami ilyen öregkorban kezdődik – bármi legyen is – nem különösebben veszélyes, persze a család (és a munkahelyi környezet) számára ugyancsak nehezen tolerálható. Betegtársam (tév)eszme-rendszerének valóságtartalmával kapcsolatban senki sem foglalt egyértelműen állást, de a nagy többség – kilenc fő – egyetértett azzal az összegzéssel, mely szerint „nem az a baj, hogy gondolja, hanem hogy állandóan mondja”. Azt pedig mindenki érthetetlennek tartotta, hogy a „beteg” nem hajlandó bevenni a gyógyszereket. Hogyan akar akkor meggyógyulni? – kérdezték megdöbbenve a profik. Engem viszont egyfolytában az a kérdés izgat, hogy meg kell-e „gyógyulni” a Tanár úrnak? Feldmár András – Kanadában élő magyar származású pszichoterapeuta – egyik előadásában H. G. Wells könyvére – A vakok országa – emlékeztette hallgatóságát. A történet szerint egy eltévedt vándor kóborol a sivatagban, aztán megmászik egy hegyet, aztán a mögötte lévő völgyben talál egy világtól teljesen elzárt kis települést. A vándor meglepődve fedezi fel, hogy annak minden lakója vak. Összeakad egy ragyogó szépségű hölggyel, egymásba szeretnek, elhatározzák, hogy összeházasodnak. A település életét meghatározó szabályok szerint az esküvő előtt meg kell vizsgálni a leendő párt. A vizsgálaton valamilyen kis rendellenességet fedeznek fel a férfi arcán, s emiatt műtétnek kellene alávetnie magát, mert a házasság csak így engedélyezhető. A férfi megkérdezi, hogy mi lenne az a műtét, s akkor döbbenten hallja, hogy meg akarják vakítani, mert olyannak kell lennie, mint a többiek. A vakok országában ugyanis úgy gondolják, hogy akik ilyen rendellenességgel születnek, azoknak hallucinációi vannak: színeket, formákat, fényeket, árnyékokat emlegetnek, pontosan úgy beszélnek, mintha megőrültek volna. De az ilyen betegség ezzel a kis műtéttel könnyűszerrel gyógyítható. Néha arra gondolok, hogy a Tanár úr csupán látását kívánja megóvni, amikor visszautasítja a farmakoterápiát.