Részlet a szerző készülő könyvéből.

Állítólag még a ködbe vesző múltban fogalmazta meg Bologna érseke – egy különösen jól sikerült étkezés – után azt a közismert szállóigét, mely szerint „fehér asztal mellett nem öregszik az ember”. A katolikus klérus tagjaként (magától értetődően) nem birtokolhatott olyan élményeket, amelyek a szerető kedvessel megosztott ágyra vonatkozóan is lehetővé tették volna hasonlóan magvas következtetések levonását. Pedig ez a szerelmes találkozások egyetemes szimbólumává magasztosult kultikus bútordarab – a terített asztalhoz hasonlóan – életkor-stabilizáló ágensként tekinthető, bár hatásának dinamikája másképpen érvényesül: az ifjút érettebbé, az öregembert ifjabbá teszi. Mindez fokozottan érvényes a szexuális interakció hölgyszereplőire. Szexuális élményeink azonban jóval korábbról datálódnak, mint a partnerválasztás, vagy az ágy felé terelgető késztetések ébredése. A pszichológusok szerint a gyermekek már egészen korai életszakaszban „csábítgatják” az ellenkező nemű szülőt, az egész gyermeki világot átszínezi az erotikától egyáltalán nem mentes szeretet. Aztán a későbbi gyermekkorban bekövetkezik a szétválás – a szülőt szeretni szabad, az erotikus gondolatoknak viszont ebben a konstellációban nincs helyük –, s majd csak az amorf szexuális vágyfantáziák formába rendeződésének idején kapcsolódik össze ismét az ösztön és az érzelem. Ebben a korszakban még az érintettek önmaguk szexuális partnerei, ez a fajta intim tevékenység a férfivá, illetve nővé érés folyamatának szerves része, mintegy előképe a későbbi aktusoknak, Woody Allen találó megállapítása szerint: „önkielégítésünk szexuális kapcsolat valakivel, akit nagyon szeretünk”. Mindenesetre a kezdődő férfiak önkielégítését – a vallási tabuk és szörnyűséges fenyegetések ellenére – a társadalom józanabb fele mindig is tudomásul vette (jóváhagyta?), míg a hölgyek számára az ilyesmi szigorúan tilos volt. A későbbi életszakaszra vonatkozóan a kérdés fel sem merült: az általános elképzelés szerint a rendszeres szexuális kapcsolat levezeti az autoerotikus késztetéseket. A szeretett partner közreműködésének eredményeként érzett öröm mindenki számára kötelező lett, s e kötelezettség alól a gyengébb nem képviselői sem mentesülhettek. A huszadik század második felében aztán ez a tilalomfa is ledőlni látszik: 1996-98 között, Münchenben 108 hölgyet – életkoruk 20-26 év – kérdeztek meg e témáról, s 86%-uk nyilatkozott úgy, hogy rendszeresen maszturbál. Tíz évvel korábban ez az arány még csak 75%, a hatvanas években pedig csupán 50% volt. Az persze nem egyértelmű, hogy korábban a hölgyek között valójában alacsonyabb volt-e azok száma, akik önmagukkal foglalkozva szereztek szexuális örömöt maguknak, vagy csak kevesebben ismerték azt be. Magyarországon – reprezentatív felmérés hiányában – nem állnak rendelkezésünkre verifikálható adatok, az általam megkérdezett 67 nő közül (életkor 32-49 év) harminchatan vállaltak egy olyan beszélgetést, amelynek témája az önkielégítés volt. Huszonnyolc esetben kaptam pozitív feleletet, de az mindössze hét esetben volt saját személyre vonatkozó, egyértelmű és határozott igen. A megkérdezettek nagy többsége – 21 fő – közömbös és tárgyszerű arccal csak általánosságokat mondott, hogy „ilyesmit csak kisgyermekként csinál az ember”, „a barátnőm azt mesélte, hogy egyszer megpróbálta, de nem sikerült”, „nyolcadikban egyik osztálytársnőm azt mondta, hogy elég néhányszor összeszorítani a combját, hogy megtörténjen”, „az egyik ismerősöm a szauna után a döngölőt (ez egy olyan zuhany, ahol a vízsugár intenzitása szabályozható) langyosra állítja, hátal a falnak támaszkodik, s úgy tartja magát, hogy a vízpermet közvetlenül a csiklót érje”, „a leggyakrabban a kádba guggolva szokták csinálni” stb. Érdekes módon a beszélgetőpartnerek mindegyike városi lakos volt, s kettő kivételével felsőfokú végzettséggel rendelkeztek. Az apró falvak lakói számára a téma teljesen ismeretlen, talán csak azért, mert arrafelé a zuhanyrózsákat még nem lehet döngölőre állítani. Az ártatlan gyermekkorban persze a leánykák itt is felfedezik saját testük minden kis részletét, egy alföldi nagyfaluban praktizáló orvos házaspár mutatta meg a négyéves gyermekéről szóló óvónői bejegyzést: „Kedves szülők! Kérem figyeljenek Erzsikére, mert a csendes-pihenő alatt mindig hospitál.” A szülők akkor csak kizárásos alapon tudták megfejteni az üzenet jelentését, mert az anyuka érdeklődésére a gyermekkertész hölgy csak annyit volt hajlandó válaszolni, hogy „úgyis tudja a doktornő, mire gondolok”. Erzsike azóta 22 éves, telt idomú, nevetőszemű hajadon lett, s úgy érzem, hiányozna valami a világból, ha az eltelt évek alatt elfelejtette volna, hogy miként is szerzett magának néhány önfeledt pillanatot az óvodában, a délutáni pihenő alatt „hospitálva”.

Akár a férfi, akár a női önkielégítésről beszélünk, két tévedést mindjárt az elején el kell oszlatni: egyrészt a szóban forgó – és bensőségesen kellemes – tevékenység nem korlátozódik azokra az életszakaszokra, amelyben valamilyen okból hiányzik a szexuális partner, tehát nem foghatjuk azt fel valamilyen hiánypótló megoldásként, másrészt pedig megfelelő technikát használva mindkét nem esetében hozzájárulhat a szexuális öröm kiteljesedéséhez. Továbbá azt is el kell mondani, hogy a téma még ma is tabu (bármelyik nemről legyen is szó), s ez nemcsak annak intimitásával magyarázható. Az ugyan ma már széles körben ismert, hogy sem a férfiak, sem a nők önkielégítése nem jár semmilyen káros fiziológiás következménnyel, még kevésbé tekinthető valamilyen végzetes rossz szokásnak, mégis a megkérdezett nők harmadának, de még a férfiak 5%-ának is van egy sajátságos negatív érzése a maszturbáció, illetve onanizálás után. Személyes véleményem szerint ez nem a szó szoros értelmében vett „aktushoz”, hanem sokkal inkább a kielégülést kísérő vágyfantáziákhoz kötődik, azaz nem amiatt kerül érzelmileg diszkonform állapotba az „elkövető”, amit tett, hanem amiatt, amit közben gondolt. A humán szexualitással foglalkozó szakemberek az ún. vágy fantáziákról tudnak talán a legkevesebbet, a nemi aktusok és a magános szex közben agyunkon végigfutó fantáziaképeket valamiért mindenki igen gyorsan elfelejti (elfojtja?), így még a pszichiáterek, pszichológusok számára is csak áttételesen hozzáférhető tudattartalmakról van szó. A kamaszkori diffúz fantáziaképeket viszonylag hamar felváltják a konkrét személy(ek)hez és helyzetekhez fűződő képsorok, amikor csoportszexet, különböző mértékű erőszakot, szado-mazochisztikus jeleneteket, partnercserés helyzeteket, anális koituszokat stb. vetítünk a belső moziban, amelyekről biztosan tudni véljük, hogy gusztustalanok, perverzek és emellett realizálhatatlanok, pedig sem egyik, sem másik, csak megfelelő körülmények, megfelelő partner kell hozzá, s mindenekelőtt megfelelő kommunikáció. Tehát az „önki” lehetőséget nyújt titkolt és szégyellt vágyfantáziáink orgazmikus kiélésére, azon kockázatok nélkül, amelyek az „éles helyzetek” szükségszerű kísérői. Ráadásul a partner jelenléte sem hat zavaróan: e foglalatosságunk közben garantáltan magunkra maradunk– (Dr. E. A. 52 éves doktornő, szexuálpszichiáter).

Csak közbevetőleg: az önkielégítés kockázatmentességét tekintve a szexuálpszichiáternek kétségtelenül igaza van. Azon kevés beszélgetőpartnereim egyike, aki vállalta, hogy személyes élményeit is megosztja velem, a következőképpen nyilatkozott: Hogy mire gondolok közben? Mindig másra, de van egy sztenderd – saját rendezésű – kisfilmem, amely a végső fázisban indul el. Kamionon utazom autóstopposként. A helyzet teljesen életszerű: életkorom, öltözködésem, hajviseletem pontosan megfelel a valóságnak, tehát nem látom másnak magam, mint amilyen éppen most vagyok. Április eleje van, hosszú, bő farmerszoknyát, térdzoknit és meleg pulóvert viselek, hátizsákomat az ülés mögé dobtam a vezetőfülkében. Nem tudom, hová utazom, de valahol az Alföldön vagyunk, hűvös a tavaszi délelőtt, a bokrok épp hogy csak kizöldültek, de nagyon aprók még a levelek. Kellemes, meghatározhatatlan stílusú zene szól a kocsiban, egy kicsit bokros részen megállunk – egy kis technikai szünet, mosolyog rám a szakállas, mackós külsejű, lapáttenyerű vezető, aztán leszáll és eltűnik a bokrok között. Én is leugrom a kocsiból, hátamat a fülke ajtajának vetem, arcomat szembe fordítom a nappal, és lehunyom a szemem. Néhány perc múlva jön vissza a sofőr, megáll előttem, a nap a szemembe süt, csak a kontúrjait látom, az arcát nem tudom kivenni. Nagy, erős kezével kicsit megszorítja a derekamat, közel hajol hozzám – nem dohányzik, kellemes lehelete van – s nagyon nyugodtam, azt mondja: most akkor én kinyallak. Letérdel előttem, először csak félrehúzza a bugyimat (az a bugyi van rajtam, amiben tizenöt éve a szüzességemet vesztettem el, egyáltalán nem szexi, inkább a szolid egyetemista lányok hétköznapi fehérneműje), aztán leveszi rólam, én engedelmesen kilépek belőle, s elviselem, ahogy megteszi, amit ígért. Ilyen jó még nem volt soha. Én közben egyik kezemmel az ajtókilincsbe, másikkal a visszapillantóba kapaszkodom, nem tudom elengedni, mert a vezetőfülke lépcsőjén állok. Néha úgy látom, mintha a csuklómat odakötözte volna valaki, de erről nincs képsor. Aztán lassan visszanyerem a lélegzetemet, s a vetítővászon elsötétedik. Sohasem stoppoltam kamiont, sosem volt kamionos barátom, az orális szexet tulajdonképpen szeretem, csak ritka az olyan férfi, aki megfelelő ügyességgel használná a nyelvét – (Teljes ismeretlenséget kérő 36 éves hölgy). Beszélgetőpartnerem a stabil, hosszú távú kapcsolatokat keresi, saját közlése szerint nincsenek hirtelen jött ellenállhatatlan erotikus késztetései, a nagy termetű, erős férfiaktól inkább fél, mert ő bizony amolyan törékeny kis porcelánbaba. Azt meg el sem tudja képzelni, hogy ilyesmi a valóságban törtéjen vele, mert bár nincsenek tapasztalatai, de valamilyen gyanakvó idegenkedést érez a kamionosokkal szemben. Jómagam pedig kicsit tanácstalan vagyok: ha nem szereti őket, akkor miért fantáziál róluk, és ha már róluk fantáziál, miért nem szereti őket? Az ilyen kérdésektől mondjuk azt a pszichológiára, hogy bonyolult tudomány.

Hadd kezdjem mindjárt egy helyreigazítással: nem a pszichológia bonyolult, hanem az emberi lélek, s ehhez a tényhez a lélektannak szükségszerűen alkalmazkodnia kell. A fenti kis erősen erotizált történet kapcsán pedig az a problémád, hogy miért fantáziálunk arról, amitől félünk, s miért félünk attól, amiről (vágy)fantáziálunk? Ha rövidre akarnám zárni a kérdést, az lenne a válaszom, hogy azért csak fantáziálunk arról, amitől félünk, mert félelmünk oly erős, hogy nem merünk vele találkozni. De a sztori megérdemel egy részletesebb fejtegetést. Kezdjük a kulcsfigurával, mármint a kamionossal. Merthogy ők nem egyszerűen fuvarozók, hanem a valamikori cowboyok utódai. Végtelenül magánosak, végtelenül szabadok, az országúton élnek, valahonnan nagyon messziről jönnek és nagyon messzire mennek, szerelmüknek nem jut több belőlük, mint egy éjszaka. Abból a világból érkeznek, amit az országút melletti települések szorgalmas mindennapjaiban élő egyenarcú átlag sosem fog látni. És egy tavaszt ígérő áprilisi délelőttön néhány óráig párhuzamosan futnak az élettörténetek, aztán az utas egy kereszteződésnél kiszáll, mindkettőjük számára titok, hogy mit gondol most a másik, a kamionos arca oly kemény, mintha kőből faragták volna, szemével talán üzen még valamit, aztán felpörög a motor, s az országutak vadbölényét egy perc alatt felszívja a messzeség. Azt mondta, Alexnek hívják, hüppög kicsit a leányka, és a beteljesült nagylányos álmok sajgó-bús örömével lépked tovább a fűvel benőtt utakon, s határozottan földhözragadtnak érzi magát. Melyik nő ne vágyna egy ilyen találkozásra? S melyik nő nem borzongna bele a félelembe, amikor döntenie kell, hogy vállal-e egy megismételhetetlen, sosem-folytatódik szerelmes találkozást valakivel, akiről semmit sem tud, csak azt, hogy a messzeség lakik benne? Nem egy kamionosról fantáziál 36 éves beszélgetőpartnered, hanem saját szabadságával küszködik. Nem a kamionosoktól idegenkedik, hanem saját félelmeitől, amelyek talán vele születtek, s amelyek mindig torlaszt emeltek a kifutópályára, valahányszor úgy döntött, hogy most elrepül. És éppen ezért ez a kései cowboy legfeljebb csak szimbólumként van jelen a saját testtel folytatott erotikus játékban – az autonóm ember (esetünkben egy nő) végtelen szabadságának szimbólumaként. A családi batártól, a házastársi horkolástól, a türelemmel elviselt férfiúi gerjedelmektől, a rohanva megivott reggeli kávétól, a teli bevásárlószatyortól, a minimum negyven évig forgatandó munkahelyi verklitől, a hitelrészletektől, az idétlen szomszédoktól, a nyögvenyelős családi ünnepektől, a „téboly rázza a szűkös légköbmétereket” életérzéstől mentes, csendesen tűnődő, magabiztos szabadság álma terelgeti a hölgy ujjait a szétnyitott combok közé, csakhogy e bensőséges pillanatokban nem ez fog eszünkbe jutni: egyrészt azért, mert már késő, aztán meg azért, mert ennek beismerésétől mindannyian még jobban félünk, mint a kamionosoktól. Vágyfantáziáinkban persze ott pulzál mind a kettő, aztán majd megmosakszunk és bekapcsoljuk az automata mosógépet, hogy reggelre megszárítsa szeretteink szennyesét– (F. B. 44 éves pszichológus hölgy).

Az angolszász nyelvterületen megfogalmazott – és kissé cinikus – életbölcsesség szerint: az embert jól csak önmaga szolgálja ki. Feltehetőleg nem az erotika világában született meg ez a felismerés, de a beszélgetőpartnereim által elmondottak alapján e területen is érvényesnek tűnik. A szexuális aktusban nagyon sok az esetleges tényező: a partner hajlandósága, testhelyzettel, tárgyi feltételekkel, a szeretkezés alatti kommunikációval, érintésekkel, csókolózással, vetkőztetéssel, előjátékkal, utójátékkal, orális, anális aktussal kapcsolatos preferenciái mind olyan elemek, amelyek disszonanciája még egy összeszokott pár esetében is negatívan befolyásolja az interakció örömszerző minőségét. És még a legharmonikusabb kapcsolatban sem teljesen szimmetrikus a résztvevők helyzete: az aktus megkezdése ugyan közös döntés függvénye, a befejezés időpontját viszont a pénisz erekciója határozza meg. A szexológiai statisztikák szerint a 25-35 közötti hölgyeknek csaknem fele túlságosan rövidnek találja az előjátékot, s a női orgazmus hiányának egyik leggyakoribb okaként pedig a nemi aktus korai befejezése tekinthető. Az önkielégítésben mindez nem jelent problémát: semmi más nem szükséges hozzá, mint zavartalan magány és persze élénk fantázia. A saját élményekről szóló beszámolókat hallgatva már-már az a benyomásom alakult ki, hogy az auto-erotikus játék során elérhető öröm nem a szexuáltechnikához (erről egyébként csupán egy hölgy volt hajlandó beszélni, a többiek tapintatosan kerülték az önkielégítés módszerének témáját), hanem a vágyfantáziák minőségéhez kötődik. Ennek valószínűségét alátámasztani látszik az a körülmény, hogy a saját élményeiket velem megosztó hét beszélgetőpartnerem közül öt úgy nyilatkozott, hogy pillanatnyilag kielégítő szexuális kapcsolatban él. Tehát nem, azaz nem kizárólag az orgazmust keresik intim magányukban önmagukkal foglalkozva, hanem valami mást, valami többletet, s ezt feltehetőleg a belső moziban pergő erotikus film jelenti. Ezekben a képsorokban az érintettek maguk a főszereplők, a számukra leginkább izgató szexuális helyzetekbe képzelik bele magukat: Az Institut für Rationelle Psychologie 2000-ben végzett felmérésében 4531 – negyvenöt évesnél fiatalabb – német nőt kérdeztek meg e témában. Az eredmények szerint a megkérdezettek 40%-a „különös erotikus örömet érez arra gondolva, hogy legintimebb együttlétükben valaki meglesheti őket”, ők leggyakrabban egy lépcsőházban zajló szeretkezésről fantáziálnak. A partnercserés aktusokról szóló gondolatok a hölgyek harmadrészéből váltanak ki különleges erotikus izgalmat, azok viszont, amelyekben a végletes és védtelen kiszolgáltatottság állapotában látják magukat, 69%-ukra hatnak stimulálóan. A saját élményeken alapuló beszámolók kapcsán felvetődött az önkielégítés által okozott öröm intenzitása is: a megkérdezettek egybehangzóan állították, hogy az így szerzett orgazmus „egészen más”, mint a kétszemélyes interakciókban érzett beteljesülés, egyikük megfogalmazása szerint ez „tisztább, töményebb, hosszabb és nyugodtabb”, mint a párkapcsolati csúcspont. „Igen ostoba kérdés lenne az, hogy ‘melyik a jobb?’. Amikor egy forró nyári délutánon megszomjazol, akkor egy pohár jól hűtött sört iszol, amikor pedig a lelkedet kívánod kicsit átmelegíteni, akkor néhány kupica konyakot, esetleg kóser szilvát. Feltehetőleg még arra a kérdésre sem tudsz egyértelműen válaszolni, hogy melyiket szereted jobban, az pedig végképp értelmetlen felvetés lenne, hogy most akkor ,melyik a jobb?’”– (42 éves testnevelő-tanárnő). Bármennyire szép legyen is az így elérhető erotikus élmény, az elragadtatás önfeledt pillanataiból nem kellemes a felébredés, s ez úgy magyarázható, hogy az orgazmus alatt szervezetünkben egy speciális hormon – oxitocin – választódik ki, amely az emberi kötődésekért, a szeretetért felelős, sőt még az újszülöttre irányuló szülő gondoskodást is e hormon koncentrációja határozza meg. A férfiak szervezetében a beteljesülést követően nem növekszik meg ennek mennyisége, mert a tesztoszteron azt közömbösíti. A hölgyek viszont – a megemelkedett oxitocin-szint hatására – szeretnének partnerükhöz bújni, szeretnének kedveskedni neki, szeretnék vállgödrébe bújva kipihenni a fáradalmakat. E vágyuk teljesíthetetlen: a magános aktusból a partner értelemszerűen hiányzik. A szexuális interakció élettani célja – az orgazmusnak nevezett bioelektromos kisülés – tehát pótolható, sőt saját testünkkel játszva az érzéki örömök új minőségét is felfedezhetjük, a szociális komponens, a társ viszont pótolhatatlan. De még ez sem olyan biztos: egyik hölgy elmesélte, hogy barátnője – talán e kérdés megoldására tett első lépésként – nevet adott vibrátorának. Sallangtalan, ám de lényegretörő egyszerűséggel úgy nevezi e fontos kis készüléket, hogy Pecsemke.