Jó lenne többet tudni a hajléktalanságról. Ugyanis a hajléktalanok életéről – úgy külön-külön – viszonylag könnyen szerezhetünk ismereteket. Némi készpénz, egy flakon „borszerű, alkoholtartalmú ital”, vagy csak egy őszinte érdeklődéssel – tehát véletlenül sem intimpistáskodó szándékkal – feltett kérdés, s egy óra alatt megismerhetjük a születéstől a hajléktalanszállóig ívelő életutat. A válaszokban többnyire már benne foglaltatik az önfelmentő ideológia: a környezet érzéketlensége, a férj/feleség/anyós gonoszsága, a hivatalok részvétlensége, a rossz társaság negatív hatása, az egykori munkaadók megalázó bánásmódja, a ki nem fizetett munkabérek, a betegség, amelyet ugyan az utcán élve is el lehet viselni, de a rendszeres és intézményesített (vagyis hivatalosan bejelentett) munkavállalást lehetetlenné teszi. A hajléktalanokkal hivatásszerűen foglalkozó segítők az ilyen történeteket úgy nevezik, hogy legenda. Mert a sztori minden eleme valós, az egész azonban – finoman fogalmazva is – sántít. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a szociális munkás lankadatlan erőfeszítéseinek eredményeként ügyfelünk egy írásban rögzített megállapodásban vállalja, hogy a közterület helyett igénybe veszi a szociális ellátórendszer valamelyik intézményét – azaz a hajléktalanszállót –, majd megteszi az első lépéseket a munka világa felé vezető úton. Aztán ebből a menetelésből igen hamar helybenjárás lesz. Ha a hivatásos segítők közreműködésével sikerül munkát találni, akkor kiderül, hogy hiányzanak a szükséges iratok: személyi igazolvány, TB-kártya, adókártya. Mire sikerül ezeket pótolni – és a munkalehetőség sem veszett el időközben –, az érintettnél egészségügyi problémák jelentkeznek: reumatikus panaszai vannak, vérnyomása ingadozik, a szíve rendetlenkedik. Nem súlyos gondok ezek, csak éppen annyira, hogy megakadályozzák a „munkaerő-piaci reintegrációt”. Jobb esetben hajléktalan ügyfelünk továbbra is a szociális ellátórendszerben marad, a segítők pedig finom, indirekt ráhatásokkal terelgetik (sokszor éveken keresztül) a többségi konform irányába. A segítő hivatásban ezt a helyzetet, amikor is az érintett, saját visszatagolódása – és nem utolsó sorban: a „juttatások” elérése – érdekében lázasan teszi a semmit, játszmaként emlegetik. A névadás telitalálat, csak arra nem kapunk választ, hogy ki játszik itt és kivel. Mert nézzük csak: mit tud ajánlani a lakás, gyerek(ek), víkendház, bankszámlára átutalt fizetés, családi batár, családi vacsora, családi ünnepek erőterében üzemelő konszolidált világ a hónapok – esetleg évek – óta utcán élő veszteseknek? Legjobb esetben is napi nyolc-tízórás kemény robotot (árufeltöltés, mosogatás, takarítás és egyéb kapszlikapdosás) a minimálbér szintjét meg semmi esetre sem haladó fizetésért. Aki ezt végül elfogadja, az értelemszerűen lemarad az ingyenkonyhák, nappali melegedők juttatásként kapott reggelijéről, ebédjéről, a hétköznapokon és munkaidőben bonyolított ruhaakciókról. A munkaviszony új helyzetet teremt számára: fenntartásáról ezentúl önállóan kell gondoskodnia. Vagyis nehéz, rosszul fizetett és unalmas munkát kell végeznie mindannak előteremtésére, amihez eddig minden különösebb erőfeszítés nélkül hozzájutott. És mit kap cserébe? Egyenes gerinccel járva, felemelt fejjel nézhet szembe a világgal: én, Hajléktalan Miska – útban afelé, hogy Szobabérlő Mihály legyek – e pillanattól az állam (vagy a nemzet) adófizető polgára vagyok. Egy kicsit ugyan soványabb leszek, mint mikor az utcán éltem, egy kicsit ugyan rongyosabb leszek, mint amikor hozzáfértem a ruhaadományokhoz, de boldogít az a tudat, hogy hasznára lehetek a közösségnek. Erre viszont az állam is, és a nemzet is magasról szarik. A szociális munka gyakorlatában szegénységi csapdának mondjuk azt a sajátságos helyzetet, amikor a konform környezetbe való visszailleszkedés eredményeként az érintett nehezebb körülmények közé kerül, mint korábban. Egy ilyen csere még a kannásbortól erősen lepusztított agyállomány számára sem elfogadható. Nincs abban tehát semmi meglepő, ha az érintettek hasonló eszmei magasságból eszközölt „defekáló aktussal” válaszolnak a szociális ellátórendszer társadalmi visszatagolódást sürgető erőfeszítéseire.

Amikor egyetemre jártam, az ideológiai oktatás a tanterv súlyponti részét képezte, aztán a rendszerváltás hónapjaiban megfogadtam, hogy a marxista terminológiát a lehető leghamarabb el fogom felejteni. Mégis – a közterületen éjszakázó hajléktalanok lepusztultságát, „életviteli szokásait” és indulatait látva – egyre gyakrabban jut eszembe ezen ideológia egyik kulcsfogalma: az osztályharc. Sokan játszmának mondják, mások a „frusztrációs alaphelyzet által ébresztett agresszióként” írják körül, szerintem a perifériáról is kiszorultak közszemlére tett nincstelenségükkel tüntetnek a konform világában élő többség ellen. A szembenálló felek közötti határvonalat a „neked van – nekem nincs” mezsgyéje jelenti. De így ez nem is pontos: a valódi ellentét a „neked van” és a „nekem soha nem is lehet” közötti különbségben ragadható meg. Hogy az egyik félnek miért van és a másik félnek miért nem lehet (még csak reménye sem arra, hogy neki is lesz), arról megoszlanak a vélemények. De kétségtelen számomra, hogy itt valamilyen reflexszerű ellenérzésektől vezérelt harcról van szó, amelynek a lényege a következő: „Ha te (vagyis az állam, a szociális ellátórendszer stb.) nem segítesz rajtam, úgy és akkor, ahogy és amikor én azt igénylem, akkor én annyira nyomorult leszek, hogy az már csípni fogja a szemedet, utálni fogod saját városodat, nem mersz az aluljáróba gyermekeddel lejönni, mert majd olyan kellemetlen kérdésekkel áll elő, hogy a bácsi miért pisil maga alá, a néni miért kakil a telefonfülkébe, te pedig majd nem tudsz mit mondani. És ne beszélj nekem arról, hogy dolgozzak, mert sovány vagyok, gyenge vagyok, tetves vagyok, fekélyes a lábam, nincs mit ennem, italra is alig telik. Így élek én, neked persze van kocsid, lakásod, nyaralód, én meg itt rohadok az aluljáróban már két éve. Itt is fogok elpusztulni, akkor aztán majd könyörögni fogsz a mellettem alvónak, hogy menjen be valamelyik szállóra meghalni, mert ott nincs annyira szem előtt. Ha dolgoznék, sem jutnék többre. Azt akarod, hogy éljek egy hónapig ötven rugóból – ami neked egy hétre sem lenne elég –, aztán amíg a gályán csorgatom verítékemet, elfoglalják a helyemet a lépcső mellett, pedig itt lehet a legjobban lejmolni.” A gondom valójában az, hogy amit e véletlenül elkapott monológban hallottam, az a legkevésbé sem legenda: részleteiben és egészében is igaz. A könyörületes szívű polgárok és a gondoskodó állam közös erőfeszítéséből annyira futotta, hogy néhány év alatt kialakult ennek az életformának az infrastruktúrája: az ínségkonyhák, a pályaudvari teaosztogatás és az utcai segítségnyújtásnak nevezett közterületi szobaszerviz. Értem én a szemlélők ambivalenciáját: kinek ne rándulna görcsbe a gyomra a koldusok, lepusztultak, a közterületi húgytócsákban elázott sorsok láttán. Pedig mennyit költünk rájuk – sóhajt az empatikus polgár, és jobb esetben beleejt egy százast a földre terített paplan mellé kitett bádogedénybe. De a következő pillanatban már feltolul benne az epe: méltánytalannak érzi, hogy nehéz milliárdok folynak el ezeknek az „elöl pisás, hátul szaros, alkoholgőzös fehérjehalmazoknak” a megsegítésére, s neki mégis naponta szembe kell néznie velük. Hogy jövök én ehhez? – teszi fel sértődötten a költői kérdést. A kissé cinikus társadalomkritika szerint, mikor mindenki látja, hogy valamit tenni kell, ugyanakkor mindenki tudja, hogy tenni semmit sem lehet, akkor a kérdés tanulmányozására bizottságot kell kiküldeni. Ez a megoldás a hazai hajléktalan-ellátásban sem ismeretlen. Az a baj, hogy mindez az intenzív szociális segítőtevékenység illúzióját kelti, miközben egy hajléktalannal sem lett kevesebb azokban az aluljárókban, amelyeken munkába menet naponta átvágom magam. (Teljes névtelenséget kérő pszichológus)

A fenti monológot sokszor átgondolva, a legendákat, játszmákat és csapdákat testközelből ismerve, ifjú kollégámmal (Pál Csaba) a saját élményű kutatás mellett döntöttünk. Elsősorban a társadalmi létből kiszorultak visszavezető útjára vagyunk kíváncsiak. Elhatározzuk, hogy minden tekintetben mintaszerű hajléktalanok leszünk: antialkoholisták, szerények, csendesek és minden lehetőséget megragadunk, hogy munkánkkal pénzt keresve ismét saját lábunkra álljunk. Mi is kialakítjuk legendánkat: Csaba a punk szubkultúrát megjárt, gimnáziumból kikopott, szülői háztól elvadult huszonéves szerepét vállalja, aki az utóbbi néhány hónapban alkalmi mezőgazdasági munkából élt. Itt találkozott velem, az öreg csavargóval, aki 1994 óta – akkor szakított véglegesen az alkohollal – hol a vízügynél, hol az erdőgazdaságnál, hol gazdáknál dolgozott idénymunkásként. A legenda szerint novemberre Szegeden véget ért a paprikaszezon, december elején egy Kecskemét melletti fóliagazdaságban ajánlottak munkát, de addig szállás nélkül vagyunk, pénzünk is csak néhány hétre elegendő. Egyik – a szociális kérdésekre érzékenyen reagáló – kereskedelmi tévécsatorna vállalta, hogy kéthetesre tervezett szubkulturális vendégszereplésünket megörökíti az utókornak. Szigorúan konspiratív körülmények között kutatunk: sem kecskeméti kollégáink, sem leendő sorstársaink nem tudhatják, hogy a fővárosban Európa egyik legnagyobb szociális módszertani központjának munkatársaként dolgozunk, azt pedig még kevésbé, hogy mozgásunkat két mindent látó kamera követi. A stáb olyan finoman dolgozik, hogy jelenlétét néha magunk sem vesszük észre. A szállón már kicsit büdösen, eléggé ápolatlanul és nagyon fáradtan jelentkezünk. Az ápolatlanság és az erős emberszagot árasztó ruhák csak kellékek, a kimerültség viszont igazi: az egész akció azon a pár percen áll vagy bukik, hogy a megérkezés pillanataiban sikerül-e elhitetnünk mindazt, amiről legendánk szól. Délután három óra van, tegnap este ettem utoljára, a gyomrom csomóban, kezemben remeg a cigaretta, és kicsit szaggatottan veszem a levegőt. Csaba arca is fehér, idegesen törölgeti szemüvegét, de azért tartja magát. Aztán kiderül, hogy felesleges volt az izgalom, a szálló igazgató asszonya és szociális munkásai sebet hűsítő, fényes nyugalommal fogadnak. Egy tízágyas szobában kapunk helyet, a bemutatkozás csak annyi, hogy szervusztok, az irodán megtudjuk, hogy holnap tüdőszűrésre és orvosi vizsgálatra kell mennünk. Másnap megszerezzük a szükséges egészségügyi igazolásokat, megkapom a hajléktalanok számára ingyenes influenza elleni védőoltást, a sorstársak felvilágosítanak a nappali melegedő szolgáltatásairól. Elfogyasztjuk az első reggelit az ingyenkonyhán, előjegyeztetjük magunkat ebédre, aztán a tegnapinál kicsit büdösebben és gondozatlanabbul sétálunk egyet a város főterén. A tévések – lesötétített ablakú kocsikban – kivisznek egy város körüli erdőbe, s elkészül az első nap tapasztalatait összegző interjú. A „Tiborc és csapata” kutatási project kezdetét vette.

Hát nézze, kérem, voltak már nálam is ilyen jöttment emberek, akik azért jöttek, hogy dolgozzanak. Az egyik az egy napot maradt, a másik kihúzott egy hetet. Pedig javakorbeli magabíró férfi volt mind a kettő. Mindegyikkel úgy egyeztünk, hogy heti tízezer forintot és rendes ebédet kap tőlem, ezért reggel-este megeteti a jószágot, aztán kitakarít, és az udvaron összerakja a trágyát, egyébként meg övé a világ. Ott lakhat a tanyaházban, a fala ugyan vályogtégla, de a padló az betonozott. Szék, asztal, sparherd, ágy, veder, lavór is volt neki. Kivittem két petrólámpát, hogy tudjon világítani, meg gyertyát is hagytam odakinn. Talált ott egy régi kerékpárt, mondtam, hogy olajozza meg a láncát, meg fújjon levegőt a kerékbe, így bevásárolhat a faluban. Délután jött meg, este még megetetett, de másnap már telefonált a kinti szomszéd, hogy nagyon sírnak a malacok. Kiszaladtam a kocsival, hát nekem kellett felébreszteni. Olyan részeg volt még reggel hétkor is, hogy alig tudott mozogni. Utána négy napig rendesen dolgozott. Aztán alig múlt egy hét, és kereket oldott. Annyi tisztesség azért volt benne, hogy a reggeli etetést megcsinálta, de a ganét már ott felejtette a jószág alatt. Elvitte a kerékpáromat és azt az elemlámpát, amit azért vettem, hogy éjszaka ne kelljen sötétben botorkálnia. (61 éves dél-alföldi gazda)

A kecskeméti kutatásra készülve több – régről ismert – alföldi gazdával beszélgettem a hajléktalan munkavállalókkal kapcsolatos tapasztalatokról, és lesújtó véleményeket hallottam. Mindannyian úgy gondolják, hogy ezek az emberek alkalmasak lennének a munkára, de semmiképpen sem akarnak dolgozni. A napszámot még csak megcsinálják – persze ott sem maradnak meg hosszabb ideig –, de önálló munkavégzésre képtelenek, önmaguk ellátását sem tudják megoldani. Csak úgy lehet őket dologra fogni, ha a gazda egy pillanatra sem hagyja őket magukra, mert akkor leteszik a szerszámot, és rögtön előkerül a borosüveg. Arra is sajnálják a fáradságot, hogy a kútból felhúzzák a vizet, és legalább hetente egyszer megmosakodjanak, meg csak akkor fűtenek be, ha már nagyon muszáj, mert lusták felhasogatni a tűzifát. Arra sem hajlandók, hogy egy rántottát megsüssenek maguknak. A ruha lefoszlik róluk, mert mosószer helyett inkább italt vesznek, egyik gazda elmondta, hogy a paplant, amellyel alkalmi munkása tíz napig takarózott, végül is el kellett égetnie, mert tele volt tetűvel. Később aztán kiderül, hogy a munkaadók és a hajléktalanságból érkező munkavállalók között valamilyen feloldhatatlan ellenérzés feszül. A szállón lakó sorstársak óva intettek attól, hogy az ilyen lehetőségek bármelyikét elfogadjuk. Ahogy egyik kissé betépett, negyven körüli lakótársam fogalmazta: az ilyen helyekről csak menekülni lehet.

Az állatok a tanyán, te az állatok mellett egy vályogfalú bodegában, a gazda meg benn a faluban. Ha szerencséd van, naponta kihoz egy tányér híg levest. Tökig ér a sár, nyakig jársz a ganéban, ha melegedni akarsz, két etetés között hasogathatod a tűzrevalót. Nincs friss kenyér, mire hozzájutsz az ételhez, az már régen kihűlt. Két hét alatt rádkövesedik a kosz, mert tíz liter meleg vízhez órákig kell tüzelned, az első héten még gondolkozol, hogy mosakodjál, vagy aludjál, aztán megunod, és marad a mocsok. Nincs tévé, nincs rádió és nincs vasárnap. Ott minden nap hétfő van. Aztán hónap végén vagy fizet a gazda, vagy nem. Tíz nap után szöktem meg, órákig gyalogoltam a januári éjszakában, mire felvett a busz. A sofőr nem is kért pénzt, csak végignézett rajtam, és azt mondta, üljek le hátul, ilyenkor nem jön ellenőr.

A rossz tapasztalatok ellenére a szálló faliújságán csaknem naponta jelennek meg olyan álláshirdetések, amelyekben a környékbeli gazdák vagy kocsmárosok keresnek hajléktalan munkavállalókat. Magától értetődően feketemunkáról van szó, a munkaviszony legalizálásának költségei túlságosan magasak. Kecskeméttől 20 kilométerre, egyik tejgazdaságban szükség lenne egy állatgondozóra, és a szociális munka meghatározó axiómája, hogy a konszolidált világba visszavezető út az önálló jövedelemforrás megteremtésével kezdődik. Ennek megfelelően úgy határozunk, hogy megteszem az első lépést: felhívom a megadott mobilszámot és „jobinterjúra” jelentkezem. Leendő munkaadóm – az e hangokat „szögediesen” ő-nek ejtve – életkorom és mezőgazdasági munkában szerzett tapasztalataim felől érdeklődik. Kérdései nem hoznak zavarba, erdészeti technikumban érettségiztem, és kötelezően részt kellett vennünk mezőgazdasági gyakorlatokon. Igaz, hogy az negyven évvel ezelőtt és Sopronban zajlott, de a marháknak azóta is négy lábuk van, és a tehénlepény az Alföldön is lapos. Diszkrét tanácskozás a tévésekkel, s mivel más megoldást nem találunk, vállalom a rejtett kamera használatát. A biztonság kedvéért Csaba is kap egy mikrofont, én pedig felveszem a „preparált” mellényt, benne egy nagy látószögű optika. A gazdával a kocsma előtti buszmegállóban találkozunk, leültet bennünket a konyhában, kávéval kínál, neki is elmondjuk a legendánkat, és mindjárt tisztázzuk, hogy Csaba csak kísérőként van jelen, én vagyok a leendő alkalmazott. A feladatom húsz tehén gondozása lenne, a falutól alig ötszáz méterre lévő tanyán. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy hajnal háromkor kezdődik az almozás, és tart hatig. Lapáttal – esetleg gereblyével – kihúzom az állatok alól az elmúlt 24 órában keletkezett, szalmával vegyes „hullatékot”, friss almot terítek a jószág alá, aztán szeletelt marharépával etetek. A gazda reggel hatkor kezdi a fejést, ebben nekem nem kell segítenem. A fejés után még megtisztítom az esetleg eltömődött önitatókat, aztán délben és este szálastakarmányt adok az állatoknak. Mindent összevéve napi 6-7 óra a munkaidő. A gazda ezért lakhatási lehetőséget, naponta egyszer meleg ételt és havi harminc-harmincötezer forint fizetést biztosít. A reggeli-vacsora hideg élelem (kolbász, szalonna, sonka, tojás), erről is munkadóm gondoskodik. Kapok továbbá napi egy liter bort vagy három üveg sört és kávét. A cigarettát magamnak kell megvásárolnom. Heti egy szabadnap jár, fizetés hetente, s ha „esetleg pénzszűkében lennék” – amennyiben megállapodunk –, kaphatok előleget is. Az állomány ápolt és gondozott, amikor a jószágok közé lépek, kedvesen végignyalják a kezem. Nemcsak ígéretről van szó: a tejházban álló hűtőszekrény tele van minden földi jóval, ha megéhezem, nyugodtan ehetek, amennyi jólesik. Leendő főnököm végignéz egy almozást, örömmel állapítja meg, hogy értem a dolgomat, kezet nyújt, és összetegeződünk, akár most azonnal munkához láthatok. A szálláshely viszont iszonyatosan lerobbant, az üveges ajtó az égre nyílik, egy mocskos villanydróton lógó még mocskosabb villanykörte a világítás, a paplannak és a fekhelyként szolgáló heverőnek kilóg a bele. A helyiségben nincsen víz, azt az istállóból, vödörben kell behordani. Gondolkodási időt kérek, végül megállapodunk egy másnapi telefonhívásban. A gazda kivisz bennünket a buszmegállóba, pár perc múlva megérkezik a stáb kocsija. Egy parkolóban végignézzük a rejtett kamerás felvételeket, belehallgatunk a hanganyagba, mindkettő nagyszerűen sikerült. Újabb interjú a munkafeltételekkel kapcsolatos benyomásainkról, aztán „hazamegyünk”, azaz elfoglaljuk helyünket a hajléktalanszállón. Az éjszakai tévéfilm előtt – öt nap óta először – birtokba veszem a fürdőszobát: majd negyedórát állok a zuhany alatt, testemet forró vízzel kényeztetve próbálok megszabadulni a hajamba, szakállamba, bőrömbe ivódott súlyos és vastag istállószagtól.

Mindenekelőtt óva intenélek attól, hogy a hajléktalanok munkavállalási lehetőségeire vonatkozóan magvas következtetéseket vonjál le ebből az egy találkozásból. Indokaim a következők: az állatgondozás nem véletlenül egy szakma, és a szociális ellátórendszer ügyfeleinek csak igen kis hányada járatos annak rejtelmeiben. Aztán az sem véletlen, hogy a gazdák a hajléktalanszállókon keresnek munkaerőt. Nemcsak arról van szó, hogy ők kevesebb pénzzel beérik, s mivel kényszerhelyzetben vannak, könnyebben vállalják a feketemunkát, hanem ez a munkaadók hajléktalanokról kialakított képét is tükrözi: nekik jó lesz a rongyos paplan, a lakásból régen kiselejtezett mocskos heverő, a vödörben hordott ivóvíz, a düledező retyó is. Ez is egy csapda: ugyanis a közgondolkodás szerint az otthontalanság olyan helyzet, amelyből minden kilépési lehetőséget megragad, aki „valóban keresi” a visszavezető utat. És melyik munkaadó ne fordítaná saját hasznára a felvételre jelentkező munkavállaló szorult helyzetét? Ha valaki ennek ellenére merészel nemet mondani, arra a legegyszerűbb rásütni, hogy lusta, dologtalan munkakerülő, hogy „játszmázik”, azaz csak alibiből keres munkát. Tehát: vagy vállalod a csaknem elviselhetetlen munkafeltételeket, vagy viselheted a „semmirekellő csavargó” címkét. Jó, az általad megtapasztalt helyzet egészen más volt. Vegyük az optimális esetet: a gazda szó szerint betartja minden ígéretét, és te is megfelelő munkavállalói erényeket mutatsz. Keményen dolgozol egy teljes évet. Vajon jutsz-e egyről a kettőre? Mennyit tudsz félretenni az újrakezdéshez a „havi harmincezer plusz teljes ellátás” javadalmazásból? Havonta húszezerrel számolva, egy év alatt kétszáznegyvenezer forintot. És ez elegendő az újrakezdéshez? Egy tanult szakmájából már régen kikopott, nyáron nadrágjában, télen kabátjában lakó negyvenéves földönfutónak? Ez még gonoszabb csapda, mint az előbbi: azzal hiteget, hogy szorgos munkád és spártai életmódod eredményeként ismételten odaállhatsz a rajtvonalhoz, noha jobb esetben is csak az adott helyzetet konzerválja. Arról pedig még nem is beszéltünk, hogy a feketén foglalkoztatott munkaerő nem jogosult sem egészségügyi ellátásra, sem nyugdíjra. Az meg aligha vonzó perspektíva, hogy életed utolsó percéig robotolsz, végül a ganéval teli talicska mellől helyeznek majd végső nyugalomra. És akkor te még kedvező feltételekkel indulsz: nem irtózol attól, hogy elvonulj a világtól, érzelmileg stabil vagy, és kognitív funkcióidat sem morzsolták fel a periférián töltött évek. A hajléktalanszállókról érkezők ezt általában nem mondhatják el magukról. Én úgy látom, hogy a szociális ellátórendszer visszavezető útról szóló sikertörténetei csupán vigasztaló hatásuk miatt lettek annyira népszerűek. Félreértés ne essék: a hajléktalanok sosem hitték el az ilyen sztorikat. A hivatásos segítők népes tábora viszont ilyen legendák hiányában igen hamar lelkét veszítené. (Teljes névtelenséget kérő 42 éves szociális munkás)

A project befejezését egy elegáns út menti csárdában ünnepeljük. A kéthetes kutatás képi dokumentációját készítő tévécsatorna vendégei vagyunk. Az elmúlt napok alatt az éhség közérzetem szerves tartozéka lett. Nem volt időm átöltözni – tisztálkodni sem sikerült –, ruházatom és személyes aromám mindenben megfelel a közterületen élő szakadtakra jellemző sajátosságoknak. Aperitifnek kóser szilvát kérek, aztán ragulevest rendelek. A pincér elém teszi a hatalmas adag gőzölgő levest, majd keresetlen szavakkal tájékoztat az étkezési szokásokról: ebből a nagy bödönből a merőkanállal ki kell merni a tányérba. De ha nagyon éhes, megihatja a tálból is. Akkor az alján megmarad a sűrűje. Azon majd elcsemegézhet reggelig.