Fekete Marianna

2019/3 - Családi és egyéb történetek (Petőcz András: Ancika; A denevér vére); Egy év a mennyben és a pokolban (Fekete Vince: Szárnyvonal)2019/1 - Neolíra (Áfra János: Rítus)2016/4 - „Miért rossz most, amikor egyébként jó?” (Markó Béla: Kerítés) 2016/3 - A jövő emlékei (Bánki Éva: Fordított idő) 2015/4 - Rosszkedvünk narrációja – Darvasi László: Isten. Haza. Csal.2015/3 - Elviselhető történetek az elviselhetetlenről (Ferdinandy György: Álomtalanítás) 2015/3 - „árvaságát álmos radírral törli ki” (Celler Kiss Tamás: Anyaméh) 2015/1 - Repedés az örökléten? (Markó Béla: Fűszál a sziklán) 2014/3 - Történetek emberekről és kutyákról (Jászberényi Sándor: Az ördög egy fekete kutya) 2013/4 - Átmeneti korszakok – avagy az igazság keresése (Horváth Péter: A képíró) 2013/2 - Nagy a baj, nincs vész! (Kemény István: A királynál) 2012/4 - A megfejhetetlenül egyszerû próza Darvasi László: Vándorló sírok2012/3 - Isten, álom, gyerek (Filip Tamás: Kő, papír, olló)2011/3 - Az Ezeregyéjszakától a pixel-regényig (Tóth Krisztina: Pixel) 2010/4 - Anyaportré – árnyékos budai oldalon 2010/3 - Tükör, víz, papír2009/3 - Túlírt utópia

Átmeneti korszakok – avagy az igazság keresése (Horváth Péter: A képíró)

 

Horváth Péter: A képíró. Noran Libro Kiadó, Bp., 2013


Selmecbányán a pokol és a menny feszül egymásnak, amikor Mátyás király halála után, az új éra kialakulásával egy időben az újjáépített Katalin-templom oltárképének megfestetésébe kezd a város. A kép, amely az oltárt díszíti majd, üzenet a jelennek és a jövőnek. Hogyan is viszonyuljanak a polgárok önnön hitükhöz, miért is buzgólkodjanak istenfélő katolikusokként a földi szenvedések közepette. Talán az utolsó, a rettenetes ítélet félelmétől hajtva, avagy a szépség sugározta isteni kegyelem reményében? A kép megfestése, illetve hogy az mit ábrázol majd, központi kérdés Horváth Péter legújabb regényében, A képíróban. Ugyanúgy, ahogy az alteritás kori ember életében a hit; az allegória, amelynek segítségével a szerző könnyebben tud beszélni az átmeneti korok földi hatalmasságainak küzdelmeiről, az emberi gyöngeségről, butaságról, hűtlenségről, hatalmaskodásról, másfelől a kitartásról, szellemességről, szeretetről és persze az alkotásról – akár festőként, akár íróként. A szép és a csúf, a jó és a gonosz, az igaz és a hazug hadakozik egymással a könyv lapjain. Az író a regénybeli M.S. mesterrel vallja: „Ami most történik, régen megvan, és ami következik, immár megvolt.” (19)
            A képíró Horváth Bogárvérrel című regényének szerves – de önállóan is olvasható –folytatása, melyben a korábbi szereplők sorsa gördül tovább, és szövődik bele az új főhős, M.S. mester életébe, illetve annak megrajzolásába. Master Sebastian munkássága szempontjából meghatározó a selmecbányai oltárkép, hiszen ez az egyetlen épen maradt, és minden kétséget kizáróan a nevéhez köthető festményegyüttes. Az egykor a főoltárt díszítő, Jézus életének fontos eseményeit felidéző hét kép a késő középkori Magyarország legnagyszerűbb festészeti alkotása. Keletkezésének körülményeit tárgyalva alakul a fiktív történet: az individuum szintjéről indulva táguló körökben érinti a domonkos testvérek közösségét, Selmecbánya városát, az ország torzsalkodó főnemességét. A szálak egészen az uralkodóig, II. Ulászlóig vezetnek. Lazán egymáshoz kötődő bolygókként keringenek az altémák – élettörténet-szilánkok, politikai helyzetjelentések, kalandleírások – a központi téma körül, amihez minduntalan visszatér a cselekmény és az emlékezet.
            Horváth Péter a rejtélyes M.S. monogram mögé egy selmecbányai születésű, európai műveltségre szert tevő piktor portréját rajzolja meg. A történet vázául valós történelmi alakok, események és helyszínek szolgálnak, amik köré szervesen rendeződik a cselekmény. Szerepelnek a könyvben a korszak európai – és azóta világhírűvé vált – mesterei: a németalföldi Albrecht Dürer, Hieronymus Bosch, a firenzei Andrea del Verocchio, Sandro Botticelli vagy Leonardo da Vinci, akikkel M. S. mester-tanítványi, alkotótársi, esetleg baráti viszonyt ápol a regényben. Az ügyes kezű utcafiúcska, Sebastian Bergmann nagy utat tesz meg Selmecbányától, amíg nagy hírű Master Sebastianként visszatér szülővárosába. Életének legérzékenyebb korszakát egy Velencébe szökött kokott védőszárnyai alatt tölti, aki mellett a művészetekre fogékony gyermek igencsak jó szellemi táplálékot kap irodalomból és képzőművészetekből. Megismerheti Európa korszakalkotó nagyjainak gondolatait, miközben ugyanúgy kijut neki az élet árnyoldalából: éhezésből, erőszakból, kegyetlenkedésből – és sokszor ugyanazon kéztől szenved, amelytől korábban ételt, simogatást kapott. Amikor visszatér gyermekkora színhelyére, már régen nincsenek illúziói, csak határozott célja: megfesteni az újjáépített Katalin-templom oltárképét. Ebben a munkában pedig az addigi vándorútján szerzett tapasztalataira támaszkodhat: „A látáshoz pártatlan szív és tiszta fej kell, az elfogultság hibákhoz vezet az ábrázolásban.” (8)  Ez akármelyik művész biztos útmutatója lehet ma is, bármely területen alkosson. Más ars poetica-szerű kijelentéseket, kérdésfelvetéseket is találhatunk a műben, amikkel napjainkig küzdenek az alkotók: „Nem pusztán az én akaratom vezeti ecsetet fogó kezem. Mintha a félig elkészült kép akarata uralna engemet. [...] Eszköz vagyunk csupán az öröktől létező jövendő kezében? Minden megvan már, ami lészen?” (451)
            Horváth Pétert, akit megszólított a téma, nemcsak az alkotás örök kérdései kötik össze a regény szereplőivel, hanem a korszakok átmeneti jellege is. A korszaké, amelyben A képíró figurái mozognak, s a másiké, amelyben mi élünk. A régi terminológiák, világnézetek fellazulóban, a régi igazodási pontok eltűnőben, de az új még csak a körvonalát mutatja mind a közönséges halandóknak, mind a kiemelkedő elméknek. A középkori Selmecbánya természettudományos megfigyeléseket végző bányamérője, Stompfeld Ámos, a kis ezermester gondolkodása, világészlelése jól jellemzi az átmenti kor emberét. Műszerei és mérési technikája segítségével már tisztában van a ténnyel, hogy Selmecbánya süllyed, de a miértre még tudománytalan választ ad, amikor a pokol vonzására figyelmezteti városi elöljárótársait. Vagy az új önkifejezési formát kereső, a régi szokásrendet átlépő céhlegények is az átmenet szülöttei: az akkori szellemi központból, Németalföldről hazaérkező szövőlegény, Bakócz Soma által írt passiójátékot az öreg templomatya akarata ellenére is előadják húsvétkor. A középkori alteritásból az újkori modernitás felé hosszú út vezetett, ahogy Pius okoskodik erről – a Domonkos-rendiek apátjának nagy ellenlábasa, aki korábban erővel akarta átvenni az isteni kegyelemből megkapható hatalmat a lelkek fölött –, amikor tudomást szerez méltó ellenfele haláláról: „Pedig okosnak kell lenni. [...] A szív évszázada után az ész évszázadába lépünk. Nagy fordulatok jönnek ránk. Ki kell őket várni.” (516) A regény áthallásos, korunkra is vonatkoztatható kérdéseket feszeget, olvasói, az újabb átmeneti korszak átélői joggal kérdezhetik: vannak-e manapság Piusok, akik a kor ütőerén tartva ujjukat, megérzik, felismerik az eljövő korszak legfőbb ismérveit?
             A regényszerkezet a középkorban készített első nyomtatott könyvek mintájára készült: többszörösen keretes. Több fiktív kézirat egybefűzésével, különböző írók szemüvegén át láttatva rajzolódik ki a regény története. A könyv „egybeszerkesztője”, Heltai Gáspár jegyzi az epilógust, melyből megtudhatjuk, hogy az a regény ideje – az 1500 és 1510 közötti időszak – után több mint egy emberöltővel keletkezik. A mindentudó író ezzel a szerkesztési technikával egyszerre több problémát is sikeresen megold. Az egyik ilyen az idő kezelése. A magyar nyelvben a múlt múltját kifejező igeidő nem létezik, az egymás mellé helyezett, más-más szerzőktől és különböző időszakokból származó szövegekkel viszont tagolttá, és az olvasó által jól követhetővé válik a cselekmény. E technika a könyvet pszeudo-középkorivá, s egyben posztmodernné teszi, miközben mód nyílik többhangú stílusgyakorlat bemutatására. Ám Horváth Péter következetesen használt archaizáló beszédmódja nem mindig tűnik elegendőnek az imitált szerzők megkülönböztetéséhez. Halvány hiányérzet keletkezik az olvasóban amiatt, hogy nincs karakteresebb elkülönülés a beszédmódjukban, ami hangsúlyosabbá tehetné világlátásuk, helyzetük másságát – bár a mondanivaló így sem vész el.
            A másik probléma a történet szálainak, szereplőinek mozgatása egyik helyszínről a másikra, egyik lelkiállapotból a másikba, amely a sokhangú és sok szempontú írások segítségével viszonylag egyszerűen kezelhető. Az elbeszélők – Heltaival együtt – összesen négyen vannak, egyikük maga M.S. mester. (Utóbbi az Albrecht Dürerhez írott levelei révén kerül közéjük.) A legnagyobb részt egy bizonyos Johannes Ruppert visszaemlékezése teszi ki. Ruppert szavait a korábban említett Heltai jegyzi le. Előbbi a regény játékidejében kiugrott szerzetesként a könyvnyomtatás lehetőségeit kutatja. Az ő munkássága nyomán nyílik lehetőség a regénytérben a könyv megírására, a történet és az igazság áthagyományozására. Persze bonyolult kérdés az igazság, ahogyan ő maga is fogalmaz: „Nem tudom, igazat beszélt-e, miként immár abban sem vagyok bizonyos, hogy a képzeletünk által teremtett dolgokon kívül létezik-e bármely igazság.” (432) A harmadik szerző Selmeci Andreas, alias Nyulacska, a nyomorék, beszédképtelen domonkos szerzetes, aki az előző, Bogárvérrel című könyv árva főhőse, és aki most, mintegy folytatva írói „karrierjét”, beszámol az eseményekről és M.S. mester visszaemlékezéseiről. A sokszerzős könyvek, pláne, ha azok a könyvnyomtatás hajnalán keletkeztek, magukban hordozhatják a cselekmény kibontakozásának lassúságát, esetlegességét, az egyes történések többszöri, bár más szempontú ismételt lejegyzését. Horváth Péter figyel erre, és főleg a regény elején alkalmazza az ismétlés módszerét, elkerülve így a sterilitás érzését. Az alkalmazott írástechnikák következtében azonban egy olyan zárt művet, mestermunkát kapunk kézhez, amellyel kapcsolatban nemigen lehetnek kérdéseink, nem akad elvarratlan szál, minden lekerekedik, a szereplők sorsa nem kérdéses, mindenki a története végére ér.
            Bizonyosan ludas ebben Heltai mester imaszerű epilógusa is, amely egy paradoxonban köti egybe a múltat a jelennel és a jövővel: „Ami volt, van. Ami sosem volt, az is örökké lesz. Így jövünk-megyünk fények és árnyak közt, sosem tudván biztosan, hogy amit érzékelünk, nem káprázat-e.” (526). Az olvasó nem érez ellenállhatatlan késztetést a főhősök életének továbbgombolyítására, arra, hogy az eseményeket továbbpergesse, esetleg más befejezést találjon. Minden cselekmény egy irányba hat, mint a történelmi regényekben általában, ahol a fikció a termékeny írói képzelet megtestesülése, s amiből az olvasó megismerheti a valóságmozaikok összekapcsolhatóságának egyik lehetséges változatát, ahogyan az ugyan meg nem történt, de akár meg is történhetett volna. Így viszont az olvasói képzelet, az olvasat is egyirányúsított. Nem marad lehetőség a többféle értelmezésre. Igazi posztmodern regény akkor született volna, ha más dimenzió is nyitva marad – ahogyan a mű egyes történetszilánkjait az író félig-meddig befejezetlenül hagyja –, a bizonytalansági faktorok számának növelésével arányosan növelve a szabad értelmezés lehetőségét. De akkor már nem ezt az egyébként izgalmas, jól átgondolt, nagy fantáziával megírt regényt tartanánk kezünkben.

Vissza a tetejére