Jászberényi Sándor: Az ördög egy fekete kutya. Pozsony–Bp., Kalligram Kiadó, 2013

Jászberényi Sándor első novelláskötetének borítóján egy sokat látott és tapasztalt, ráncokkal szabdalt arcú, turbános arab férfi néz az olvasóra. Ez az ember más öltözetben akármelyikünk apja, nagyapja lehetne. A portrékészítő (a szemet hangsúlyosan középpontba helyezve) mintegy összefoglalja az írások leglényegesebb üzenetét: vallástól és helyszíntől függetlenül az ember egyetemes. Viselhet turbánt, imádkozhat Allahhoz, ateistaként emlegethet istent, tagja lehet egy magyar kisvárosi huligánbandának vagy egy Afrikában állomásozó idegenlégiós századnak, mindegy, ugyanúgy boldog vagy boldogtalan, ugyanúgy szerethet, ugyanúgy gyűlölhet. Tartozzunk bármely kultúrához, éljünk bármennyire különböző díszletek és társadalmi viszonyok között, a szenvedés mindenütt megadatik. Ha a háborús övezetben nem leljük meg a nyugalmat, attól még nem biztos, hogy békés közép-európai otthonunkban megtaláljuk. Mert a háború nem kint, hanem a lelkekben zajlik és pusztít.
A szerző (aki, mint a kötet fülszövegéből is tudhatjuk, újságíróként 2006 óta több közel-keleti konfliktusról tudósított) a nyugati ember morális felelősségét firtatja az Afrikában és a világban kialakult békétlen helyzetekért – moralizálás nélkül. A médiamunkások a fehér ember egyik leghatásosabb fegyverével, a kamerával kezükben alkotják meg az egyes konfliktusokról világba sugárzott képeket. A cél pedig a mindig újabb és minél véresebb, elborzasztóbb látvány megalkotása, közvetítése. Mert ez is üzlet. Méghozzá jól jövedelmező. Nemcsak a külföldi tudósítóknak, esetenként a helyieknek is, mert gyakran előfordul, hogy emberéleteket váltanak át dollárra. Amíg Robert Capa A milicista halálát a véletlennek „köszönhette”, addig ma megszabott, kialkudott tarifái vannak a különböző haláloknak. A legtöbbet a gyerekhalál fotózásáért, filmezéséért fizetnek. A legkevesebbet a férfiakéért. A nőké a kettő között van. Szenvtelenül, tárgyilagos stílusban ír Jászberényi minderről, hiszen a borzalmakat már nem lehet tovább fokozni. Ez a látszólagos kívülállás, közömbösség viszont erősebb hatást vált ki, mint bármilyen véres fotó. A visszafogott ábrázolás nagyobb feszültséget kelt az olvasóban, mert saját maga kell, hogy kiegészítse a hiányzó részleteket.
Persze a tudósítóknak is megvan a maguk története. Közös bennük, hogy többnyire a múltjuk elől menekülnek. Némelyik a rossz házasságból, más a halott kedves hiányát akarja feledni, ezért járja a veszélyesebbnél veszélyesebb helyszíneket. Az egyik novella fotóriporternője így fogalmaz: „nem számít, ha meghalok. És neked sem számít. Nincs családod, akikhez hazamennél, nincs otthonod, még félelmed sincs. Nincs semmid. Csak a kamerád és a munkád. Már meghaltál, csak nem vetted észre.” (157)
A kötetnyitó novella elbeszélőjét apja emléke nyomasztja, és az általa közvetített európai értékrend a maga nagy múltú, bonyolult, ugyanakkor folyamatosan átrendeződő viszonyrendszerével: „Soha nem akartam okos életet élni. Nem akartam mintapolgár lenni, nem akartam családot, gyereket. Ha történt is velem ilyesmi, csúfos kudarcba fulladt. Csak a tiszta helyzetekre tudom a választ, az életre és a halálra, és akkor érzem magam a legjobban, ha ilyen egyszerű a kérdés, nincs túlbonyolítva egy haldokló civilizáció reflexeivel.” (17) Ars poeticus írások, önreflexiók sorozata a kötet, és ugyanakkor az európai ember magára döbbenése. A megtapasztalás nyújtotta felismerés, hogy nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak azoknál, akik jó vagy rossz sorsukból adódóan másik kontinenseken látták meg a napvilágot. Körülményeik, viszonyrendszereik lehetnek számunkra (nyugati olvasók számára) idegenek, mégis az anyag, amelyből valamennyiünket gyúrtak, ugyanaz. Ami nekem fáj, neki is, amitől félek, attól ő is fél. Hasonló erők mozgatják tetteinket: féltékenység, harag, szeretet, fájdalom. Ha a kultúra lefoszlik rólunk, az alaphelyzetekben ugyanúgy reagálunk.
Van a kötetben néhány ikernovella. Ezek egyike a fekete kontinensen találja meg témáját, másikja a fehérek lakta Európában, történetesen Magyarországon. Az agresszió megnyilvánulásaival nemcsak a közel-keleti fegyveres konfliktusokkal sújtott övezetekben találkozhatunk, hanem lakásunk ajtajától néhány száz méternyire is. Az a banda, melynek tagjai rutinosan verekszenek, egymást védve a másik, az „idegen” csoporttól, indíttatását tekintve semmiben nem különbözik az eltérő érdekű, vallású, politikai meggyőződésű közösségektől, amelyek egymást ölik Afrikában. A konfliktus alapja egyszerű: a másik nem mi vagyunk. S ez már elegendő oknak mutatkozik a keresztény hittel kétezer éve átitatott Európában is. Mert miben különbözik az a gázai Hamasz-harcos, aki keresztüllövi bárki lábát, ha nem tűnik számára elég jó muzulmánnak, attól a fehér férfitól, aki szilánkosra töri (akár tévedésből) embertársa arcát pusztán azért, mert az hasonló tetoválást visel, mint a barátja bordáit megrepesztő huligán?
Jászberényi novelláiban rejtélyes, néha misztikus elemekkel emeli el a történeteket a mindennapok fizikai valóságától, és helyezi a legendák ősi szférájába. A megmagyarázhatatlan jelenségek makacsul továbbdolgoznak bennünk még akkor is, amikor okozói már elpusztultak. Mint a kötet címadó novellájában (Az ördög egy fekete kutya). A nagy testű, emberhúsra rákapó fekete kutyát alig lehet elpusztítani. A talány, hogy miért viselkedik olyan nyugodtan a falkavezér még a legnagyobb lövöldözés közepette is (amivel halálra rémíti az embereket), végül megoldódni látszik a kutyatetem vizsgálatakor.
Ugyanakkor a közösséget ezután éri csak a valódi csapás, méghozzá járványos megbetegedések formájában, és erre már senkinek nincs magyarázata. Biztosan megtalálhatnánk a két jelenség szerencsétlen egybeesésének racionális indokát; de ez már nem érdekli a súlyosan beteg gyerekek apját, aki korábban minden erejét latba vetve harcolt nemcsak a kutyával, hanem a szélsőséges iszlamista erőkkel szemben is, amelyek a kutyát az isteni büntetés végrehajtójának tartják; s nem akarják megölni, hanem a Korán szigorúbb betartását követelik, és erkölcsösebb életet. A szörnyeteg jószág elpusztítása tehát a rend fenntartása miatt vált sürgetővé. A személyes érintettség, valamint a tehetetlenség érzése adja a legenda erejét. Megteremtődésének részese és szemtanúja az elbeszélői én is.
A legendák, a mítoszok, a hiedelmek nélkülözhetetlenek a lélek birtoklásához. Ebben a történetben nem csupán a fizikai valóság feletti uralomért, hanem a lelkekért is folyik a küzdelem a felek között.
Ugyanakkor a kutyatörténetnek is létezik a novelláskötetben a maga iker-, európai változata. Igaz, az nem terjeszthető ki a nagyobb közösségre, ám a magánmítosz szintjére emelődik. A szülőktől örökölt tacskóval hasonlóan nehéz leszámolni, mint a másik novellában az „ördögi” kutyával. Itt az elbeszélő dolgát a tacskó egy másik tulajdonsága, „fogyatékossága” teszi szinte lehetetlenné: a hűség, a feltétel nélküli ragaszkodás. Még a baltával fejbe csapás sem rendíti meg a kutyát feltétlen odaadásában. Sürgető és kulcsfontosságú a (korábban az öreg szülők számára a gyerekek után keletkezett űrt betöltő) kutyának a megölése. Mintha e nélkül nem tudna továbblépni az elbeszélő, aki leszámolna a gyerekkorral, a szülői közeg maradványaival, menekülne már a helyszínéről is: „Hazafelé elfogott valami undor a várostól, émelyegtem, ahogyan bejártam azokat a helyeket, ahol felnőttem. Minden vágyam volt, hogy végre visszatérhessek Pestre. Vagy bárhová. Csak el innen.” (172)
Az ölés kulcsmotívum a kötetben. Mindenféle alakban, helyen visszatér, mint egy rémálom, amitől lehetetlen szabadulni. Sejthető, hogy a novellák a szerző kibeszélési kényszeréből erednek. Mégsem pusztán terápiás céllal írt szövegek ezek. Olyan egzisztenciális kérdésekkel foglalkoznak, amelyekkel minden ember szembetalálkozik valamikor élete során. A kevésbé szerencsések már gyerekkorban. A Profi gyilkosok a tisztán ölés kérdését feszegeti. Az apa korán ad fegyvert fiai kezébe a következő intelemmel: „az emberiség nem a céllövészet miatt találta ki a lövöldözést (…) »Egy lövés, egy halál« – ezt nevezte tiszta ölésnek.” (20) A fiúk az istenéhez hasonló helyzetbe kerülnek légpuskával kezükben, mert dönthetnek egy-egy élőlény sorsáról. A novella másik nagy tanulsága, hogy a halál nem mindig (vagy ritkán) tiszta. Amikor a varjút a nagyfiú, de még az apja sem tudja egyetlen lövéssel elpusztítani, az nem csupán a madár haláltusájáról szól, hanem szimbolikusan a kórházban több hónapja rákkal küszködő anyáéról is: „Még Isten sem öl mindig tisztán.” (25)
A Jászberényi-novellák folyama érzékenyen rajzolja meg a magánélet és a sorsszerű hivatás rejtett kapcsolatát. Arról a lényegről mesél, amely a helyszíni tudósításokból kimarad, mert a reggeli mellé felszolgált hírek között emészthetetlen lenne. A sokat látott és tapasztalt, élményekben bővelkedő fiatal, realista író (aki nemcsak szenvtelen stílusában idézi meg Hemingwayt, hanem A sivatagban reggel hideg van című novellájának elbeszélője le is emeli a polcról az amerikai szerző novelláskötetét) hiteles történeteivel sajátos, jellegzetesen élénk színfolttal gazdagítja a kortárs irodalmat.