Családi és egyéb történetek (Petőcz András: Ancika; A denevér vére)
Petőcz András: Ancika. Fekete Sas Kiadó, Bp., 2018
A denevér vére. Napkút Kiadó, Bp., 2019
A denevér vére. Napkút Kiadó, Bp., 2019
Petőcz Andrásnak a nagy családi „fényképalbumba” szánt legutóbbi írásai tavaly jelentek meg Ancika címen. Az anyaregényt és három elbeszélést is tartalmazó kötet A születésnap című családi történetgyűjtemény folytatásának tekinthető, vagyis az aparegény párja. A kötet előszavában a szerző ugyan hangsúlyozza, hogy a történetek fiktívek, mégis, a sok kurzívval szedett szövegrész mintha azt sugallná, hogy ezek a mondatok a gyerekkorból valók, s azóta szállóigévé vált családi idézetek.
Mindkét kötet jellemzője, hogy az anya és az apa figurája is történetmozaikokból áll össze. De amíg az apa óvatos, bölcs karaktere – divatos szóval – csak a kommentjeiből, az egyes tanulságos esetekre reagáló frappáns, humort sem nélkülöző mondataiból formálódik, addig az anyáé – aki sokkal bonyolultabb személyiség – a személyes történeten túl a felmenőkéből is építkezik. Az eltérő ábrázolás oka a kötetek meséit szövő gyerek narrátornak a két szülőjéhez fűződő különböző viszonya.
Petőcz hiteles elbeszélőt talált az örökké vagy legalábbis az anyja haláláig gyermeki pozícióban maradó, hetvenéves Tóni személyében. Mert ki tudna hitelesebben szólni a családról, az anyáról és az apáról, ha nem a gyerek. Egy család csakis az utódok miatt nevezhető családnak, és az ő szemszögükből ítélhető meg, hogy e kicsiny közösség hogyan funkcionál. Vagyis az anya csakis a gyermeke által lesz az, ami, és csakis a gyermeki látásmód helyezheti abba a különös fénytörésbe, amelyben árnyalt kép készíthető róla. Mondhatnánk, hogy ez természetes, hiszen ez az anyaregény lényege. De akkor miért hangsúlyos most a narrátor személye? Mert miként a korábbi kötet, A születésnap, úgy az Ancika sem steril családregény, hanem olyan huszadik századi magyar mű, amelyben a Rákosi- és a Kádár-korszak legalább akkora súllyal ábrázolódik, mint a főszereplők.
A történetek horizontja jóval magasabban helyezkedik el, mint a szorosan vett család. Szociográfiai rajzok gyűjteménye is a kötet. A különböző társadalmi rétegek képviselői különböző indítékkal, céllal vagy cél nélkül kerülnek kapcsolatba a szülőkkel és gyerekeikkel. A korszak megszabja az emberek közötti viszonyokat; az egymásrautaltságból vagy kiszolgáltatottságból fakadó bizonytalanság akkor is áthatol a család védőburkán, egészen a gyerekekig, ha a szülők megpróbálják a lehető legjobban kipárnázni azt. Amíg az aparegényben főleg a gyermekkori jelen, az ötvenes-hatvanas évek Magyarországa a meghatározó, s nagyon keveset tudunk meg az apai ágról, a Zieglerekről, addig az Ancikában az idő és a tér kitágul, és a különböző nemzetiségű és társadalmi helyzetű anyai felmenőkről sokkal részletesebb beszámolók születnek. A családi emlékezet egészen Nagy Lajos koráig nyúlik vissza a regényben, amelynek beszélője 2029-ben kezd mesélni, a százöt évesen meghalt anyja temetésén.
Az Ancika narrátorának hangja nem változik az előző regényéhez képest, ugyanolyan naivnak tűnő, gyermeki beszédmódot használ a hozzá is lecsorgó vagy általa is megélt családi történetekben, ezzel érzékeltetve a megrekedtséget, erősítve a pszichológiai hitelességet. Keresetlen közvetlenséggel fogalmaz Tóni. Próbálgatja, ízlelgeti a megfelelő kifejezéseket, újrafogalmaz, többször elismétel bizonyos megállapításokat, ahogyan az élőbeszédben szokás: „örülhetek, hogy nem tudom, hogy hogyan is volt ez, ezt mondta a múltkor is az apám, jó múltkor, évtizedekkel ezelőtt, meg azt is mondta, hogy addig örülj, Tóni, amíg luk van a seggeden, és imádkozz, fiam, hogy abba a lukba beférjen a zabszem! Hogy a zabszemnek miért kell beférni a seggembe, azt még most sem tudom.” (69) Az általa felidézett múlt egy nagyon erős, a szülői helyzetet élete végéig megtartó, a gyerekei sorsát folyamatosan befolyásolni akaró és tudó anyát mutat. Ez a családi konstelláció az apa halálát követően is megmarad, elszippantva a levegőt a következő generáció elől. Tóni nővére sem tud szabadulni anyja árnyékától annak haláláig, és sejtjük, a már hetven fölött járó nő később sem fog tudni továbblépni. Kilátástalan a jövője, nem tud majd a saját lábára állni.
Az anya, Ancika matuzsálemi életkora is azt az benyomást kelti, hogy ez már örökké így marad: az anyánk soha nem fog meghalni, mi, gyerekek pedig folyton az ő nyakán és engedelmével élve, tevékenykedve, anyagi lehetőségeitől függően, munka és önálló elképzelések nélkül létezhetünk – ez a gyerekkori érzés állandósul Tóniban idős anyjával kapcsolatban. Ez az élmény határozza meg az életét.
A gondoskodó, mindent jobban tudó anya alakja allegorikusan összefonódik a második világháború után kialakuló magyar totális politikai hatalommal, azzal a rendszerrel, amelyben csak gyermeki pozícióban tartott állampolgárok léteznek, és amelyben ugyanúgy nem tudnak a saját jövőjük felől még gondolkodni sem, ahogyan Tóni és nővére a szülők árnyékában.
Tóni baja nemcsak az anya erős személyisége, de saját identitásának bizonytalansága is. A zsidó származását gyerekei elől sokáig elhallgató apa és az evangélikus, Felvidékről származó anya kapcsolata, viszonya talán egyértelműbb és tisztázható lenne egy szabadabb világban, ám ahogyan a valóságban, ugyanúgy a regény terében sem nyílik erre lehetőség a folytonos külső társadalmi elvárásokhoz való igazodás terhe miatt, ami elsősorban az anyát nyomasztja. A kényszer, hogy a csehszlovák területről származó, kispolgári múlttal rendelkező anya megtalálja helyét az új társadalmi rendben, s végre egyszerűen, minden jelző nélkül lehessen magyar, sok energiáját és idejét emészti fel. A regény közepén idézi Tóni az anyja szavait: „nem tudhatod azt, édes fiam, milyen is volt a mi életünk egykoron. Nem tudsz te a mi életünkről semmit.” (70) Ez a kíméletlen, sztereotip mondat áll a családi legendáriumok hátterében, amivel minden gyerek, minden utódnemzedék találkozik. Vagyis a múlt megismerhetetlensége, amelybe már csak saját identitáskereső, jól felfogott érdekében sem szabad belenyugodnia senkinek, és össze kell illesztenie a mozaikdarabokat, mint egy jó detektívnek, hogy rekonstruálni tudja az eseményeket. És ha jól csinálja, kialakul a portré: a családi, esetleg a nemzedéki és a nemzeti nagy fényképalbum. És Petőcz András jól csinálja. Mert ahogyan a regénybeli apa fogalmaz: „aki képes arra, hogy visszafelé gondolkodjon, az arra is képes, hogy a múltból a jövőbe gondolkodjon.” (30)
Az Ancika című könyv a kisregény mellett tartalmaz még három másik kisprózát, amelyek helyet kaptak A denevér vére című idén megjelent elbeszélésgyűjteményben is. Utóbbiba olyan szövegeket válogatott az író, amelyek határokat feszegetnek. Hol az emberi teljesítőképesség, hol a matuzsálemi kor, a halálközeliség, hol az emberi viszonyok szélsőségei vagy a szorongás miatti különc viselkedési formák kerülnek górcső alá. Egyes történetek abszurdba hajlanak, atmoszférájuk szinte már kafkai, ugyanakkor Örkény egyperceseinek fanyar humorát is megidézik.
A kötet három fejezetre tagolódik. Az oldalak és a novellák számát tekintve is a középső, vagyis az Idegen arc a leghosszabb. Petőcz írói pályafutásán többször is felbukkanó motívum, téma az idegen és az arc. Több kötete címében szerepelnek ezek a kifejezések, disztópikus trilógiájának első darabja is: Idegenek. A harmadik fejezet, Az öregember nevetése egy, az író számára talán újabban érdekessé váló témához, az öregedéshez, a halálhoz közvetlenül elvezető, betegségekkel terhes, vagy csupán a hosszan tartó öregséghez való viszonyulás írásait gyűjti egybe. A szerkesztői koncepció tehát jól tükrözi Petőcz eddigi epikus munkásságát. A hármasság az életút hármas tagolódása kapcsán a mesterről szóló (A temetés megszervezése) elbeszélésben is megjelenik. Ezek a találkozás, a búcsú és a lezárás időszakai. Mintha a hatvanéves író ezzel a kötettel tekintene vissza eddigi pályájára, és válogatná kötetbe a neki fontos történeteket. Bizonyára ezért is került az elbeszélésbéli mondat a fülszöveg kiemelt helyére: „A temetés tükör, elmúlt életünk homályos tükre.”
Minden beválogatott írás sajátos mikrokozmosz. Ugyan vannak történetek, amelyek egy másik elbeszélésben folytatódnak, ugyanaz a narrátor, de ha csak az egyiket vagy a másikat olvassuk, akkor sem érezzük, hogy valamiről lemaradnánk, mert kerek egész valamennyi.
Petőcz sajátos látásmóddal szereti különös, távoli helyekre plántálni szereplőit, akiknek szinte mindegy is, hogy hol vannak, mert olyan mindennapi helyzetekkel kell megküzdeniük, mint amilyen az öregedés, a szerelem, az elvágyás, egy kihűlt kapcsolat vagy a szorongás, amely a föld bármely pontján, bármely népnek, társadalmi csoportnak ismerős; hiszen a kiüresedett házasságból a gyermekével autóval menekülő asszony megváltozott tudatállapotának ábrázolásához elég egy egyre szűkülő autóutat és annak környezetét leírni, hogy a történet lélektanilag működjön. De az általános emberi problémák, amelyekkel Petőcz alakjai küszködnek, vagy amelyeket szemlélőként leírnak, önmagukban talán nem lennének elegendők az olvasói figyelem felkeltésére. Ám a szerző olyan különös, olykor szinte hihetetlen határhelyzetekben mozgatja szereplőit, amelyek sokszor az álom és a valóság, az élet és a halál határán billegnek, és nehéz eldönteni, hogy hol vagy mikor csúszik át egyik a másikba, így erőteljesebben, felnagyítva, absztrahálva láttatja, amit hangsúlyozni kíván.
Empátiája és ábrázolóképessége révén Petőcz András könnyedén váltogatja az egyes novellák elbeszélőinek foglalkozását, életkorát, nemét, és meggyőzően mesélteti el velük történeteiket. Ugyanúgy elhisszük, hogy ő a középkorú könyvtáros, aki egy 18. századi kastélynak a könyvtárszobájában furcsa, látomásszerű öregemberrel találkozik minden áldott éjjel, mint ahogyan ő az angyalt látni vágyó matuzsálemi korú öregasszony, illetve ő a szöuli férfi, akinek a felesége lassan-lassan szobanövénnyé változik.
Vissza a tetejére