(Senki sem kívánhatja tőlem, hogy Kürthy Esmeraldáról meséljek történeteket, sem a szülei, sem a kidobott szerelme, sem bármelyik volt osztálytársam. Senki sem kívánhatja, és semmi sem indokolja: én én vagyok, ő ő. Semmi sem indokolja, mert semmi nem teszi lehetővé: a valóság nem támasztja alá, a képzelet nem kér belőle. Nem róla akarok tehát beszélni: bármennyire felülmúlja a képzelet a valóságot, nélküle tehetetlen, és mert e függés bizonytalanná teszi addig nyilvánvaló fölényét, a bizonytalanság keservesebb a függetlenség hiányánál. Esmeralda így egyszerre van és nincs. Senki sem tudja tehát, ki meséli most, hogy)

amikor Kürthy Esmeralda odaállt a táblához nagyszünetben, és kisiskolás, lassan és egyenletesen hurkolt betűivel felírta, Je n’en peux plus sans lui, senki még csak meg sem kérdezte, kire gondol. Ilyennek kell képzelni, ilyen volt, idegesítő, igyekvő, hunyorgó, csúnya, hiába ápolt és tökéletes bőrű, mindig kellemetlen volt ránézni, és ezért a kellemetlenségért azonnal meg is büntettük. Stréberségét émelyítően untuk, ezt a „zsnaapőplü” fordulatot a héten tanultuk, ő meg a nyelvét kidugva már megint kitalált valamit. Ez egyébként szeptember közepén történt.

A következő szünetben azonban betévedt a terembe az osztályfőnökünk, a szokásos sértett arccal, hogy még mindig a Boronkayék szekrénye a legbüdösebb a folyosón, és amikor legközelebb felnéztem, a szálkás, jobbra dőlő betűit láttam Esmeralda gyerekírása alatt: Et je m’en vais au vent mauvais... – Hát te?

Ez utóbbin meghökkentünk. Kérdés? Tőle? Verlaine szavába vágva?

Egész nap, egész héten nem ment ki a fejemből.

Mantrikusan valóban busongott-zsongott a gondolataim mögött, ha rövid időre egyedül maradtam, mert akkoriban ezt még nem kerestem, ha néhány negyedórára beléptem a csendbe, mintha egyenesen onnan hullottak volna ki ezek a rejtett töredékek, a hangüres térből, lekerekített éllel valamennyi szó, csak búgás, csak bársony, csak borongó, barna ősz, megettem az uzsonnám és sanglots longs des violons, kiöntöttem anya hamutálát és souviens des jours anciens, néztem az ablakból az esőt, és pareille á la feuille morte. Közben, életemben először, az iskolán kívül is eszembe jutott Kürthy Esmeralda, alig néhány percre. Micsoda nyomorúságos élet, ő dicsekedni akart azzal, ami szerinte szóra sem érdemes, lásd lefekszel egy ágyra, a fiúk meg rád fekszenek. Tudom, mit akart ezzel, bebizonyítani, hogy nem is csúnya. Pedig már gimnazisták voltunk, amikor megcsókolták, az is csak egy Hans, az is dán, az is jól hazament. Mindez nem tartott soká, a szünetekben idegesítő volt, az órákon meg elviselhetetlen, nem őrültem meg vele foglalkozni délután és este, ahogy más sem az osztályból. Neki sem hiányoztunk, már első karácsonyára végzett mind a négy év négy francia nyelvtankönyvével, szabadidejében beletemetkezett a szimbolistákba. Időnként beszélgetést kezdeményezett velem vagy mással arról, ha most élne, Rimbaud a legjobb barátjává fogadná, de ilyenkor hozzávágtam a kezemben tartott könyvet, vagy csak nagyon hamar otthagytam. Az is lehet, ráförmedtem, hogy legalább egy matekpéldát meg akarok még írni óra előtt.

(Hogy kínoz most, ami akaratom ellenére emlékké vált, a szemem sarkából láttam, szinte elkullog, pedig visszaszólt valami csípőset, mégsem tudta megoldani, nem tudta leplezni, s ont monoton, hogy kínoz, kívánatosabb volna, ha széttépne, de ez nem olyan, ez alattomban csavargat, sötét van, konokon és fájón.)

Végül én mentem francia szakra, nem ő. Ő le sem tudott érettségizni. Én pedig hazajöttem Párizsból, az utolsó igazán iskolás nyár legvégén, és szinte azonnal Rét Laci avarszínű mercédeszében találtam magam. A mercédeszről nincs sokat mesélni, sem a kopott karosszériáról, büszkén viselte, mint a harci sebesüléseket, sem az összemorzsált és foltos hátsóüléséről, e foltokat senki nem nevezhetné gyanúsnak, a valóságot túlszárnyalta, a képzeletet alulmúlta a rengeteg ismétlés, mely még így is nélkülözte a változatosságot. A mercédesz mellett elhangzott szavak sem kaphatnak jelentőséget, hívlak, vigyázz magadra, nem hív, nem vigyázok. De hát a múltkor is hívtalak, biztos nem adta át az öcséd, de hát a múltkor sem hívtál, biztos nem kaptam meg. Nem érdekes, hidd el, érdekes vagy, elhiszed, nem vagyok érdekes, nem hiszem, érdekes, nem hiszi. Mondhatnám, ezért buktam meg francia szakon az első év végén, képzelhetném a valóságot, miközben valósággá válna a képzelet, miszerint ez az a fiú, Rét Laci, aki nélkül nem lehet tovább bírni, lehetne így ő az is, aki miatt az érettségi előtti évben tele kellett ragasztanom a szobám a Szabadság hídról készült fényképekkel, onnan ugrott le harmadik végén Kürthy Esmeralda, bár ez azóta sem biztos, részben, mert júliusban halászták ki valahol Paksnál, részben, mert talán az egész csak a fantáziám szüleménye, hetvenben még nem mentek ezek a hülye nevek, Esmeralda, ez a valóság, úgy képzelem. Írnék belőle dalszöveget, arra való a vélt történet, aranyos kis csúcsponton fejezném be, miszerint a bukás után bosszúból, dühből, önmagam ellen fordított pállott gyűlöletből bementem a Molnár utcai könyvtárba a legeslegcsúnyább libafos-színű átmeneti kabátomban, akkor még nem is hallottak elektromos állományvédelemről, és elloptam a Képzelt beteget eredeti nyelven (nagyzsebbe gyűrt molier, förtelmes zöld orkán, kapja be a bölcsészkar és akadjon a torkán, jee, jeeeee).

Vagy, ha mindent a képzeletemre akarnék hagyni, esetleg írhatnám, hogy két évvel később Rét Laciba futottam a Deák téren. Én a cipőket nézegettem, ő, mint hamar kiderült, engem, a régi mosollyal. Azóta megcsinálta, ügyvédbojtár lett a negyvenkettes munkaközösségben – de már annyit keresett. Az a sok szép emlék, érzemény, alig tudta kiverni. Tényleg, nincs kedvem bekapni? Valamit? És már sodort is magával, már kanyarodtunk is a Kiskörúton ide, oda, az egyik úthajlat olyan, mint a másik, mintha lényegtelennek kellene tekintenünk, mintha a részletek különbsége csak a képzeletben születne meg – amikor odaértünk a henteshez, Rét Laci megállt, és maga elé engedett.

Ha lehet, ne ide, kértem egyszerűen.

Hogyhogy ne ide, mosolygott Rét Laci rendíthetetlenül, ide jöttünk.

Félig-meddig vega lettem. Azóta.

Én viszont bika vagyok, mondta, és momentán nagyon kajás – már a hátam közepén éreztem a tenyerét, meleg volt, mohó és sürgető, a hátam megnyílt neki, éreztem, elárult engem a testem.

És akkor megcsapott a szag onnan bentről.

Mintha mérhetetlenségbe olvadt, hosszú hetek sora tört volna fel a gyomromban. Minden, amit az elmúlt időben igyekeztem megemészteni.

Nem tudok bemenni, mondtam, és néztem rá.

Hát akkor, bébi, és széttárta a karját, jó volt veled dumcsizni.

Hátra sem nézett. Az infralámpákkal megvilágított halom felett a tükör és a becsapódó ajtó bonyolult és nagyon rövid összjátékában annyit láttam még, képzeletemben se éljen tovább, hogy egy fickó, aki azonnal átlépett rajtam néhány véres hurka kedvéért, olvatagon rámosolyog a mocskos fehér köpenyt viselő fiatalemberre

(mindez azonban nem lehet érdekes, nem hiszem. Kürthy Esmeraldáról írni tulajdonképpen egyet jelentene a vereség beismerésével. Olyan, mintha én volnék, csak mert annyira nem lehetek én. Esmeralda és magam, ének ezek, ősziek, kitapinthatatlanok. Miután azonban képtelen lennék eldönteni, a képzelet teperte le a valóságot, vagy a valóság lépett a képzelet torkára, a vereség pillanata megragadhatatlanná válna. Így senki sem maradna, aki mesélhetne róla.)