Gyász

Az ősz rozsdás tarlói újra égnek,
lombok sárga tallérja gurul,
s kik szépek voltak, Istenem, de szépek,
mind meghalnak, még be sem alkonyul.

És egek előtt ottmarad az antik
kopott fotel némán, üresen.
Belőle halk nesz, sóhajtás se hallik,
finom por ül a tört szemüvegen.

A könyv csukott, a járóbot letéve,
hű, régi illat leng a tárgyakon.
Halott fákat gallyaz a balta éle,
megkésve sem jön gyerek vagy rokon.

S most egek előtt ottmarad a bársony
öreg fotel még egy ideig:
tán olcsó lomként elkel semmi áron
vagy könnyű testét utcára teszik.

Etűd

Bokrosodom. Föltámadok,
mint halálukból a fák.
Vastagszik, gyógyul gyökerem,
zöld korona nő fejemen,
a gallyamon virág.

Növekszem mindig ég felé,
virágzom, ráz a szél.
Gyümölcsök terhe húz, lehet,
de fölöttem mindig ott lebeg
az éles baltáél.

Fénykép

Nem látok mást, csak két kezet,
hajamból kihullt meleget,
kőszemű, kis gyíkgyereket
s fölötte sárga réznapot.
Még most is süt reám, ragyog.

Átég időn és éjszakán,
fűtesten, gyökéren, csigán,
virágok szétroncsolt agyán,
a késő őszi kert egén,
karok, tenyerek melegén.

Sárgult a kép. A nap ragyog.
Ez itt anya s ez én vagyok.