Mezey Katalin

2003/4 - Az igazi levél, Éppenhogy nagykorú, Útrakészen

Az igazi levél, Éppenhogy nagykorú, Útrakészen

Az igazi levél

A teraszajtó alá becsúszva
egy levelet találtam:
surrogva adott jelt magáról,
miközben nyílt az ajtó.
Valódi volt,
minden hajlatában,
erében és színében –
nem fehér borítékban
üres fehér papír.
Olvasható volt rajta
minden, amit az ősz írt:
még a szőlőhegyi présház
előterében zengő,
félelmetes káromkodás is,
ami elől lehetetlen volt
elbújni bárhová.
És olvasható,
milyen tartósak
az ősz növényei,
jéggyöngyös levelük
nem akar
meghalni semmiképp,
ilyen ez a levél is:
nem tud kinyílni,
és befejeződni
nem akar.

 

Éppenhogy nagykorú

„A kosztpénzből nem futja
abortuszra” - közölte vele az anyám.
Tanút is vitt magával
(talán a barátnőjét).
Falhoz támasztott fejjel
éjjel-nappal zokogtam.

Elképzelem
azt a találkozást:
az álmos, tétovázó
költőt és kártyahőst,
amint hellyel kínálja
harcias anyámat
(és a tanút).

Legalább járt valaki
nála a családból
a Kazinczy utcai
kis szobában.
Alvótestű gyereklány,
éppenhogy nagykorú,
a csókját is csak
megértésből tűrtem.

Többé nem találkoztunk,
csak mint
kijózanodott
idegenek.

 

Útrakészen

Kisgyerek voltál,
kivettelek az ágyból.
Felöltöztettelek.
El kellett engedjelek
valamely hosszú útra.
Te is tudtad, hogy elmégy.
Kérdezgettél.
Kétségek közt
felelgettem neked.
Hiszen olyan
kicsiny vagy.

De már nagy voltál.
Mai énedet
kísértem autóbuszban ülve,
útban az utazáshoz.
Egy távoli, nagy könyvet
kellene teleírnod
(vésővel, kalapáccsal).
Láttuk is:
daru emeli
a magas oszlopra
a márvány fóliánst.
Hogy fogod felnyitni
odafönt?
Sima nyakadhoz dőltem.
Te bizakodtál.

Már az oszlop tövében
vesztegeltünk a busszal.
Csúf jelképek vihogtak
az oszloplábba vésve:
csepegő, zöldesbarna
teknősbékát mutattam,
míg te a messzeséget
fürkészted útrakészen.

Vissza a tetejére