Szávai Katalin

2008/4 - Anne2007/2 - Varázsszótlanul2004/2 - Én annyi minden akarok lenni..., Mindenféle barátaim vannak, Mutatvány, Összeszedem magam2003/4 - Szépségem története

Anne

Három éve láttalak, egyszer, egyetlen estén át, és már elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod, viszont még mindig emlékszem arra, aki voltál és vagy, amit mondtál, ahogy élsz, a lényed velem van, Anne. Megváltoztattál.

Vizsgára készültem éppen, mikor Petra hívott, majdnem nem találkoztunk. Nehéz visszagondolni azokra az időkre, néha bánt, milyen ostoba voltam. Például a könyv, amit Petra kölcsönkért, amit gyerekként darabokra olvastunk, hogy lapokra foszlott, de amit elfelejtettem, és alig tudtam előásni Petra kérésére. De téged nem érdekelnek a könyvek, Anne. Te nem érted, de nekem az olvasás mindig is személyes ügy volt: én írásokból lettem.

A könyveim apa íróasztala alatt kucorogva olvastam. Amikor apa kiment a dolgozószobából, sutty, bemásztam a nehéz tölgyfa építmény alá, a könyvem markolva, néha olvasva. Persze előbb-utóbb mindig letettem: inkább az asztal cirádáit porolgattam ujjaimmal, közben apa papírjait forgattam. Apa írása beborította az asztalt, túlfolyta a fiókokat, hosszú papírkígyókban csavarodott az asztal alá, átfogva bokáim. Apa lendületes betűláncai elvarázsoltak. Így lettem magyar szakos, így találtam egy közös nyelvet apával, egy nyelvet, amit még nem beszéltem jól, és talán sohasem fogok könnyedén, anyanyelvként formálni, de amivel mégis közelebb érhetek hozzá. A könyvek az életem tartóoszlopai.

Az a bizonyos könyv nem volt különösebben fontos tégla az építményben: szívesen adtam oda Petrának, hogy zsinórra fűzhesse és kilógathassa a képei mellé, leragasztott címmel, csak a szöveget adva fogódzónak.

Miért ragasztottad le a címet, kérdeztem Petrát, mert a cím elfeledteti veled a tartalmat, mondta, villogó szemekkel, ahogy ő az ilyesmiről szokott beszélni. Belelapoztam a könyvbe, tűnődve, mikor jönnek rá az emberek, mit is olvasnak. Bessie, a Vörös Szoba, az intézet... magával ragadott, szinte kiolvastam, újra, kissé meglepődve, micsoda erőteljes könyv. Szerettem volna felmászni a galéria tetejére és kitekinteni Budapestre, kezemben a könyvvel, és felolvasni, és hallani, ahogy odalenn Anne zenéje morog. De Anne nem Bertha Mason, Anne sokkal több. Anne megvakított.

Hagyjuk az allegóriákat, írjunk valamit a valóságról: Anne-el, az ír lánnyal Petra kiállításán találkoztam. Ő adta a zenei aláfestést.

A kiállításra Károly nélkül mentem, dolgozatot javított birodalmában, a könyvtárban, így busszal kellett mennem, aminek örültem, mert több időm maradt a vizsgára készülni a buszon ülve, ölemben a kivonatokkal, versrészletekkel, hattyúi képed fölmerül, magoltam, és: minő csodás keverése rossz s nemesnek, Éva, a szent, akit elkurvít a társadalom, kihúztam magam büszkén, én a potenciális szent, az elkurvított angyal. Szerettem nő lenni, ezt bevallom, de sohasem voltam jó női egyed, legalábbis gyötört a lelkiismeret-furdalás minden hideg éjszakáért, mikor csak tettettem, vagy még azt se, csak elfordultam, alvást színleltem, és a napok is bántottak, mikor nem voltam csinos, nem igazán, vagy ami sokkal rosszabb: nem voltam megértő, sem jól szervezett, nem támogattam Károlyt annyira, amennyire megérdemelte volna. Azért a nőnek kijáró gyengédséget élveztem.

A kiállítást este nyolckor nyitotta meg egy számomra ismeretlen figura. Az este nyolc számomra szintén bizonytalan: aznap éjjel állítottuk át az órákat.

Erre emlékszem, mert egész nap nagyapa órájára gondoltam, akkor volt az első év, hogy nem otthon laktam, és nagyapa órájától elszakadtam, de még mindig gyakran kísértett a gondolataimban. Nagyapa órája hangosan kotyogott az ebédlőasztalon, a nagy vekkerről nem lehetett lebeszélni, nem bízott a modern órákban, mondta, de én sejtettem, hogy csak a hangra volt szüksége, hogy betöltse a lakást, és másodpercekre aprítsa a napokat. Másként a napok élhetetlenek voltak nagyapának. A vekker az agyamra ment, de nem lehetett szót emelni ellene, bár anyámék is idegesen összerezzentek az óránkénti harsány sikolyra. Mégis, minden ellenvetést leszavaztak. Hisz a nagyapád, mondták, mintha az óra lenne nagyapó. Egyszer egy évben viszont egy órára elhallgatott. Nagyapa este nyolckor leállította az órát, és kilenckor újraindította, aztán elment aludni.

Aznap is eggyel több óránk volt, kaptunk hatvan perc senkiidejét, azt hiszem, abban a hatvan percben szerettelek meg, amikor nagyapa órája elhallgatott, és senki ütemére nem kellett élnem.

Anne, a galéria előtt láttalak meg, kíváncsian néztem rád, más voltál, nyugodt és kemény, rövid hajad feketére festve, a tincsek felfelé meredtek, a szemeidből értelem sütött, a karjaid erősek voltak. Szép, gondoltam, és beléptem a galériába, hogy megkeressem Petrát. Átöleltem, és megpusziltuk egymást. Ilyenkor furdalt a lelkiismeret.

Petra kivezetett, megint, hozzád. Bólintottunk, bemutatkoztunk. A hangod erős volt és szilárd, szinte megfogható. Nem az a fátyolos nyavalya, amire engem ítéltek. Egyre izgalmasabbnak találtalak, és egyre vonzóbbnak.

A női testet világéletemben vonzónak találtam. Petra testének rajza, íves dereka, a bőr árnyalata, az anyajegyei éppúgy bevésődtek az agyamba, mint a te izmaid vagy a tipikus vékony arc nélküli modell lány lapos feszes hasa (vajon ugyanaz a test van százszor kifeszítve Budapest utcái fölé, vagy sok hasonló nő sorakozik egymás mellett?). Szerettem őt átölelni.

A saját testem is ezek egyike volt, a tükör előtt pózolva, szövetekbe csavarva néztem, és lassan beállt az izgató női testek sorába a joghurtreklámok, a hirdetések, a buszon látott arcokhoz, a vonal végén hallott hangokhoz elképzelt, rejtett testek és Petra mögé.

Ezt a reklámiparnak tudtam be. Ahogy Károly mondaná (keserű mosollyal), a vizuális nyelv korában élünk. És a kor legelhasználtabb szava a női test, a női has, mell, comb, arc, szem, kar, egyenként, külön-külön és összerakva, és én megtanultam a szépségét. Ha holnap csótányokkal plakátolnák ki Budapestet, lassan megtanulnám a gesztenyebarna, fényes hát szépségét, az ízeltlábak precíz, finom alkatát, a csápok halvány vonalát. A test vidám, kerek alakját. Ez teljesen normális.

Késő este volt, nagyapa felállt a fotelból, elégedetten bólintott a hangosan kotyogó óra felé, és kinyújtózott. A tömeg kavargott és hullámzott a kis galériában, és én el-el-tűntem a sarokban, aztán újra és újra előléptem a fénykörbe, a deszkák megreccsentek, úgy éreztem, színpadon állok, és bár látszólag senki sem figyel, azonnal lecsapnak első korlátot vesztett mozdulatomra. A mosdó felé indultam. Te az emelvényen álltál, időnként rám néztél, nem sokáig, nem jelentősen. Futólag.

Károlyt tulajdonképpen szerettem. Remek irodalmár volt, és még festett is, a kiállítást biztosan értékelte volna. Mégis örültem, hogy nem volt ott, az őiránta érzett kényelmes ragaszkodást nem lehet összehasonlítani a viharral, amit te váltottál ki. Hogy hogyan vonzhatott ennyire egy nő, még mindig nem egészen értem, de tudom, hogy az érzés olyan erős volt, hogy elszörnyedtem önmagamtól, hogy mennyire elmozdultam, mint egy elrontott kép, amin a figura kilépett önnön körvonalából, és messze jár, míg a lencse hatszöge lassan szűkül, és hogy a szereplőt nem találja helyén, oda egy feldarabolt, vörös-sárga, dadogó alakot rajzol. Mégis, ez a feldarabolt szörnyeteg én voltam, jobban, mint a lehajtott fejjel, szégyenlősen mosolygó figurák, és míg rácsodálkoztam furcsa, hibás énemre, tudtam, hogy amit most látok, arra mindig emlékeznem kell. Annyi mindent elfelejtünk, azt hiszem, minket felejtésre tanítanak. A könyvet, a fellógatott könyvet is kiverte a fejemből az iskola, helyette megtanultam, hogy „légy, ami lennél: férfi”, hogy „benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben,” hogy a nők kurvák és szentek, Anne, a sok rám kényszerített őrület között legalább téged nem szabad elfelejtenem. Akkor mondhatom, térvén őseim porához: köszönöm, élet, áldomásidat, ez jó mulatság... hagyjuk.

A mosdóban így gondolkoztam, hisztérikusan és lelkesen, aztán megmostam az arcom és a csap mellett álló, egészalakos tükörbe néztem: a tükörben egy másik lány állt, nem az, akit eddig láttam, hanem az, akinek a szeméből erő sütött, akit érdemes volt megnézni. Vajon a másik mosdóban is egészalakos tükör van, tűnődtem, mintha a kérdés része volna valami nagy igazságnak, aminek felfedéséhez ma este közelebb jutottam.

Már éjfél körül volt, mikor Petrához indultunk, a galériát zárni kellett, Anne és Petra éhesek voltak, a Múzeumnál megálltunk, és bizonytalanul néztünk a kertbe, ahol lehullott almák feküdtek, de a kapu zárva volt, és két alakot is láttunk bent mozogni, ijedten tovább bóklásztunk. Csak később éledtünk fel újra, beszélni kezdtetek, arról, hogyan találkoztatok: a kezdetekről. Aztán ismerősökről meséltetek, nem kímélve senkit és semmit, kacagva, gonoszul.

Petra lakásán voltunk, és Petra egy dobozból fotókat szórt az asztalra, színes mozaikkáosz fedte el a sötét tölgyet, lehullottak és szétcsúsztak, miközben fel-felkapkodta őket durva ujjaival. Sohasem értettem, de mindig csodáltam, hogyan képes olyan finom munkákat előhívni a vaskos, erős kezével. Félreértette bámuló tekintetem, bolhapiacon vettem, mondta, és vigyorogva megkopogtatta az asztalt, kicsit szúette, de gyönyörű, szinte ingyen volt. Talán újrafestem, tette hozzá tűnődve, aztán a fotókba túrt, Anne, te is ki-kihúztál néhányat.

Az egyiken Petrával ültél a parkban, a hajad lefelé fésülve, a vállaid pántos trikóban, nem vagy igazán szép lány, de csúnya sem, viszont boldog vagy, mosolyogsz, mindketten mosolyogtok, hunyorogtok a napfényben, a fa koronája a háttérben bólogat. Ti ketten, tudod, azt mondják, ez nem természetes. Ezt mondják, egy kocsmában ülve, cigarettázva, sört iszogatva. Nem természetes, rázzák a fejük.

Egy-egy képen én voltam, szégyenlősen és idétlenül, a fényképészre pislogva. Nevettek, te érzed, ahogy a papírra szögeznek, mondta Petra. Azért elraktam egy-kettőt, ahol vidámabbnak tűntem, de Anne-ről nem tettem el képet. Nem lett volna illendő.

Akkor felajánlottátok, hogy maradjak éjszakára, beszélgetünk, üldögélünk, egy filmet is megnéztünk volna. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki Petra szeretetét, és rajta keresztül Anne-ét, hogyhogy még látja a mondataimban azt az elfelejtett gyereket, aki kezébe adta a könyvet, ami azóta is kedvence, de örültem, hogy velük maradhatok. Károly hívott, végeztem a könyvtárral, mondta kedvesen, felveszlek, hol vagy, Petránál alszok, mondtam, és a vizsgával mi lesz, emlékeztetett, és én lehunytam a szemem.

Úton vagyok, mondta, és pár perc múlva csengetett is, én elbúcsúztam, Anne átölelt, és én könnyedén megfogtam a könyökét, elegánsan, de biztosan, see you later, mondtuk egymásnak.

A kocsiban ültem és kibámultam az ablakon, hogy ne lássam Károly arcát, és ő se lásson engem, hogy elbújjak a tekintete elől. Még láttam, hogy rám sandított. „Látom előrebiccenni hajad, megrezzeni lágy emlőidet”, gondolta, piszkos dög, gondoltam. A nőket néztem, a plakátra feszített testeket, amik, mint a bohóc, aminek hátában bádogkulcs forog, rikkantva és mániákusan mondták, amit a hátukba nyomott rúd diktált.

Megváltoztattál. Kiléptem a tussal kihúzott kontúromból, leléptem Károly tanulmányairól, maszatosan és feketén másztam le a keretből, hová mész, nincs senkid és semmid, mondta aggódó szeretettel, és igaza volt, nem volt senkim és semmim, meztelen voltam. Még most, három évvel később is, maszatos vagyok és fekete-fehér, egy kitalált, megírt figura, aki annyit tud, hogy a vonalai elnagyoltak, és a tekintet, ami az üvegről visszavetült rá, nem a sajátja volt: figyelték.

Félre a szép szavakkal – a világ, ahova jutottam, az igazi Budapest, dugnivaló kívánatos nőkkel van kitapétázva. Egy ilyen világban farok nélkül létezni halálos ítélet, mert soha, soha nem lehetsz ember, mindig a „másfajta” leszel. A lyukon, amit kaptál, mint a lefolyón, átkavarog az életed, a fel nem tölthető, sosemvolt, parttalan kívánságok.

Egyetlen éjszakára a sarkára állított négyszög alak, a szívemben tátongó lyuk begyógyult. Azóta is keresem azt az éjjelt, Anne-t és Petrát, önmagámban, és egy nap előállók velük. És megírom őket, úgy, ahogy voltak, mozogva, élőn, egymást szeretve.

Vissza a tetejére