Én, a Snorbok meg még valami

Hisz levegőt sem kapsz, te marha!
Mit próbálkozol körülírni?!
A magányt? Hiszen most csak egy van:
a másodpercet még megérni!

Ha súlyosbodik, nem lesz módod,
hogy rácsot húzz, azzal kerítve
mindazt, mitől elfulladtál.
„Hohó, ez már a nyála, vére,

ni, itt a lélek, hogy gomolygik,
a pára szép, kapjunk utána!”
kacag egy Snorb, egy Snorb, szavamra,
szavamra, és a Nagy Magányra!

Talán lehetne máshogy. Mégsem.
A folytatás? „Rémes, valóban”
bólintanak a Snorbok, aztán
keresnek egy sört a frigóban.

És csak fogta a kaput

Ahogy váltunk, az vót a legszebb!
Olyan simán, oly könnyedén.
Ő anyázott, én is őtet.
- Szemét!
-Te!
-Én?! Te!
-Én?!
Te, én.

Ő persze egyből szerzett másik,
aztán másik, még másikat.
Nekem maradt a gyerek, és hát
pénz nem, csupán határozat,

hogy tartásdíj, és hogy havonta.
Én úgy tuttam, kötelező.
Ő nem tutta úgy, sőt, sehogy se.
És telt és múlt jelen, jövő.

Aztán egy reggel, most, ma reggel,
ott állt, és csak fogta a kaput.
Meg kopaszodott is már, de ő volt.
Elkűdtem, és csak fogtam a kaput.

Letört virág...

Letört virág, szomor virág,
(vagy más esetben: rózsa),
ha meghalok, majd ott virul,
ha másképp nem, karózva.

Letört, borongós, bús kedély,
mihaszna, gyászos élet,
a síromon a sor legyen:
„Feltámadást remélek!”

Szemlélődés

A gyűrött szőnyeg, gyűrött-kék ruhám,

Úgy hívják: ránc. Ez nem egy bonyolult

felettébb gyűrött szóhasználatom,

jelsor, igazán megtanulható.

a dadogásom, mellyel jól vagyok,

És bosszant, hogy nem világmegváltással

mert ezzel mindig elbajlódhatom,

foglalkozom.

ha untatnak a nagyszerű csodák,

Az égig érő kétkedések fája

a hiper-szuper-extra utcazaj,

lehajol, megkérdezi, mi újság,

magamon néha felröhöghetek,

hogy mi újság van errefelé.

ahogy hallom, hogy sóhajtom: „Hawaii.”

„Hát, csak gyönyörködünk” mondom neki akkor.