Gergely Edit

2003/4 - Álomcensor - túl az üveghegyen

Álomcensor - túl az üveghegyen

ölellek, ébresztelek majd reggel, dédelgesd meg helyettem a kispét, jó barátomat

 

Nyakgörccsel fordul ki a takaró alól. Érezte már órákkal korábban, valami nincs jól, de azt álmodta, hogy a kenderbajszú vállán a feje, hogy odaszuszog a fülébe. És nem mert megmozdulni, nehogy hátat fordítson. Azt mondja, nem kap így levegőt. Azt, ne mocorogj. Annyira benne az álomban, annyira benne abban is, ott a vállon a feje, hogy azt álmodta, az megér annyit. Jaj, mondja. Nincs itt. A nyakam meg fáj.

Kintről motorzaj alapzúgásban, valami masinéria. Sötétítő mellől a fénycsík rézsút átszánt a kicsüngő lábakon. Mint egy forró nyelv - gondolja. Meg azt rögtön, honnét a nyelv, ‘szen az nedves lenne - minimo. Meg azt, talán amiatt hasonlítja nyelvhez a napsugarat, mert semmi forró nyelv nem érinti: csak az álom nyitotta erre. Mozdulhatsz, álmodta az álomban. Helyezkedj, álmodta az álomban. De minek, néz körül egész testtel fordulva, hátha elbújt valahol. Na persze.

Látta, ahogy igazodott. Fészkelődött. Hátán királynők halcsontocskákkal merevített gallérja, ezt félrecsapta. Ha nem akar megküzdeni a kenderbajszúval, félrecsapja az angyalszárnyakat. Ő - a kenderbajszú - nem is tud róla, hogy gondok volnának az angyalszárnnyal. Azt se tudja, van neki ilyen. Pedig de mennyire, hogy igen. Pucér testén a lapockákkal összenőtt virágkehely, de erős fátyolszövetből. Hússzínű óriás kardvirág. A tölcsér közepén bibe. Lábszárközépig lenyúló, billegtetésre vissza-visszagöndörödő nyelvcsíkok, forró érintéssel, mint bársonyostor. Szisszen, ahogy végigrázza. Minden mozdulattól szorul egyet a kehely hámja, lefűzi a mellkast, hurkásra árkolja a mellecskéket. Feszül a nyak, az éhes bibe egyre vadabbul kalimpál. Bedől ellensúlynak.

És beleébred. Assssszentségbe, néz szét. Assssssssszentségbe, hol vagy megint?!

Rézsútcsíkos napsütötte vasárnap. Ha a nyak nem bénítaná, lejjebb csúszna, táncoltatná a sugarat feljebb. Így viszont csak a kéz, nyakhoz oldó masszázsra. Majd köntös, na, nehogy szétkísértse a vasárnapot az erotikus álom.

 

nézem a képeket a lakásról (kapok olyat, amin nincs short, hogy a kisp-t eldugja? férfiing, hogy kismejjet? - aligha bírnám ép ésszel, csodállak is). csak az ágyat látom, szívem, minden hiába összerándul a bendő, ha ránézek, de gondold meg, ha ekkora bendő összerándul, leránt a székről

 

A földszinti fordulóban dübörög a szippantóskocsi. Hosszú csápja aknába lóg. Három izmos cigánylegény felügyeli. Kócosan köszön, nem néz a szemükbe. A slagot fürkészi, de semmit nem kérdez. Kerülgeti a szétfröcskölt szarlevet. A postaládától sima jónapottal visszafordul. Nem bámulni a férfias nyers erőt: „ha borzas kis vasárnapikurváknak látszanánk is, legfeljebb szórakoztató” - így befelé.

 

nem bánnám, ha látnám növekedni a censort, megmondva az őszintét, nomeg eccerre látnám ragyogni a kispét azt szeretném látni, amit kértem még sorozatban is el tudom képzelni: illen profil, ollan profil, szembegyöngyöcske, szembebabám, miért ne nézhetném, amit szeretek?

 

„Bizonyára látszunk is”, kuncog, csak magában, de nem mintha tiltaná a budoár belső rendszabálya vagy bárminemű önmegtartóztatás. Ezen is kuncog, ezen az „önmegtartóztatáson”. Céltudatosan lépdel a szennyszagban. Javítani a kondíciót, ez a szabadon választott napi program. Ha áldott vasárnapon másnak nem szar a munka, ő is rádolgozik. Nesze neked energiakímélő mikro-torna. Gyors zuhany sincs, azonnali felindulásból fordul.

 

ülök, liba, oszt szeretlek, oszt a munka meg nem megy, nemigen bírom az ijet. lehet, akkor járnék legjobban, ha lemennék, és csendesen leinnám magam, van még másfél óra tizenegyig, akkor oszt alvás, akkor oszt hajnalban menne a munka, oszt még féltékeny is vagyok

 

Csak épp elé a tornacipőt a kamrából, biciklinadrágot fel, pulcsi, hajat lófarokba. Két zsömlét tasakba göngyöl sebtében, bé a hátizsákba, rá kistörülköző. Az ajtóból vissza, a súlyzóért. Aztán ki a hajnali esőtől csillogó verőfénybe, toronyiránt a hegynek. Ki a lakótelepről, szemközt a Sárpátki-kerten átszel, temető mögött felkaptat. Megállás nélkül, míg a vádli már szaggat. Megállás nélkül, míg a zsákpánt be nem vágna hónaljba. Megállás nélkül, míg a hegyből tart. Nem tart soká.

 

egyszóval: arra kérlek, velem ne hisztériázz soha többé, mondd meg, mit akarsz, hogyan akarod, ha olyan figyelmetlen vagyok, hogy nem találom ki, és akkor megpróbálom, megpróbáljuk úgy csinálni, hogy az mindkettőnknek jó legyen, illetve neked, mert nekem így is jó volt, bár nem ártott volna meg egyszer-egyszer szétrúgni a seggedet

 

A sűrű, aprószemű esőben, így délután, mikor a hegyjárásnak vége, kiszagolni elébb. Fekete, kitérdesedett itthoni nadrágban, kissé elnyúlt korca fölé füssmellénykével. Férfizokni. Csukott, bélelt posztópapucs. Trikóanyag blúz a mellény alatt, alja becsíptetve az érzékeny derékhoz. Gyors konty, csat lazán a hajban. És kiszagolni. Belehajolni az esőszagba, nekidőlve a lépcsőházi vasajtónak. Kikémlelni hosszasan balra, jobbra. Nem várni senkit. Nem így várni.

 

itt jó meleg van, nem fáznál, ha lepucérítanálak, a kispé se, ha kinyitnám (találtam egy gatyás képet, ahol a kispé kinyitva, mint a tubarózsa), bebúnék, pislognék onnan kifelé, mint a kisveréb, nem jutna idő rá, hogy a mamának bemutatkozzak, elhalasztanánk

 

A habzó csatorna a negyedikről levezetett esőlevet okádja. Az árok az ajtó mellet fut, arasznyi drappos habzással, mintha sör zubogna az égből. Odatartani a dézsát, a műanyaglavórt. Odatartani, hajöblítő vízért, mint a felhőtlen kislánykorban, azt kellene. De most fontosabbra készül. Kémlelés, levegőzés után a budoárba vezet az út. (Minden út egy budoárba vezet.)

Az őszillatú félsötétben előkészülni a vasárnapi olvasásra - kész szertartás. Kikapcsolni a telefonokat csak egy gesztus. Lényeges, hogy szépen összehajtogatni a levetett ruhát, élire tűrni a trapézt. Felstószolni a székre mindent. Sötétítő aztán. Beakasztani két szögbe a két szélen, míg beletalál, ennyi a felvezető izgalom. Mögéje bújni a textíliának végig, ne látsszon kintről, hogy ruhátlan. Aztán az ágyon.

 

bezzeg, amikor velem vagy, tízpercenként odadugod a segged, hiába hogy haldoklom a túróstésztától, most tolnád ide, adnék neki ejej, a bömbölő cicákat meg végigkergetném a promenádon

 

Kézügybe két karcsú, üres pillepalack. Órára pillant. Fejezetenként, ritmusra. Az elnyúlt, ágyazott fenékben rándítani az izmot önnön parancsra és elhatározásból. Mikor egyszerre megfeszít mindent, vár, tartja négy-öt másodpercig. Kienged hármat. Újból bekeményít. Ismételgetés minden félórában, úgy öt-hat percig. Ezalatt a fő csapásirányt leheletfinoman, ceruzával aláhúzni.

Kis ék a margóra, ha egészében kijegyzetelendő a gondolat. Aztán a „pedálozás”. Felváltva rándítgatni, féltekénként pumpálni. Eddigre jól bemelegszik, nem süt még a fenék, de nem is izzad. A derék bepárásodik a második félóránál. Eddigre automatikussá válik a rezzentgetés. Megnézi fentről, tükörben. Mint duzzogó gyerek arca, kiveresedik, beráncol, amikor izmot feszít. Valami torz gyümölcs, göcsörtös felülettel. Valami húsgyümölcs.

Aztán mikor szépen kienged, lazán, és mégis tartással kettéhajlik a hasíték oldalain, kikerekedik, szuszog. Fél orcát ágyra le, előre nézni. Nyakon fogott üres pillepalackokkal a kilazítás. Vaktában hátranyúlva szaporán megcsattogtatni, mint a kisdobot.

 

kicsiszívem, nyalakodni kellene egy kicsit, oszt enni egy kicsit, oszt megint nyalakodni, oszt erőstömpeparika után is nyalakodni egy kicsit, oszt észrevenni, hogy reggel van, hogy pirkadik, oszt én sajnálnálak, amikor föl-fölébredek, mert’ teneked tekerniköll. oszt egyszer csak megérkezel valahonnan, beduglak a kádba, megmosogatlak, megbabusgatlak, beteszlek az ágyra, oszt elaltatlak finoman, mindakicsilányokot, amígelnemaluszol

jajisten, szarul vagyok, öreg vagyok, mit akarnál, mit mondjak; nemis bírom a pofád, ha legközelebb meglátlak, ott lőlek agyon a helyszínen

 

A szokásos magáneste. Szokásos levelekkel. Elült a szomszéd napi zaja, a tavaszuló novemberben totyogó öregé. Ablak alatt fabrikálgat ezt meg azt, kivezeti az áramot kis színjéhez a konyhaablakon. Ekkor olyan közel kerül a budoárnapjait élő nő ablakához, hogy látszik a lehelete, mikor bekandikál. Ilyenkor dühös függönyberántás a válasz, de sértődés valójában nincs.

Volt valami a napban. Abban, ahogy ugyanolyan, mint az előbbiek, A készülődés monotóniája. A fonógyakorlatok, a haskeményítő torna. Az ugyanolyanban van valami bőszítő. Ez valahol a zümmögő hűtőszekrényt fél méterrel elhagyva, útban a fürdőszobához, ahol egy ágyterítővé lefokozott gyerekkori falvédő várja. Beáztatva. Jobbra a kamraajtó, odabent a felsorakoztatott üres üvegek. Balra a konyha, az elmosogatott, lecsöpögtetett főzési eszközökkel, kivikszolt bugyborékoltatóval és más edénnyel. Ott csillog a borogató mellé terített tiszta kelmén a kuktafazék is. Mindezen részletek nem kiváltó okok. A pillanat határeszközei.

Lefékez egyik mind ugyanolyan napon, lefékez, beáll e tárgyak mértani közepébe, hogy most aztán ami a szívén, az a száján. Haját kidobja a nyakából, lófarkosan hátramarkolva. Toppantani is toppantana, de mire eszébe jut, hogy toppantson dühében, lekéste.

Hogy mind készülget itten a fergeteges kenderbajszúra, hogy mind csak idomítja a kistestet. Hát mikor megyen már neki a förgeteg? Jöjjön, törje most e helybe rá az ajtót, dörmögjön a fülébe! Hát ez van épp a négy tárgy közegében kimerevítve. Ebben telik el az a bizonyos pillanat. A hiányzó toppantás. Dejszen magától menne! Magától megy. Büszkén, bokázva, emelt orral, nyak kiegyenesítve, onnét pillantgatva. Becélozza, úgy menetel. Kiméri, odatipeg, ledönti, magára rántja.

*

Nem jön. Akkor majd ő. Ha nem, megy ő.

Most dörömböl. A kenderbajszú csapkodva - kiafazez ilyenkor? - cammog az előszobában, mezítláb, mellre lógatott uvex-zsinóros szemüveggel. Nyög. Bosszúsan kifacsarja a zárat „ebben az órában”. Ajtóban a nő áll, elcsigázva a hosszú úttól, de nagyzsákkal és nagy bátran.

„Álmodtam a reggel, idebújszol, nem-é?” Aztán zsákpánt le, huppan. A kenderbajszú a melléig érő kicsi nő izzadt hátú blúzát ledobja. Nedves korcájú farmert, bugyit legörgeti. Semmi kapkodás, semmi csálé, félremozgó szemkontakt. A kenderbajszú áll, vár. Várnak. A kis nő nekidől előbb a még nyitott bejárati ajtónak, lábával belöki, azután a kenderbajszúnak. Lábujjhegyre ágaskodva, csupaszon, elgyötörve.

Vissza a tetejére