amíg a sebek…, segédigék, ahogyan a fák
amíg a sebek…
az ínyemen
minden étkezésnél felfakadnak újra,
és csak az a szűnni nem akaró,
csillapíthatatlan, világot betöltő
zsibbadt lüktetés van,
„az idegek gyulladása”,
amíg
a száj a szív,
a viszontlátás fájdalma,
kábultan
hiába öblögetlek ki magamból,
ha...
– tanítottál volna meg tűrni! –
legalább, amíg folyvást vissza-
visszaemlékeztetsz hiányodra.
segédigék
a hátam kivételesen egyenes,
bár nem jössz, a magabiztosságot tartom
magamon, és akkor sem bújok bele a pulóverembe, ha fúj a szél,
amíg a busz a sarkon be nem fordul.
az utat akkor vágják át.
a kócos hajamat a fülem mögé tűröm,
lyukasztani persze most is elfelejtek.
közénk egy nem létező világ
feszül,
a semmi,
minden kanyarnál egyre jelentőségteljesebb lesz.
megkapaszkodom, bár tisztában vagyok, úgyis el fogok esni.
aztán leszállásnál csak a segédigék
maradnak,
a piros lámpánál (szokás szerint túl korán léptem le)
felharsanó dudák,
egy kellene, egy muszáj
rezzent össze,
a bent rekedt vallomás csöndje,
és olyankor, tudom, a pulcsi is kevés.
ahogyan a fák
ne legyenek mások,
számodra akarok megint ismeretlen lenni,
hogy százezerszer érinthess meg újra,
mielőtt végleg utamra.
addig is fokozottan jó kislány leszek,
ígérem, mint a pirosló cseresznye (emlékszel a nyáron…?)
nem mosolygok vadidegenekre sem,
hogy árnyékarcom szürkeségét cirógassák,
akár az eltévedt novemberi napsütés.
nem vigasztalnak,
és te már megszoktad,
másnak, hogyan is adhatnám
kölcsön a szomorúságomat,
méltósággal viselje?
előbb bele kell tébolyuljak,
alázattal, tettetett hűvösen,
ahogyan a fák levirágoznak.
Vissza a tetejére