Gordon Agáta

2003/4 - Írók boltja

Írók boltja

Az írók boltjában azt lehet szeretni, hogy megvannak az újságok és az újdonságok, el is lehet olvasni bármit a kényelmes kerek asztaloknál ülve. És ahogy elnézegetem asztalomtól a polcok közt csöndben nézelődőket és olvasgatókat, némelyikükről úgy gondolom, hogy csakis egy félénk (már nem túl) fiatal író lehet. Talán éppen első könyvét nézegeti titkosan, hogyan is fest a bolti polcon a többi könyv között, vagy hogy fogyott-e, egyáltalán bárki megvásárolt-e egyetlen példányt is csak úgy, hirtelen támadt leküzdhetetlen érdeklődéséből a (már nem túl) fiatal író műve iránt.

És láthatok néha igazi írókat is megfordulni ott, minap például rendkívül gyanús volt a hátam mögött türelmetlenül üldögélő férfi, akinek méregető pillantását kétszer is elkaptam, amint békésen forgolódva nézelődtem. Az író nem olvasott semmit, nem vett maga elé újságot sem, csak jól láthatóan várakozott. Többször fölállt és bóklászott kicsit a polcok között, vagy megtudakolta az eladóktól, hogy nem keresték-e. Szinte bizonyos voltam benne, hogy ez a magas, szép hajú férfi egy író, akit már láttam vagy hallottam valahol, noha még semmit sem olvastam tőle.

A nevét próbáltam felidézni magamban, miközben kibámultam a nagy kirakatablakon át a meghitten zajló Andrássy útra. Megpillantottam egy feszült arcú, sovány, színtelen nőt sietve átkelni a zebrán és közelegni az Írók boltja felé. Majd kisvártatva a szomszédos asztalnál pillantottam meg újra ugyanezt a nőt lopva és tanácstalanul nézelődni.

Csak úgy félszemmel követtem az eseményeket olvasgatás közben, ezért mulaszthattam el a pillanatot, amikor a nő elszántan fölállt és a pultnál megérdeklődte, nem hagyott-e ott üzenetet ismeretlen nő számára a nagy író. A nagy író már éppen az irodában kávézgatott, de erre előkerült, és a nővel egy asztalhoz vonult. Sajnos meglehetősen távoli mellé telepedtek, ezért már csak arra figyeltem föl, amikor az író ingerülten és affektáltan nyafogni kezdett a nőnek.

- Maga fölhívott telefonon, be sem mutatkozott, iderendelt egy találkozóra, amikor rengeteg más dolgom volna éppen, és akkor ide se ér pontosan. És ott ül és vár - várat engem is -, mikor már régen késésben van, nekem viszont rohannom kéne - nyafogta a nyilvánvalóan csalódott író. A nő hangját és válaszait viszont nem hallhattam, csupán az író egyre nyűgösebb és ingerültebb mondandójából következtethettem.

- Dehogy laktam én a Nagymező utcában - tiltakozott az író -, egyáltalán nem laktam ott, se albérletben, se máshogy, és nem ismerek semmiféle Kertésznét, nem róluk írtam, honnan veszi maga hölgyem azt, hogy én a Nagymező utcában laktam? Ezért hívott ide, hogy ezt megkérdezze, miután névtelenül telefonált? - a nő ismét hallhatatlan maradt, ám az íróból tovább áradt a férfihisztéria.

- Én nem kiabálok - toporzékolt idegesen -, egyáltalán nem kiabálok, maga hívott ide telefonon, még el is késett, és most már szeretném tudni, hogy végül is mit akar tőlem, miért volt ez olyan fontos éppen ma, amikor annyira el vagyok havazva. Nekem erre nincs időm, hölgyem, pontosan idejöttem, noha maga be sem mutatkozott, itt várakoztat, majd nem mondja meg, hogy mit akar... - körülbelül ezen a ponton kezdett szedelőzködni a nő, kapta vállára a táskáját és mondta azt az írónak, nagyon vonzó, bár fojtott alt hangon, hogy sajnálja, amiért megzavarta, de már nem akar beszélni vele, viszontlátásra, és viharzón indult a kijárat felé.

Az író elképedten szólt utána; - Most miért megy el, hölgyem, most már minek rohan, ne haragudjon, de maga hívott fel telefonon - a továbbiakat már az eladókhoz intézte sértődötten magyarázva, míg visszament az irodájukba -, egyszerűen felhívott, de a nevét sem mondta meg, se hogy mit akar, aztán fogja magát és elrohan, szóval elképesztő...

Én viszont szemmel tartottam a nyúlánk nőt az utcán, miután a boltból a látóterembe ért és rohanvást húzott át a zebrán. A túloldalon megtorpant egy pillanatra, a táskájából előrántott egy csomócska papirost, széles mozdulattal kettétépte, majd még azon lendülettel továbbította a kukába. Vagy úgy, gondoltam fölcsigázódott kíváncsisággal, és azonnal ráéreztem, hogy semmi akadálya nincsen megtudnom, miféle irománnyal kedveskedett volna a nő az írónak, ha az író hagyja.

Fölkeltem az asztalomtól, táskám és kabátom otthagyva kisétáltam az üzletből. Elmentem a szemetesig, és zavartalanul kiemeltem belőle, amit a nő belehajított. Egy kemény kötésű könyv volt, azt tépte úgy szét a nő, mint egy fecnit, az író legújabb kötetét. Idáig úgy tűnt, hogy tökéletesen értem a szórakoztató kis jelenetet, ám miután a nő motivációira kíváncsian átolvastam az író rövid, fásult kis írásait tartalmazó könyvét, már semmit sem értettem.

Az irodalom és a nők iránti csillapíthatatlan érdeklődésemnél fogva a napokban elmentem egy beszélgetésre, amely azt ígérte, hogy a nőírók és a kritika viszonylatairól fog szólni. Öten vitatkoztak erről, a feminista irodalomkritikánk harcos úttörője, egy kritikus femina, két rokonszenves úriember és a magas, széphajú író, akit a bevezető után azonnal megsajnáltam. A beszélgetés ugyanis jobbára a széphajú író megrovásából állott, aki fogcsikorgató öniróniával „macsóista” kritikát írt négy nőíró könyvéről, amelyek, ahogyan ez már lenni szokott, nem voltak híján szerinte nőies gyöngéknek. A széphajú író fogcsikorgató iróniáját pedig zokon vették és felrótták politikailag korrektebben fogalmazó olvasók és szakmabeliek olvasói levelekben és ezen az estén is.

A rokonszenves úriemberek kedvesen mentegették a menthetőt, elfogadva, hogy bizonyos kisebbségek túlérzékenységét akár kímélni is lehetne, amennyiben ez nem megy az objektív esztétikai értékelés rovására. A kritikus femina jól megkülönböztette a lehetséges kisebbségeket (feketék, cigányok, zsidók) a rendőröktől, ugyanis míg a valódi hátrányos helyzetű annak születik, és ezzel nem ér tréfálkozni, a rendőr csak később lesz rendőr. Tény, hogy nőnek is születni kell, viszont nincsenek kevesen.

A mi úttörő lányunk sokáig állta a sarat, és nem ijedt meg a sértődötten poénkodó széphajútól, ám egy rafinált kérdésére ő is megingott.

- Zsófi! Neked ezek szerint tudomásod van olyan jelentős nőíróról, akinek a kritikai recenziója méltatlanul kicsiny?

- Gábor! Nem erről van szó!

- Zsófi! Még egyszer megkérdezem, kérlek, válaszolj! Te ismersz olyan jelentős írónőt, akit a kritika elhanyagol? Nem? Akkor miről beszélünk egyáltalán? - hangzott a logikus válaszcsapás, aminél még az lehetett volna rosszabb, ha megnevezünk néhány írónőt, akiket az objektív esztétika sajnálkozó fej csóva lássál utasít el. („Sorolom, aki csak eszembe jut, kedvelem őket, sőt, szeretem, hogy vannak: Polcz Alaine, Szabó Magda, Szepes Mária, Mosonyi Aliz, Rakovszky Zsuzsa, Forgách Zsuzsa... Közben hallom a szigorú író ravasz megjegyzéseit. Hogy az írónő inkább pszichológus, vagy gyerek-szerző, vagy költő, vagy túlsúlyos, vagy fordító, vagy szabadkőműves, vagy feleség. Szóval, sajnos, nem. Azt kell mondania, hogy nem. Ezek az író nők nem eléggé, nem teljesen, nem igazán csak és kizárólag írók.”) Majd végkielégítésként elhangzott Nemes Nagy Ágnes és Rakovszky Zsuzsa neve, hogy azért csak van nőíró, ugye, ugye, és el ne feledkezzünk Esterházy Péterről, Parti Nagy Lajosról, Weöres Sándorról, mert ők azok, akik nőirodalomban számottevőt alkottak, Kármán József és Németh László pedig már iszonyú sok is...

Nagyon kell vigyázni egy kis ország aprócska irodalmára, értettem meg lassanként. Az irodalom intézményeinek, a kritikának, a kiadásnak, a lapoknak a szűkkeblűség önvédelem. Hiszen létében fenyegetik irodalmunkat a zug- és kalózkiadványok, a lektűr, a ponyva, a sci-fi, a horror, a krimi, a kalandos, a romantikus, a történelmi, a szakács- és szakkönyvek, Tolkien, Harry Potter, Madonna, kisigényű ifjú törtetők ízléstelen reklámaikkal és tízezres példányszámaikkal, a bloggerek, a szinglik és most még a nők is, ezen a kevés, megszédített fogyasztót számláló szűkös piacon.

Az előttem ülő nagy, kopasz író széles hátát néztem, és eszembe jutott a futball. Hát hiába fér el egy futballpályányi területen élire állítva Budapest lakossága, futballozni 22 játékos tud rajta. Ez a szabály. Futkoshat a bíró a partjelzőkkel, kétszer hetente edzhetnek az ifik, néha passzolgathat szertáros kisfia vagy az edző felesége, és mindenki szurkolhat. De hová jutnánk, ha minden pompom-lányból méltatlanul mellőzött focista lenne?

Jó, békéltem meg nemzeti irodalmunk minden erőmmeli megóvásának gondolatában, és elszomorodtam, hogy mégse, mégse kaptam jegyet a Vígszínházba, ahol irodalmunk két nagyasszonya, Kertész Irén és Esterházy Petra olvasta fel megtermékenyítő és megtermékenyült műveit.

Vissza a tetejére