Kertész Péter

2006/1 - Esély az esélytelenségre2004/4 - „Ezt istennek kellett megalkotnia”2004/2 - In memoriam Kertész Endre, önéletrajz, nagy utazás, lámpaoltás után, itthon vagyok, illegalitás, 1999. május 3., elégia, 2003, à la Krausz Soma2004/1 - mi mást tehetnék, eredetieskedő parainézis, születésnapomra

Esély az esélytelenségre

 „az állat örök jelenénél az ember folytonos jövőtlensége is jobb,
mert az legalább tele van elégedetlenséggel”

Gyerekkoromban Karcagon, ahol nyomdász-nagyapámról, aki Izraelben alussza örök álmát, utcát neveztek el, nyaranta az időközben arculatát vesztett piactéren, a város Londonra és Párizsra keresztelt negyedeiből felbukkant pucér cigány kislányok nekem és a többi zsidó kisfiúnak ingyen táncolták el a rókatáncot, a nem zsidó kisfiúknak meg dinnyéért vagy némi fizetség ellenében. Ilyenformán kiváltságosnak mondhattam magam, ezzel azonban hat évtized múltán mégsem hivalkodnék, tekintettel arra, hogy a jeles esemény azt követően történt, hogy jócskán megtizedelve hazatértünk a deportálásból, s a városi rendőrkapitányságon kiállított corpus delicti tanúsága szerint „eleget tettünk jelentkezési kötelezettségünknek”.

Az esély – divatos szóhasználattal élve – nem kategória. Vagy éppenséggel nagyon is az. Egyáltalán nem mindegy, ki hová születik. Józsefvárosban, a főváros VIII. kerületében világra jött cigánygyerekek születéskor várható élettartama lényegesen elmarad rózsadombi kortársaikétól. Nem véletlen, hogy a múlt század 80-as évei elején a Mátyás teret a Teleki térrel összekötő Erdélyi utcai iskolából a körzetileg odatartozó úgymond magyar gyerekeket elmenekítették elitebb alma materekbe, miközben a főváros más iskoláiból kinézett cigánygyerekeket a szüleik ide íratták be. Mindkét irányú folyamat, a törvény szellemének figyelmen kívül hagyásával, az érintett hivatalok áldásos közreműködésével zajlott le. Az eredmény: egy csaknem színtiszta cigányiskola és több cigánymentes iskola. Időközben a helyzet annyiban változott, hogy ma már – ha egyszer rendszerváltás volt, ugyebár – az iskoláskorú cigánygyerekeket, tisztelet a kivételnek, egyből a kisegítő iskolákba irányítják. Ha indokolt, ha nem. Akik sapkát viselnek, és akik nem.

Ezzel gyakorlatilag el is dőlt a sorsuk. Miközben – derült ki a Czeizel Endre orvosgenetikus nevével fémjelzett úgynevezett Budapest-vizsgálatból – fogyatékosoknak is születhet minden szempontból egészséges gyermekük. Csak éppen nem mindegy, mi történik velük azután. Az esély pislákoló fénye, némi beleérzéssel, eleinte érzékelhető az alagút végén, azonban egy lenge kis szellő örökre eltüntetheti szem elől. Megesett faluhelyen – ahol egy időben a tébécések poharát megjelölték a kocsmában –, hogy a heyne-medines újszülötteket, amikor iskolába járhattak volna, a jóságos igazgató bácsi felmentette egy életre a tankötelezettség alól, szüleik bújtatták őket, nehogy kiderüljön a turpisság. A már asszonyi testű leányok, bajszodzó komák, megannyi, tipikusan magyar Maugli hollétét lelkes szociális munkások derítették fel, s próbáltak tenni valamit annak érdekében, hogy a vegetációra kényszerített évek halmozódó hátrányaiból valamit bepótoljanak. Aztán, ha a nemlétre kárhoztatottak egyike-másika intézeti körülmények között önálló életvitelre alkalmassá vált, nem jutott saját otthonhoz, munkahelyhez, vagy ha igen, képtelen volt tömegközlekedve megközelíteni, továbbra is az állam kenyerét ette, s előbb-utóbb visszatoloncolták valamelyik elfekvő szociális otthonba, ahol már kinyílt értelemmel, tehetetlenül múlatja az időt.

Gyakorló újságíróként, eltelve a legkülönfélébb világmegváltó szándékkal, szemtanúja és tudósítója voltam egy azóta is nyugtalanító csobánkai eseménynek. A Pilis lábánál meghúzódó gyönyörű kis település „szégyenfoltja” az ottani cigánytelep, a korszellemnek megfelelő, komfortnélküli Cs-lakásokkal, amelyek az átkosban szerte e hazában létesültek, csökkentett értékű honfitársainknak, minél távolabb az úgymond békés helybéliektől, lehetőség szerint a falu szélén. Tahitótfaluban a temető mellett, ahová a „szerencsés” bérlők, babonás félelemből, az istennek se akartak beköltözni. A típustervek alapján épített, szabvány méretű lakásokat (?) a tanácsok utalták ki a rászorulóknak, tekintet nélkül arra, hány fős a család. Ilyenformán mesterséges módon újratermelődött a putri. Miközben egy népesebb „magyar” család értelemszerűen nagyobb lakáshoz juthatott, mint a szomszédjuk, ahová még nem csengetett be a gólya.

Szentendrén – ahol életem második felét leéltem – a cigányok kérelmét eleve azzal utasították el, hogy nem jogosultak se tanácsi, se másmilyen lakásra, mert nincsenek összeházasodva. Illetve összeházasodtak – csak éppen a saját törvényük rituáléja szerint. Van némi részem abban, hogy tömegesen jelentkeztek az anyakönyvvezetőnél azzal, hogy egybekelnének. Miközben győzködtem az asszonyokat a főutca legsnájdigabb presszójában, hogy a cél érdekében engedjenek az elveikből, s egy újabb lagzin jól kimulathatják magukat, eljutott a füles a kőhajításra lévő tanácshoz, ahol az akkor már három gyereket szült hitvesem szociális munkásként dolgozott, hogy „az urad, Erzsike, a Művészben iszik a cigány kurvákkal!”. Lényeg az, hogy megvolt a hivatalos ceremónia, megünnepelték annak rendje és módja szerint, iktatták a lakáskérvényeket, lakást azonban cigányok mégsem kaptak a város népességét megkétszerező Felszabadulás lakótelepeken, mondván, mind gazdára talált.

*

Csobánkán, ugyancsak a 80-as években, szemtanúja voltam annak, amire Pest megyén kívül máshol már nem vetemedtek az országban. Megjelent nyáridőn a faluban egy tartálykocsi, úgy nézett ki, mint amivel nagy szárazság esetén portalanítják az utakat. Három markos ember percek alatt felvert egy hatalmas katonai sátrat, amelyben zuhanyrózsákat szereltek össze. Közben a tartályban melegítették a vizet, s jöttek a csillagszemű cigánygyerekek az iskolából, hogy tanítás helyett egy jót fürödjenek. Levették a trikójukat, gatyájukat, majd a Szentendréről átvezényelt köjálos-nénik lesikálták a testüket, s kivétel nélkül mindenkinek tetvetlenítő samponnal megmosták a fejét. Ha tetves volt, ha nem. A délelőtt fénypontja az volt, amikor a nagydarab, fehérhúsú emberek, mintegy sugalmazva, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, kékfehér csíkos szuszpenzolban együtt zuhanyoztak a boldogságtól sikongató cigánygyerekekkel. Híre ment a telepen, hogy amelyik családból mindenki aláveti magát a ritkaság számba menő tisztálkodási lehetőségnek, az jutalomban részesül. Egész pontosan egy műanyag lavórt és néhány kiló kristálycukrot kaptak a teljes létszámmal megjelent családok.

A gyermektelen házaspárok kivétel nélkül kék szemű, szőke kislányt fogadnának örökbe, miközben az állami gondozottak 90 százalékát cigányanya hozza világra. A Lajtán, még inkább az óceánon túl ilyesmire nem adnak, így aztán egy időben, kellő rásegítéssel és persze némi készpénz ellenében kecsegtető lehetőségnek tűnt amerikai meddő házaspárokat szabolcsi cigány-újszülöttekkel kisegíteni. Az egyezség szerint a családi állapot megváltoztatása a gyakorlatban úgy történt, hogy a vér szerinti anyuka – alkalmasint magára hagyva hat-hét éhes porontyát – a terhesség végső stádiuma előtt elrepült Amerikába, s ott szülte meg soron következő gyermekét. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, hazajött, és két hónapig nem volt megélhetési gondja a családnak.

*

A budapesti születésű S. Ferencné – miután szült egy kisfiút, aki egy napot élt, majd kigyógyult rákbetegségéből, de nem lehetett saját gyereke – egy szép napon párja oldalán azzal állított be a GYIVI-be (Állami Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet), hogy örökbe fogadnának egy színes bőrű kisfiút. A kisfiúból gyönyörű kislány lett, majd úgy gondolták az akkor még Angyalföldön lévő tizenhárom négyzetméteres lakásukban, hogy jó lenne neki egy kistestvér. Így aztán magukhoz vettek még két fekete kisfiút, akiket, akárcsak a kislányt, szőke magyar anyuka szült, majd bízott az állam gondjaira. Közben építkeztek Pomázon, s mikor elkészült a ház, oda már öten költöztek be. A szomszédok furcsálkodva fogadták az új jövevényeket, hogy ha mindenképpen nagycsalád akartak lenni, akkor miért nem fogadtak örökbe magyar (értsék alatta: fehér) gyerekeket. A fogadj isten annyira megrémítette az amúgy boldog szülőket, hogy a gyerekeket Budapesten, ahol a férj egy nagy nyomda főmérnöke volt, járatták iskolába, óvodába és bölcsődébe. Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy korán reggel beszálltak a kis Polskiba, az asszony soffírozott – az ember erős szemüveget viselt, és nem vezethetett –, sorra kirakták a gyerekeket a megfelelő intézménybe, majd ki-ki ment a maga munkahelyére. Délután ugyanez történt visszafelé. Ha valamelyik gyerek megbetegedett, az asszony őt is magával vitte Pestre, kiraktak mindenkit, hazamentek, s délután másodmagával ment a többiekért. A gyerekek időközben felnőttek, nem alakul könnyen a sorsuk, az örökbefogadó mamájuk pedig, aki mindig pedagógus szeretett volna lenni, elszegődött a faluban lévő GYIVI-be – mint mondotta: van ebben valami sorsszerűség –, abba a szakértői csoportba került, ahol állami gondozott gyerekek örökbefogadása, illetve nevelőszülőkhöz elhelyezése volt a feladatuk. Elvégezte az egyszakos tanárképzőt történelemből, növendékügyi főelőadó, majd otthonvezető-helyettes lett az intézetben.

*

Közvetlen a rendszerváltás előtt Osztojkán Béla író egy antirasszista konferencián vett részt Párizsban, ahol részletesen beszámolt a cigányság körében Magyarországon végzett orvos-biológiai kutatásokról, amely során ujj- és tenyérlenyomatokat is vettek. A konferencián jelen volt az egyik rendszerváltó párt prominens személyisége, ismert zongoraművész, akinek első dolga volt a hazajövetele után, hogy panaszt tegyen a Belügyminisztériumban Osztojkán ellen, mondván, rossz hírét keltette az országnak. Ismert szindróma: csak az van, amiről beszélünk, amiről nem beszélünk, az nincs. A párizsi konferenciáról s az Osztojkán által ott elmondottakról részletes tudósítást írtam a Magyar Nemzetben. A válasz nem késett, a reflexió szerzője ismertette, hogy az általa vezetett intézetben 1979 óta végeznek cigánysággal kapcsolatos vizsgálatok. Az orvos-biológiai kutatások 1980-ban kezdődtek, s ezek eredményeit rendszeresen publikálták. „1990. március 2-án – idézem dr. T. Tamást – a Szociális és Egészségügyi Minisztérium (SZEM) kérésére beszámolót nyújtottam be a cigánykutatás terén végzett munkásságomról. Ebből idézem: »A cigányság bármely jó szándékú, kompetens képviselőjét szívesen látjuk, hogy a kutatócsoport munkáját és eredményeit megismerje.« A SZEM-nek benyújtott beszámolóm egyenes összefüggésben van azzal a beszélgetéssel, amelyre 1990. február 14-én a SZEM főosztályvezetője és a BM egy ezredese Osztojkán Bélát meginvitálták. 1990. május 14-én a SZEM hivatalos helyiségében került sor az előző megbeszélés folytatására. Erre meghívást kapott, de kimentette magát Osztojkán Béla.”

Dr. T. Tamás a kutatási módszereiket illetően kitért arra, hogy mindig tiszteletben tartották az önkéntesség elvét. „Ennek következtében néhány vizsgálati személy nem adott vért, vagy nem vetette alá magát az ízérzékelési vizsgálatnak.” Majd ismertette az alkalmazott vizsgálatokat, amelyek közt „nincs olyan, ami eltérne attól, vagy ellentmondana annak, ami a nemzetközi gyakorlatban ilyen jellegű kutatásokban folyik”. Tetszenek érzékelni ezt a finom meghatározást? – ilyen jellegű kutatásokban. Becsületére váljék a mundért elszántan védő szakembernek, hogy megkísérelt válaszolni a Magyar Nemzet kérdéseire. 1. Miköze ehhez a belügynek? „A válaszom röviden az, hogy semmi. A BM ennek a munkának nem megrendelője, nem támogatója és nem is felhasználója. Az egyik állandó munkatársam (a testvére vagy a felesége – K. P.) a biológiai tudományok kandidátusa ugyan a BM alkalmazásában áll, de a kutatásban az intézetem felkérésére kizárólag, mint azon ritka hazai szakemberek egyike vesz részt, aki a dermatoglyhiához magas színvonalon ért.”

Dr. T. Tamás ezt ugyanabban a reflexióban teszi közkinccsé, amelyben – lásd fentebb – közölte, hogy Osztojkánt a SZEM főosztályvezetője és BM egy ezredese invitálta megbeszélésre a minisztériumba. És természetesen a válasz azzal is adós maradt, hogy a kutatásban résztvevő ritka hazai szakemberek egyike, aki a BM alkalmazásában áll, a BM egyik, nem a nyilvánosságnak szánt kiadványában publikált tanulmányt, különös tekintettel az ujj- és tenyérlenyomatokra. Amiből még akár arra is lehetett következtetni, hogy a BM – amelynek Dr. T. Tamás szerint semmi köze az egészhez – annak rendje és módja szerint elspejzolta a cigányoktól levett ujj- és tenyérlenyomatokat, aminek alkalmasint majd hasznát vehetik. Történt ez akkortájt, amikor elkülönítve kezelték a cigány elkövetőket, a rendőrségnél bevett gyakorlat volt cigánybűnözésről beszélni, aminek egyik csalhatatlan megnyilvánulásaként tartották számon, ha valamilyen vagyonellenes bűncselekmény helyszínén emberi ürülékre bukkantak, mivel azt csakis cigány elkövető hagyhatta maga után.

2. „Mi köze mindehhez az ujj- és tenyérlenyomatoknak?” Válasz: „A kérdés részletes kifejtését az e téren speciális felkészültséggel rendelkező szakemberre bízom (hogy ki az illető, és mikor szolgál magyarázattal, az nem került nyilvánosságra – K. P.). Annyit elmondhatok, hogy az embertan területén létezik egy ujj- és tenyérlenyomatokkal foglalkozó önálló tudományág. Ez részben a különböző népességek egymással való rokonságát vizsgálja, részben az orvostudomány szolgálatában áll, mert öröklődő betegségek felismerését és korai diagnosztizálását segíti elő.”

Ügyes, mondaná Kohn bácsi, akinek nyolcadik pénzérmét nyelte el az automata, ilyen alapon akár a zsidóktól, vagy bármiféle nációtól is vehetnének – természetesen önkéntes alapon – ujj- és tenyérlenyomatot. De ettől még megválaszolatlan a kérdés: mi köze ehhez a belügynek? Időközben annyi történt, hogy hivatalosan nem használatos a cigánybűnözés kifejezés, bár egyik-másik főrendőr olykor elszólja magát, s ilyenkor esze ágában sincs elnézést kérni.

*

Ha lehet, az állami gondozásban nevelkedő cigánygyerekeknél is hendikesebbek a kisebb-nagyobb agykárosodással világra jött gyerekek. Gyakorlatilag ők alkotják a mindenkori fogyatékos-utánpótlást, s a kutyának se kellenek. Holott az esetek jelentős számában elejét lehet venni az egész életüket végigkísérő pokoljárásuknak. A lehetőség megteremtője Magyarországon egy halk szavú, középtermetűnek is alig mondható orvos, dr. Katona Ferenc kitalált valamit, aminek segítségével megtanítható az idegrendszer arra, amire magától képtelen lenne. A habilitáció (mert hogy nincs mit rehabilitálni) a nap huszonnégy órájában, szigorú következetességgel, az állapot súlyosságának megfelelő gyakorisággal végrehajtandó gyakorlatokból áll. Ha alszik a gyerek, ha kimerült az anyuka vagy az apuka, nincs pardon, csinálni kell. Intézeti körülmények között megoldhatatlan, ezért – mielőtt visszaadják a két-három nap alatt kivizsgált gyermeküket – megtanítják a szülőket az otthon elvégzendő gyakorlatokra.

Sokáig azonban keveseknek adatott meg ez a lehetőség. Ha valami nem stimmelt, a szülőket rendre azzal nyugtatgatták, hogy „majd kinövi a gyerek”. Aztán vagy kinőtte, vagy nem. Mikor a 70-es évek derekán néhány gyermekorvos tudomására jutott, hogy lenne egy lehetőség a Szabadság-hegyen a spasztikus kicsinyeknek, akiknek a rékli feladásakor eltörni lehetne a karjukat, de kiegyenesíteni nem, sorra küldték az anyukákat Katona doktorhoz, aki ily módon – félig-meddig illegálisan, miután a módszerre csak jóval később adta áldását az Egészségügyi Tanács – országos feladatokat látott el. Egy idő után nem győzte, ezért csak egyévesnél fiatalabb kicsinyeket fogadott. Az idősebbeknél már visszafordíthatatlan elváltozások rögzültek az idegrendszerben, rajtuk a habilitáció már nem segíthetett. Plasztikus példával élve: ha történetesen egy mozgásában súlyosan fogyatékos hároméves kisdedet az édesanyja véletlenül ott felejtett a szakadék szélén, nem esett baja, mert magától képtelen lett volna lezuhanni.

Érintett lévén – harmadszülött csellóművész gyermekünk nőtt 190 centire a habilitációnak köszönhetően – azt gondoltam, hálapénz helyett megírom ezt az ép ésszel felfoghatatlan dilemmát, miszerint két, kisebb-nagyobb agykárosodással született gyerek közül az egyik kap esélyt az egészséges túlélésre, a másik meg nem. Felkerestem Katona doktort, ő készséggel magnóba mondott mindent, de nem járult hozzá, hogy a nevét a riportban megemlítsem. Olyan ez, mint a hülyék sakkfeladványa: világos indul, és győz egy lépésben. Minden illetékes tudta, hogy a módszert akkoriban még csak ő alkalmazta, de rettegett attól, hogy kihúzzák alóla a sámlit és megvonják tőle a lehetőséget. Jellemző módon a meggyógyult kicsiket azzal bocsátották útjukra, hogy az anyuka nehogy elmondja ám a bölcsődében, min ment keresztül a gyerek. Szokás volt, hogy minden habilitált csecsemőről kértek fényképet, kirakták a falra, hogy emlékezhessenek rájuk. Mikor Andris fiúnk tizennyolc éves lett, fölhívtam Katona doktort, hogy megmutatnám neki a gyereket, aki akkor végzett a konzervatóriumban. Szívesen lát minket, mondta, már csak azért is, mert ilyen még nem fordult elő a praxisában. Fogaskerekűvel mentünk fel a hegyre, a főorvos kávéval kínált minket, s egyszer csak kibökte, hogy fiatalabb korában hegedült, társaságban gyakran kamaráztak. Majd Andrishoz fordult és megkérdezte: volna kedve játszani nekünk valamit? Az igenlő válasz után áttessékelt minket egy nagyobb helyiségbe, szólt az asszisztensnőnek, hogy hívja be a többieket. Olyan bensőségesen nem hallottam Bachot játszani a fiúnkat, mint akkor. Azóta többször próbáltam felidézni ezt a históriát, s egyre bizonytalanabb vagyok abban, hogy a rögtönzött házi koncerten – hozzám hasonlóan – Katona doktor könnyeivel küszködött-e vagy sem.

*

Egy amerikai szociológus szerint a társadalom morális állapotát annak alapján lehet megítélni, hogy hogyan viszonyul a gyerekekhez, az időskorúakhoz, a betegekhez, a hátrányos helyzetbe beleszületett, illetve önhibájukon kívül ilyen helyzetbe került polgáraihoz. Azokkal tartok, akik azt vallják: valamennyi – alkalmi vagy tartós – válság közül, amely az országot sújtja, a morális válság orvosolható a legnehezebben. Már szinte úgy tűnik, hogy az esélytelenség és előítélet sziámi testvérek. Szétoperálhatatlanok. Számos példa kínálkozik a saját praxisomban ennek igazolására, amivel ha bárki előhozakodna az Unió parlamentjében, a Lajtán túliak néznének nagyokat.

A 90-es évek derekán adták hírül a lapok (magam is kirukkoltam még mint a Magyar Hírlap főmunkatársa egy nem közölt publicisztikával), miszerint az Országos Rendőrfőkapitányság „segédletet” készít valamennyi rendőr számára arról, hogyan kell eljárniuk kóros elmeállapotú személyekkel szemben, s hogyan lehet felismerni őket. A zsebkönyv formájában megjelenő kisokost jogászok és pszichiáterek közreműködésével állítják össze, s ha elkészül, olyan fontos kelléke lesz a közrend őrei felszerelésének, mint a bilincs vagy a gumibot. Idézem magamat: „Az összehangolt intézkedésre annak apropóján került sor, hogy a mai napig anonim, úgymond szakszerűtlenül eljáró rendőrök a Vas megyei Rum községben tavaly októberben, a saját házában lelőttek egy elmebeteget, akiről már az első híradások felfedték, hogy amíg élt, Glatz József névre hallgatott. A rögtönzött ítéletvégrehajtást az indokolta, hogy nevezett állampolgár – akit a kezelőorvosa, mielőtt beutalt volna, meg sem vizsgált – szembeszegült a szerinte indokolatlan kórházba szállítás ellen, s ily módon veszélyeztette az alkalmi ápolók testi épségét.”

Ami engem illet, már a „sajnálatos esemény” másnapján sem értettem, s azóta is képtelen vagyok felfogni, hogy egy naponta ismétlődő, szakemberek számára rutinfeladat bonyolítására miért rendőrtisztekből álló különítményt riasztottak, mintha nem lenne szegényeknek éppen elég dolguk. Elképzelni is szörnyű, hogyan végződhetett volna a Szent Bertalan délelőtt Rumban, ha történetesen kevésbé képzett, rendfokozat nélküli rendőrök szállnak ki a helyszínre. Ők, meglehet, még nagyobb skandalumot okozhattak volna, mint a parancsnokaik okoztak, akiket a megyei főkapitány időközben „a nem kellően előkészített és végrehajtott intézkedésért egy évre rendfokozatban visszavetett.” Azt követően, hogy az ügyészség az állampolgári jogok biztosának általános helyettese által foglalkozás körében elkövetett gondatlanság gyanúja miatt kezdeményezett büntetőeljárást megalapozatlannak találta.

Nyilván másképp alakulnak a dolgok, ha kéznél van a sillabusz, amelyből a legszerényebb intellektusú zsaru is kiolvashatja majd, mely jelek alapján ismerhetők fel a kóros állapotú személyek. Amikor ez megvan – elég egy pillantást vetni az aktuális renitenskedőre, hogy például meg lehessen különböztetni az elmebeteget a narkóstól –, innentől gyerekjáték az egész. Ha ugyanis kész a diagnózis, s biztosra vehető, hogy az elmebeteg nem ön- és közveszélyes, a rendőrnek az a dolga, hogy a mentő jöttéig ne intézkedjen. (Ennyi sütnivalójuk lehetett volna az egyebekben nyilván derék rumi parancsnokoknak is, hiszen ők már a bevetés előtt tisztában voltak azzal, hogy mifélével lesz dolguk). Ha meg támad a fránya elmebeteg, térjen ki előle.

Ilyen egyszerű ez, kérem. Végre fellélegezhetünk, a magyar rend őrei egy-kettőre megoldják az elmekórtan örök dilemmáját: kit, mikor, meddig kell a közösségtől távol tartani. Ha meg a semmirekellő elmebetegje történetesen visszaesik, mint Kocsis szomszéd minap harmadszor ezen a télen az influenzába, elég hívni a sarki posztost vagy a 07-et. Anélkül, hogy ezért fizetni kellene. A dolgozó népet szolgálják és kész. Mostantól nem rohangálnak közöttünk furcsán viselkedő elemek, homlokunkat újsággal csapkodó Füttyös Gyurkák, s ha mégis, jön Dr. Kovács II. Géza főtörzs, és máris nyugodtan flangálhatunk tovább.

Nem kell a finnyáskodók részéről annyit reklamált elmetörvény, betegjogi törvény, amely egyébként minden magára valamit adó jogállamban van, deklarálva, hogy az elmebetegek is betegek, jogaik vannak, mint bárki másnak. Következésképp a rumihoz hasonló szituációkat nem kellene kikiáltani rendkívüli állapotnak, amikor a helyszínre elsőként érkező biztos úrnak pillanatok alatt el kell döntenie, elmebeteggel van-e dolga vagy sem. A legkisebb tévedés a diagnózis megalkotásában azzal járhat, hogy a rendőr akkor is kitér a feltételezett elmebeteg elől, ha a garázdaság jeleit felvillantó illető (terrorista, diverzáns, potenciális családirtó, egyéb jómadár) történetesen és tartósan tökéletesen rendezett elmeállapotnak örvend. Ilyen esetben a tétlenség beláthatatlan következményekkel járhat, s nem erősítené a rendőrség amúgy is ambivalens megítélését a lakosság körében.

Másrészt viszont a 150 feletti IQ-val rendelkező gonosztevőket, valamint az ön- és közveszélyes elmebetegeket sem kellene mindjárt lepuffantani a rendőri intézkedés során. Szerény véleményem az, hogy alkalomadtán egy lábba eresztett golyó is megtenné. Vagy akár egy bárhová irányított altató lövedék, amelynek jótékony hatása következtében Glatz József néhai rumi lakos sorsába beletörődve az elmeosztályon ébredhetett volna.

Ilyen humánus megoldás azonban nálunk ez idő szerint csak a megvadult állatokkal szemben használatos.

*

Az esélytelenség sokak számára eleve elrendelt. Mások az életük folyamán tesznek szert rá. Van, akit a társadalom a megszületésekor nullára ír, mást később értékel le erre az alulmúlhatatlan szintre. A zongoraművész, ha megbénul az egyik ujja, nyilván nem koncertezik többet, de ettől még nem száz százalékos rokkant. Ismert példa a rehabilitációról szóló tankönyvekben: A sírból visszahozott politraumatizált baleseti sérültet – miután sikerült életben tartani –, aki csak két ujját tudja mozgatni, tőlünk nyugatra felkeresi a munkaközvetítő, s felajánl neki egy-két olyan lehetőséget, amit a megváltozott munkaképességével el tud látni. Teszem azt bizonyos rendszerességgel, fényjelzésre megnyom két gombot, ami nélkülözhetetlen fázisa a technológiának. Átalakítják a lakását, gondoskodnak az oda-visszaszállításáról, fizetést kap, amiből fedezni tudja a kiadásait. Megszabadul a tehetetlenség, haszontalanság érzetétől, s ami legalább ilyen fontos: ő járul hozzá az állam fenntartásához, és nem kegyelemkenyéren tengődik élete végéig. Nálunk az efféle élethelyzeteket egyszerűbben oldják meg: lényegesen kisebb rokkantsággal is kapásból leszázalékolnak bárkit, s ha adódik az említetthez hasonló munkaalkalom, ott nagy valószínűséggel egy makkegészséges fiatalembert foglalkoztatnak.

Miközben az alkotmány az állam valamennyi polgára számára az állapotának megfelelő egészségügyi ellátást szavatol, a legszentebb törvény számos esetben írott malaszt marad. Szakemberek a megmondhatói, hogy az infarktusban elhalálozottak jelentős hányada életben maradhatna, ha időben jutnának megfelelő segítséghez. De mert ez nem így van – egyebek közt azért is, mert az emberi élet megmentésére felesküdött orvosok legtöbbje nem ért az életmentéshez –, előfordul, hogy csekély mértékű szívizomelhalást elszenvedett honfitársaink se jutnak el élve a kórházba, jóllehet gyors, szakszerű ellátás esetén akár matuzsálemi kort is megérhetnének. Késve jött a mentő, kimerítették a benzinkontingest, télvíz idején a mentőautó behavazott, csúszós utakon nem jut el mindenhová, a helikopteres szolgálat meg éppen válságban van. Közismert, hogy a világ számos országában középiskolás diákokat képeznek ki újraélesztésre, s ha valaki közülük a gyakorlatban is bizonyítja ebbéli jártasságát, annak legalább olyan sikere lesz, mint macsó padtársának, akit körülzsonganak a lányok. Magyarországon évtizedek óta szó van róla, hogy követni kellene ezt a példát, de újra és újra lekerül a napirendről, mondván, nem jött el még az ideje, s különben is a gyakorlatlan reanimátor összetörheti a paciens egyik-másik bordáját. Ez aztán az alternatíva: elpatkolni azon nyomban, vagy túlélni ideig-óráig törött bordával. Az ám, hazám. Történik ez egy olyan országban, ahol minden lépcsőházban ott a felirat, „Legfőbb érték az ember!”, megállás nélkül vizionálják a nemzethalált, hivatkozással arra, hogy évről évre nem elegendő újszülöttet anyakönyveznek, holott az elkerülhető halál összehasonlíthatatlanul erőteljesebben tizedeli a népességet.

*

Az ismert esélytelenségek, esélyvesztések eltörpülnek a létezés (függetlenül annak mi-neműségétől) esélytelenségétől. Hogy esetleges lehet az, hogy a homo sapiens megmarad, túlél, vagy értelmetlenül semmivé lesz. A kulcsszó ezért az elkerülhető halál – ami egyszersmind az értelmes túlélés s vele az esély megmaradásának a lehetősége. Dáviddá lett Gyuri unokaöcsém írta Izraelben, a Csendes délutáni vers a szerelemről című gyönyörű szabadversében: az állat örök jelenénél az ember folytonos jövőtlensége is jobb / mert az legalább tele van elégedetlenséggel.

Szó nincs eutanáziáról, kegyes halálról, agyhalottak bravúros gépen tartásáról, aminek „természetes” velejárója, hogy a megboldogult magával viszi mások életének megmentésére alkalmas szerveit a sírba. Az elkerülhető halál azok esetében merül fel, akik életben tarthatók lettek volna. Nem olyan régen, ha valakinek Budapesten az Üllői út egyik oldalán a veséje felmondta a szolgálatot, azt azóta is rendszeresen dializálják, amíg esetleg új vesét kap, ugyanakkor a kártyapartnerét, az Üllői út túloldalán, hasonló diagnózissal, sorsára hagyták. Csak. Mert területileg nem tartozott oda. Hasonlókép ez volt a módi – kivétel nélkül –, ha a kedves beteg, akitől több évtizeden át automatikusan levonták a tb-járulékot, elmúlt ötvenöt éves, netán rákos, vagy valamilyen rendszerbetegségben szenved. Nem méregtelenítették a vérét, és kész. Gyerek-vesebeteget meg, amíg nem jött létre külön ilyen osztály az egyik klinikán, pláne nem raktak gépre felnőtt nefrológiai osztályon. Csak. Mert egy felnőtt azért mégiscsak más, annak még fel kell nevelni a gyerekét.

Az esélyegyenlőtlenség sajátos formája az egészségügyben – amely ugyan konokul vallja, hogy határainkon belül minden baj orvosolható –, amikor, kimerítve a lehetőségeket, elkeseredett szülők, hozzátartozók kapcsolataik igénybevételével (sajtó, egyebek) nagyszabású gyűjtésbe kezdenek, hogy a világ bármely pontján elvégzendő életmentő beavatkozást gyermekükön, édesanyjukon elvégeztethessék. Magam szemtanúja voltam egy ilyen akciónak. Egy akkor már hosszú ideje mély komában lévő kislányt, miután több itthoni fekvőbetege-ellátó intézményben (azon túl, hogy az állapota nem változott) terhesnek bizonyult a jelenléte, az édesanyja egy katonai repülőgéppel Innsbruckba szállíttatott. Azok után, hogy az ottani proffal mindenben megállapodott. Alighogy leszállt a katonai repülőgép, mellé gurult a mentőautó, és minden ellenőrzés, útlevélvizsgálat nélkül indultunk a klinikára, amely – köszönhetően a sok síbalesetnek – az ilyen esetek ellátására is specializálódott. Anitát, édesanyját a professzor a bejáratnál fogadta, a kislányt percek alatt egy minden korszerű eszközzel felszerelt kórteremben helyezték el. Az édesanya (aki karitatív ismeretség révén egy parókián nyert elhelyezést, hogy a kislánya közelébe lehessen) kifizetett több százezer forintnak megfelelő (akkor még) schillinget, s máris indultunk haza. De még előbb a repülőtéren az ötfős repülő- és ápolószemélyzetnek kinyitották a már bezárt tex free shopot, hogy vigyünk magunkkal valamit a hazaiaknak.

Anita, a gondos ápolás ellenére, néhány héttel élete első repülőútja után, meghalt. Általánosságban azonban nem ez a jellemző. Ami értelemszerűen azt jelenti, hogy az életben maradásnak ez az esélye csak keveseknek adatik meg. Akik erről nem is álmodhatnak, azok esélytelensége, ha úgy tetszik, megduplázódik. Legfeljebb csak azzal vigasztalódhatnak, hogy helyzetük ezáltal fikarcnyit sem romlik. Mivelhogy kétszer semmi, az semmi.

Vissza a tetejére