Üvegcserép

Egy szélben meghajolt levél:
s megint a meggypiros vaskályha
mellett ülsz, kívül nyikorgó
pallón jár a tél, s a jégvirágos
ablak kristályrácsain beles
gyermekkorod feketén fénylő
varja, kocogtatja az ablakot,
hideg bogárszemétől paplanba
bújsz, a kamra mélyén egér
zörög, a padlásfeljáróba
vert szögön füstölt szalonna lóg,
a kéményben szellem dudál,
a szomszédék halott leányát
viszik koporsóban az udvaron,
anyád meleg meséjét hallgatod,
míg mélyen alvó, kövér vakondok
szuszognak lenn, a vastag hó alatt,
a hold néhány letört darabja
házatokra hull, törött üvegcserép
a múlt, felizzik néha, felragyog,
s kihúny, a kályha is hajnal felé,
salak marad csupán, kihűlt salak.

Korinna

Lustán szállingózik a hó,
s megcsillannak mind a pihék,
körtáncuk ha átszeli kint
az ostorlámpák ragyogó,
     bűvös fényköreit. Két

torz árnyék vagyunk, te meg én,
itt benn, a söntés tocsogó,
szesztócsás pultja előtt.
Sörödbe bámulsz, mereven,
     s én hosszan ki az éjbe.

A magnóból híg zene száll,
sután, fuldokolva a füst
szárnyain, s mint a bagószag,
színig megtölti a kocsmát.
     Felhorgadnak az alvók:

Múzsám, kezdődik a műsor!
Ímé, felgördül a függöny,
s lám, máris perdül kifelé,
miként táncos Terpszikhoré,
     s szólót lejt a fogatlan,

már őszülő, romnyi phuró
a kricsmi-szín székei közt.
Cicám! — lehetnél te is ím
e percben Korinna, az ár-
     nyas Boiótia szülte,

szirénhangú, koszorús
költőszűz, ki Tangara
mirtusz ágas lányainak
fülébe új dalt csacsogott.
     De hát jobb, ha te hallgatsz.

Hiszen már szűz se igen
vagy, s elkerült Kalliopé
nagy ívben mindig. Ne beszélj
hát: kuss! Inkább nézem, amint
szállingóznak a pelyhek.

Strófák

1
Kutyaház előtt lábosba fagyott víz,
havas sövényen kékhátú cinegék,
szűzhó súlyától roskadozó fásszín,
rozsdálló vödör kútkáva fedelén.
Párkányszegélyen ragyogó jégcsap-fríz,
füstöt hajlítgató, széngázszagú szél.
Szemedbe hulló szikrázó fény-szilánk,
zárt ablakodon kinyíló jégvirág.

2
A pillérek közt megalvadó folyó
fölött egy hídnak sosem volt íve tart
a végtelen felé, tépett harangszó
minden szélroham, roskadt fenyők alatt
elhagyott padok, mindegyre hull a hó,
s míg lassan mindent eltemet a tél, csak
hallgatod Chopint. A hófüggönyön át
búcsúzó időt: az f-moll balladát.