Nocturne

Halkul a szél, meghozta az esti esőt, s belefáradt.
Lassan mozdul a park ázott szilfái között, és
most nem is érti, mit is keres itt még. Tétova kedvvel
épp csak megrezzenti a bokrok szélét, s nincs már,
eltűnik, sohasem volt tán, s többé sohasem lesz.

Tisztul az ég, rejtett fényét kivetíti a holt kő,
roppant súlyúvá hullik fenn a magasság,
villódzik tengernyi levél, roppannak az ívek,
foszforszín ragyogás ömlik szét mindenüvé, mindent
átsző zöld árnyéktestével a minden, a semmi.

Rég alvó fuvolák ébrednek a mélyben, némán
szétrebbennek a földre gurult bűvös vízcseppek,
csendűl, cseng-bong éjbeszökő szárán a hibiszkusz,
s részeg hársfavitorlák szállnak e tiszta hiányból
messzire, túl a világ peremén: lelkükben a törvény.

Fordul a Föld, haloványkék ködtakaró fedi arcát
(hol lehet ő, aki vissza se tér immár soha többé),
hajlik a csendben az ösvény, visszafelé az időből,
összemosódnak bolygó fények a sárral, s porrá
omlik az égboltnak feszülő tornyokban az Isten.

Semmi vagyok

Semmi vagyok. Holdbéli
idők csendjéből szőtt
árnyék. Hajladozó, hajnali
fák lombjában lakozó

semmi vagyok. Súlyát
vesztett kő, sose hulló.
Rohanó víz medrében
lakozó szürke kavics.

Sápadt fűszálban rejtekező
semmi vagyok. Csenddé
vált szóban lakozó,
törvény hálóján remegő.

Semmi vagyok. Szétporladt
vízcsepp, földbe szivárgó.
Vissza se térő, el sose múló
évszakban lakozó.