Az egykorvolt Kemecsei Állami Gazdaságban valamikor az ötvenes években ültettek egy 44 hektáras cseresznyés-meggyes kertet, az akkoriban dívó tízszer tízes térállásra. (Tíz méter széles sor, s a fák egymástól való távolsága is éppannyi.) Amikor már teremni kellett volna neki, alig találtak gyümölcsöt a fákon. Megkérdeztek tudósokat, hogy mit tegyenek. (Ez persze állami gazdasági attitűd: Hiába dolgozott itt - főként a több száz hektáras almások okán - tucatnyi kertészmérnök, dönteni soha senki nem mert.)

A tudósok javasolták, hogy ültessenek a fák közé porzófajtákat, és rögvest meg is adták, milyenek szükségesek. Elültették azokat, a bő térállásban került nekik hely. Aztán ezek is elérték a termőkort, termés meg alig. Akkor újra javaslatokat kértek, újra porzókat ültettek, és várták, hogy a Pándi meggy és a Germersdorfi cseresznye végre, az eredeti telepítés után lassanként két évtizeddel komoly termést adjon. Nem adott. A Pándi eleve nem egy nagy termőképességű fajta, a Germersdorfi az lenne, de hét-nyolc országos szaktekintély sem volt képes egy igazán hatásosnak tekinthető porzófajtát - a Hedelfingeni óriást - javasolni, így abból egy darab sem került a kertbe. A sikertelenségek hatására végül a nyolcvanas évek elején kihúzgálták a tízezernyi fát, ám azok még kidőlve is virágoztak. Aki ekkor látta a kertet, elsírta magát.

Ez jellemezte a korábbi cseresznye- és meggytermelésünket és a letűnt, önmagát tudósnak tartó gárdát is. A változás nem tőlük eredt, de akkoriban javában tartott. Az idő tájt már az egész Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében - majd más vidékeken is - elterjedt egy új meggyfajta, az újfehértói fürtös. Ezt a csodálatos meggyet az egyébként almával foglalkozó Pető Ferenc professzor találta meg. Csaknem olyan jó minőségű gyümölcsöt termett, mint a Pándi, viszont öntermékenyülő, ennek következtében fái évről évre roskadoztak az érő gyümölcstől. Ontotta a meggyet! Később további öntermékenyülő fajtákra leltek - például a debreceni bőtermőre vagy a kántorjánosi fürtösre -, sőt nemesítettek is ilyet: a legjobb minőséget és a legnagyobb termést az érdi bőtermő adja.

Úgy tűnt, hogy a meggyes kertek a gazdáiknak aranyat érnek, a magyar élelmiszeriparnak pedig e gyümölcs sikerterméke lehet. Az új fajták verték az európai mezőnyt, méghozzá minden fontos mutatóban: ízben, nagyságban, termőképességben. Hazánk meggytermesztő nagyhatalommá vált, még a kezdetleges technológiai szinttel is, mert kincset tartottunk a kezünkben, a hazai fajtáinkat.

A jövő gondtalannak látszott. Valameddig. Mára e gyümölcs termesztése és hasznosítása megbízható lakmuszpapír lett, jelezve agrárgazdaságunk néhány krónikus betegségét.

Kezdetben fokozatosan, évről évre nőtt a meggy felvásárlási ára, és valóságos vállalkozói biznisz telepedett rá, hogy minden rekesz gyümölcs eljusson a termelőtől a konzervüzemekig. Nőtt a telepített kertek száma és nagysága, jóllehet némelyek még ezt is kevesellették, mondván, hogy a piacok felvevőképességét képtelenek vagyunk kihasználni, mert nincs elegendő termékünk. Ugyanakkor kisebb konzervüzemek sokasága nőtt ki a földből, téesz melléküzemágaktól kezdve a nyolcvanas évek elején felpezsdült magánvállalkozásokig. A feldolgozott meggyet minden mennyiségben el lehetett adni. Friss gyümölcsöt viszont szinte egyáltalán nem szállítottak a fő vevőnkhöz, az NSZK-ba, mert részben szárral kellett volna szedni, úgy meg a szüreti teljesítmény csaknem a felére zuhan (az ipari meggyet szár nélkül kérik a feldolgozók), részben azonnali hűtést igényelt volna, részben pedig a szállítási idő kockázata miatt nem egy kamiont visszaküldtek a németek, tönkre is téve ezzel az eladót.

Elkezdődött a libikóka: egyszer fönn, máskor lenn. Már semmiféle stabilitást nem mutatott a meggy felvásárlási ára. Voltak évek, amikor szép árat kaptak érte a gazdák, máskor pedig botrányosan alacsonyat. 2002-ben például kilónként nyolcvan forintról indult, hogy aztán legyen ötven, sőt néhol negyven is. Pedig a tavasz mást ígért. A virágzáskor bekövetkezett fagyok a termés felét állítólag leszüretelték, és akiknek mégis szépen és egészségesen kötött, azok ilyen esetekben tisztes haszonhoz jutnak. Most mégsem. A termelők bizony dühöngtek, különösen a szabolcsi végeken. Itt terem az országban a meggynek nagyjából a harmada - évente 13-14 ezer tonna -, és itt tíz forint árcsökkenés 130-140 milliós bevételi kiesést okoz a gazdáknak. De hát nem tízről van szó, hiszen korábban (2001-ben) háromszáz forint körül alakult e gyümölcs ára, és a különbség egyetlen megyében milliárdokkal csapolta meg a gazdálkodók zsebét.

Egy kiváló nyírmeggyesi termelő arról beszélt, hogy e gyümölcs önköltsége leszedve kilónként hatvan forint, és az lenne a legjobb, ha mindig 100-120 forint körül alakulna a felvásárlási ár, mert akkor biztonságossá válna a termelés. (A 2003-as átlagár meghaladta a kétszáz forintot.) Bizonyára jó lehet az elgondolása, habár az önköltségre vonatkozó számítást erős kételyekkel fogadom. Néhány éve egy német termelő így nyilatkozott: - Nem értem a magyar parasztokat, miért adják oda olcsón a meggyet. Nálunk három márka az önköltség! - Akkoriban itt ez négyszáz forintot ért, viszont itthon a meggyet 30-40 pfennignek megfelelő áron vették át.

Sok tétel hiányzik a nyírmeggyesi által kiszámolt ráfordításokból. Például a valóságos munkabérek és a jövedelmek közterhei is, ami a mai őstermelői világban általános. A napszámosokat mindegyik kertben feketén dolgoztatják, még az alkalmi munkavállalói könyvecskébe sem ragasztják be - vagy csak rettentő ritkán - a közterhek befizetéséről szóló jegyet. És persze maga a gazdálkodó sem fizet adót a bevétele után. A német farmer nem kap ilyen kedvezményt.

Jellemzője ez a hazai agrárpolitikának s egyáltalán a politikának. Elsőnek azért, mert olyan kicsi területre - akár háromezer négyzetméterre - is támogatást nyújtottak a telepítéshez, ami korántsem vállalkozói volumen, hanem inkább hobbikertnek minősíthető. Egy évben Szabolcsban a meggytelepítések meghaladták az almáét a maguk csaknem 900 hektárjával, de ezek közül mindössze két üzem érte el a tizenöt hektáras kertnagyságot. Ennyi pedig föltétlenül szükséges a rázógépek üzemeltetéséhez. Amely rázógépek megfelelő sor- és tőtávolságot is igényelnének, de tapasztalataim szerint ilyesmire sem ad a hazai támogatáspolitika.

A meggyet manapság döntően a napszámosok (feketén foglalkoztatott dolgozók) kézzel szedik. Egy napszámos műszakteljesítménye ötven kilogramm, ezért kap legalább kétezer forintot, esetleg kétezer-ötszázat. Kiszámítható, hogy a negyven forintos átvételi ár nem csábította meggyszüretre a gazdákat: a kertek legalább harmadában a fán aszalódott a gyümölcs, míg az augusztusi viharok le nem verték. Az elnéző (a feketén foglalkoztatottakról tudomást sem vevő) állami magatartás visszaütött, gátja lett a fejlődésnek. Nem az egyetlen ágazat ez, ahol így történt.

Mi az oka, hogy libikókáztatja a termelőket az átvételi ár? Miért tehetnek meg bármit - mert a gazdálkodók erre panaszkodnak - a feldolgozók az alapanyagot előállítókkal? Vajon csak a kiszámíthatatlan piaci hatások okozzák évente a fájdalmas meglepetéseket?

2002-ben - kimondva vagy csak utalva rá - a termelők állami segítséget vártak. A döntést hozók az ilyen panaszokat azzal hárítják el, hogy összefogást, szövetkezést ajánlanak, és ez így volt a bőszen kolhozozó-zöldbárózó Torgyán miniszter uralkodása idején is. A válasz mindenképpen indokolt. Ám a hét éve megalakult Meggytermesztők Szövetkezetének nyíregyházi elnöke - Mónus Bertalan agrármérnök - szerint a szövetkezet már 2002-ben feloszlóban volt, mert ő éveken át ingyen dolgozott, fizetni senki sem akart, a meggy árára viszont a társulás semmiféle hatást nem gyakorolt. Vagyis: mintha nem lett volna. Azóta eltűnt a színről.

Ez az a pont, ahol vennünk kell egy mély lélegzetet. Mi a helyzet napjainkban a magyar agrárszövetkezéssel? Milyen eredménnyel járt a tészek, a termelői értékesítő szövetkezetek támogatása? Mi a tész? A tész esetében a termelés - ellentétben a termelő szövetkezettel - a tagok magángazdaságaiban folyik, csak az értékesítés közös, továbbá még az, amit a tagok elhatároznak. A korszerű szövetkezeti elvek szerint a szövetkezet arra való, amire használják.

A tészek esetében gumiszabályok léptek életbe a 25/1999.(III.5.) FVM rendeletbe foglalva. Csak kettőt emelek ki az egyébként ordítóan bikkfanyelvű szövegből. A rendelet a./ pontja előírja az elismerésre vágyó szövetkezet tagjainak, hogy „biztosítsák a termelésnek a kereslethez történő igazítását...”, amihez a b./ pont hozzáteszi, hogy „biztosítsák a kínálat koncentrációját...” A végleges elismerés alsó határa az évi 150 milliós bevétel.

Ha véletlenül a szövetkezet bevétele ennek a tízszeresére rúgna, azzal vajon képes lenne-e a követelményeket teljesíteni? A válasz: aligha. Tehát nem teljesíti a támasztott követelményeket...

A c./ pont kötelességévé teszi e vakmerő tagoknak, hogy „csökkentsék a termelési költségeket, és stabilizálják a termelői árakat” ... A modern gazdaságban képtelenség a termelési költségek csökkentése, ugyanis a technológiák korszerűsítése sorozatosan pótlólagos ráfordításokat igényel, így azok a gazdálkodók, akik e pontnak eleget akarnának tenni, kénytelenek lennének visszamenni évtizedekkel a módszereikben.

A másik: stabilizálni az árakat? Még másfélmilliárdos forgalom mellett sem lenne lehetséges, ráadásul maga a gondolat is idétlenkedés. Egy termelői közösségnek nem lehet célja, hogy stabilizálja, hanem csak az, hogy növelje a saját bevételeit. Árakkal is. Mégis sikerült számos hasonló akció a fejlett világban! Jó példa erre Belgium és az ott szerveződött paradicsomértékesítő szövetkezet. Egy. Az egész országban egyetlenegy. Addig az áruházláncok kiszolgáltatottjai voltak a termelők, a valamennyi gazdát képviselő szövetkezet léte óta ez megszűnt. A szövetkezet menedzsmentje nagyon jól tudja, mennyiért vehetnék meg más országokban a szükséges mennyiséget az áruházak, mennyibe kerülne a szállítás, és így határozzák meg a saját áraikat. Ez a szövetkezet igazán sikeres.

Nem folytatom az elemzést, pedig megtehetném a rendeletnek mind a tizenegy paragrafusával. Velejéig jogi fércmunka, hogy az aláírójának kedvenc minősítését idézzem, amit persze nem önmagára értett. Ha nem a dilettantizmus szülte a jogszabályt, akkor föl kell tételeznünk, hogy a szövetkezések útját szándékosan aknásította el az Orbán-kormány. És ez sem lehetetlenség, mert minden szerveződéstől úgy félt, mint a tűztől.

Miért érdekes ez a rendelet? Azért, mert a támogatásokat - amelyek immár igencsak jelentősek - igénybevevő tészeknek e rendeletben foglaltakat kell teljesíteniük, hogy az adóellenőrzés során is elismerje az APEH a dotáció jogos voltát. Csak éppen lehetetlent követel a miniszter az érdekeltektől!

Ám ez a torgyáni tákolmány ma, 2004 elején is érvényben van! És érvényben van egyszerre két szövetkezeti törvény! De már készül - állítólag - a harmadik... Napszúrás!

Időközben föléledt haló poraiból a Hangya Szövetkezet is. Ezt egy alapítvány keretében Márton János kandidátus és Szeremley Béla, Torgyán miniszter volt főtanácsadója szervezte szorgosan. Az általam ismert utolsó híradások szerint az országban mintegy háromszáz ilyen típusú szövetkezetet segítettek napvilágra. Elég nagy szám már ennyi is ahhoz, hogy nehezebb ügyekben - mert nemcsak a meggy ára fáj ám! - segítsék a termelőket. A Hangya azonban soha, semmilyen „bomba” hatástalanításában nem játszott szerepet, sőt hangját sem hallani, mert éppen azt a funkciót képtelen ellátni, ami a szövetkezések legfőbb indoka: hogy a gazdálkodók alkupozícióját erősítse. Végül is ez amennyire sajnálatos, annyira természetes, hiszen a Hangya a múlt, egy letűnt korszak terméke. Visszahozható, de minek? A világ másfelé megy. A hatalmas, a gazdák érdekeit érvényre juttatni képes szövetkezések felé.

Az összetorlódó kérdéseket ma képtelenek vagyunk megválaszolni. Nem tudjuk megmondani, miért virágzik a fejlett országokban az agrárszövetkezés, és miért halódik nálunk. Tisztában vagyunk vele, hogy gazdáink a jelenlegi helyzetben védtelenek a globális kihívásokkal szemben - amelyek akkor is átgázolnának rajtunk, ha kívül maradnánk az Európai Unión -, ám felfénylő politikát mindeddig nem bírtunk megalkotni feleletként.

A Medgyessy-kormány megalakulása után nyomban bejelentette, hogy a szövetkezéseket és az integrációk kialakítását a korábbinál sokkal jobban támogatja. Ez biztató lenne, ha eddig hiányoztak volna az ilyen támogatások. Az addigiak azonban eredménytelenek maradtak. A korszerű paraszti szövetkezés a modern agrárpolitika eszenciája. Kizártnak tartom, hogy annak lepárlását meg lehetne úszni milliárdokkal. Ha ilyen egyszerű lenne!

A kormányzati döntés nem maradt hatástalan a legnagyobb meggytermelő megyében sem. Az egy szem Meggytermelők Szövetkezete helyett ma már számos, előzetesen elismert tész működik. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében tizenhét, az ország többi részén húsz tész foglalkozik meggyértékesítéssel. (Ismereteim szerint Jász-Nagykun-Szolnok megyében négy tész alakult - Martfűn, Kunszentmártonban, Nagyréven és Jászapátiban -, viszont egyiküknek sem tevékenységi köre e gyümölcs forgalmazása. Hozzá kell tennem: amikor a meggymodellről beszélek, azt akár a karfiolban vagy a fűszerpaprikában is alkalmazni célszerű.)

Ez túlságosan sok. Az éves 35-40 ezer tonnás meggytermést egyetlen szövetkezetnek kellene értékesítenie, vagy - inkább - feldolgoznia. Saját üzem(ek)ben.

1996 szeptemberében a Debreceni Agráregyetemen egy amerikai farmerszövetkezet, a Land O’Lakes, Inc. ideológusa ismertette az ott kialakult szövetkezeti alapelveket és gyakorlatot. (A kurzust a U.S. Agency for International Development szervezte - köszönet neki érte.) Ez a szövetkezet óriási tejfeldolgozó cég, éves bevétele akkori árfolyamon 540 milliárd (nem millió!) forint körül volt. Egy ilyen, és csakis ilyen hatalmas vállalkozás képes a legfőbb szövetkezeti funkciók hiánytalan teljesítésére. Például:

Képes a legütőképesebb menedzsment megfizetésére, mert a korszerű szövetkezetben szétválik az önigazgatás (igazgatóság) és a tényleges ügyvezetés. Ennek az értelme, hogy amíg a választott igazgatóság szinte leválthatatlan a ciklus végéig, addig a gyengén dolgozó menedzsment azonnal eltávolítható. A kis szövetkezetek nem képesek megfelelő ügyvezetőket alkalmazni, vagy a mogyoróeffektus valósul meg náluk: Aki mogyoróval fizet, majmokat kap. Ha meg az elnök a tótumfaktum... Az a bukás ígérete.

A marketing hihetetlenül drága, és ezt kicsi bevétellel rendelkező szövetkezet nem bírja megfizetni. (Pár éve a borászok kiszámolták, hogy évente egymilliárd forint marketingköltségre lenne szükségük - de kevesebb sincs.) Márpedig enélkül piacokra nem lehet szert tenni, és ha mégis volna vevő, akkor azt nem lehet sokáig megtartani. A kiváló minőségű magyar meggyért sem fognak egymás véknyába könyökölni a vevők. A 8-10 milliárd forint értékű hazai friss meggy sem olyan érték, amelyből az egyéb ráfordítások mellett a szükséges marketingköltségek is előteremthetők. Ezért szükséges a saját feldolgozás, fagyasztva vagy konzerválva.

Ma a magyar mezőgazdaság képtelen K + F ráfordítások képzésére, vagy ahol mégis, az fölöttébb ritka kivétel. Kutatás és fejlesztés nélkül viszont korszerű gazdaság nincsen, akkor sincs, ha az egyetemek ebből megpróbálnak átvállalni valamennyit. Egyre kevesebbet tudnak. A Land O’Lakes szövetkezet éves K + F költségei 1995-ben meghaladták a hazai agráriumban ilyen célra fordított összegeket. Az összest! Egyetlen amerikai szövetkezeté!

Végezetül: a kicsi szövetkezet nem piaci tényező, és ennek következtében a gazdálkodóinak alkupozícióját nem bírja javítani. Szerződhet feldolgozóval, de sem az árat, sem a körülményeket nem ő határozza meg. Legföljebb a feldolgozó kiválasztásában játszhat szerepet, de ez is egyre szűkül, mert a konzerv- és hűtőüzemek egy részét már az idei meggyszezonra be fogják zárni. Nem felelnek meg az élelmiszerbiztonság támasztotta követelményeknek. Hány és hány milliárd forint ilyen-olyan állami támogatást nyeltek ezek le az elmúlt két évtizedben!

A mai szövetkezeteink kicsik, és ez nem szolgálja a jövőt. Európa rég túl van ezen. Például a Dunántúl nagyságú Dánia 22-23 millió sertést vág le évente (négyszer vagy ötször többet a mienkénél), és ez óriási mennyiségű feldolgozásról és értékesítésről két (kettő darab!) szövetkezet gondoskodik. Persze saját feldolgozókkal. Hallatlanul sikeresek! Meghatározó szerepük van a világ sertéshús-exportjában. (Amúgy érthetetlen, hogy az agrárkormányzatunk miért csak a zöldség- és gyümölcstermesztésben engedi a szövetkezetek megalakítását, más területeken miért ragaszkodik egyéb formákhoz, amelyek a gazdálkodói léttől és mentalitástól idegenek.)

A példák előttünk vannak, és mi mégis csupán maszatolunk.

Át kellene gondolnunk, miért sikertelen a magyar mezőgazdaságban az, ami a fejlett világ agráriumaiban fontos és diadalmas. Újra kellene gombolnunk az egész szövetkezetpolitikát. Úgy tűnik viszont, hogy az alapokat is érintő beavatkozások nélkül a mai kaotikus termelési viszonyok alkalmatlanok a célszerű változások világra segítéséhez. Amíg az egész ágazatban törvényesítették a fekete vagy szürke gazdaságot, addig ne csodálkozzunk, hogy tömérdek álszövetkezet is alakul. (Például olyan, hogy a felvásárló az érdekkörébe tartozó kistermelőket tömöríti egy szövetkezetbe.)

Természetesen mélyreható agrárpolitikai beavatkozásokra is szükség lenne. E beavatkozások - ha ugyan megtörténnek, mert az előjelek korántsem biztatóak - semmiképp sem lesznek népszerűek. A mezőgazdaság mélyreható nyavalyáinak gyógyítása szőr mentén történő simogatásokkal, keserű pirulák adagolása nélkül, a konfliktusokat kerülve elképzelhetetlen. Az ellenszél máris biztosított, a demonstrációkról az arra szakosodott álérdekvédelem (például a MAGOSZ, amely stratégiai szövetséget kötött a jobboldallal) megbízhatóan gondoskodni fog. A kormány próbatétele, hogy képes-e gyorsan megalkotni egy jövőbe vezető agrárpolitikát, és képes-e azt végrehajtani a várható ellenállással szemben.

Erről van szó! Strukturális változások nélkül a szövetkezések dolgában egy tapodtat sem lehet előbbre lépni. Értelmes, hatékony paraszti szövetkezések nélkül pedig elképzelhetetlen a sikeres mezőgazdaság. A mai viszonyok ezt lehetetlenné teszik. Másfél évtizede nincs az országnak tisztességes agrárpolitikája, olyan agrárpolitika, amelynek végrehajtása során az ágazat nemcsak ütésállóvá válna a kihívásokkal szemben, hanem ismét a világ élvonalába emelkedne.

Idő jószerével nincs. A feladat óriási. Kudarc esetén a kezünkben lévő kincsek fénye tovább halványul.