(Részlet a szerzőnek a K.u.K. Kiadó gondozásában mostanában megjelenő Paloták a vadmacskásban című szociográfiájából.)

Nyírbéltek a rendezettségével és a nyugalmával elandalítja a látogatót. Látszik a gazda (az önkormányzat és a lakosság) törődése a településen. Az utcák teli virággal, fákkal, a park is gondozott, sőt a szokásosnál lényegesen több és informatívabb tábla igazítja el a vándort, hogy mit hol keressen. Az idill azonban nyári délutánokon, hat óra múltával úgy elszáll a Nyírlugos felé vezető úton, mint az augusztusi szellő. Ott ugyanis a gyanútlan szembetalálkozik a helyi csordával. Meggondolatlanságra vall erre császkálni, akár gyalogos az illető, akár autóban ül. Nem a ménkű sok tehén és üsző a gond. Hol vannak már azok az idők, amikor egy-egy ilyen faluban három- vagy négyszáz szarvasmarha járt a legelőre? (Itt ezeknek a háromszorosa sem számított egykor túlzásnak.) Ma már ritkaság az is, hogy egyáltalán van csorda, s hogy itt van, annak különös oka lehet. Csakhogy talán a régiek ötöde lehet a bandukoló állatok száma. Ránézésre simán át lehet evickélni közöttük. Erről persze nyomban kiderül, mekkora tévedés.

A csorda ugyanis a saját feje után poroszkál. Talán az a kisebbik baj, hogy a pásztor egykedvűen baktat a járdán, és rá se hederít, hogy valamiként igazítania kellene a seregét. Oda se néz, mintha nem az ő dolga lenne. Hiába, a magyar dolgozó indolenciája a létezett szocializmusnak olyan öröksége, amit még sokáig magunkkal hordozunk. A nagyobbik baj az, hogy a pásztort kísérő két pumi sem cselekszik. Pedig a pumi ősi magyar pásztorkutya, a génjeiben hordozza a tudást, a terelést, a fegyelem megkövetelését még az olyan jószágoktól is, amelyek hozzá képest óriásira nőttek. A kutyák ott loholnak az árokparton, olykor ingerülten a csordás felé kapva a fejüket, ám mivel utasítás nincs, vakkantásra sem hajlandók. Igaz viszont, hogy a helyzetet az ő élénk vérmérsékletük pontosan érzékeli, s emiatt lelkifurdalásuk van. A csorda rendezetlensége a pumik szégyene! Ők ezt tudják. Ám csupán ők.

Nyírbélteken a hatvanas években nem szerveztek téeszt, csupán a legszegényebbekből lett hol ennek a szomszédnak, hol annak az üzemegysége. A felsőbbség megelégedett termelőszövetkezeti csoporttal. E formációban a termelés egyénileg folyt, a csoport mindössze laza szervezetet jelentett. Ha okosak voltak, akkor a beszerzésben és értékesítésben közös akciókat hajtottak végre, de hát az ilyen akció, mint a fehér holló... Legeltetési bizottság azonban működött, és a legutóbbi évekig létezett. Most már nincs.

Tavaly az önkormányzat szerződtetett egy munkanélkülit pásztornak. A gazdák befizettek tehenenként kétezer-ötszáz forintot, a többit a hivatal állta. Az idén már ilyen megoldást nem vállalt az elöljáróság, a pásztorkérdést mégis meg kellett oldani. Az egyik tehéntartónak van egy lakatlan háza. Abba költözött be egy hajléktalan munkanélküli, és cserébe vállalta a pásztorságot. A kihajtás meg a legelőn folyó munka fáradságos. A tehén naponta szeret meginni 40-50 liter vizet, s ha annak csak a felét kívánja meg dél tájban, az akkor is két vödör a csordakútból. És száznál többnek kell(ene) húzni. A végeredmény manapság az, hogy a jószág szomjasán érkezik haza esténként, aminek a kondíciója látja kárát. Meg a tejhozam.

De végül így lett tehénpásztor. A tehenesek a gazdának fizetik a tavalyi taksát, aztán az ő dolga, hogy miként egyezik meg a csordással. (Összesen tizenhatan tartanak még tehenet a faluban, aki a legtöbbet, az tizenötöt.)

A 2005-ös év úgy vonul be a mezőgazdálkodásba, hogy sok – olykor és helyenként túl sok – eső esett. Megyeszerte kövér legelők várták volna a gulyákat, ám jobbára reménytelenül. Az állatok hiányában elhagyott és gondozatlan mezők a kisgazda ihletésű agrármodell súlyos bűnei. Az országban egymillió hektárt meghaladó legelőt tartanak számon, ám felét vagy kétharmadát nem hasznosítják. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében ennyit sem. Nyírbéltek körül is jókora gyepeken uralkodik a cickafark fehér és a kígyószisz kék virága, ami azt jelenti, hogy az a rét végtelenül elhanyagolt, tisztító kaszát, fűkaszát rég nem látott. Vagy sose.

Az esős nyarat tekintve szinte érthetetlen, miért annyira soványak a bélteki tehenek. Mert azok. A legtöbbnek meg lehet számolni a csigolyáit, a bordáit, méghozzá a legelőről hazatérőben, elvileg jóllakottan. És a kiálló csípőcsontokra tarisznyát lehetne akasztani. A látvány siralmas. Ám a tehenek sorsa csupán egy, habár nagyon is fontos fokozat a település lakóinak leépülésében.

– Huszonnyolc forintot fizetnek egy liter tejért – mondja a fiatalasszony Zsóka. – Hét tehenünk van, és hat borjú szopik. A borjúnak még jobban van ára, ha meghizlaljuk. Így inkább nem fejünk. Pedig van fejőgépünk.

– Hová viszik Béltekről a tejet?

– Penészlekre, a sajtüzembe.

Két éve jártam a penészleki polgármester asszonynál, a sajtüzem tulajdonosánál. Nem sokkal korábban létesült az üzem – vaskos állami támogatással ám! –, és akkor trappista alapanyagot gyártott. A tulajdonosnő megjegyezte, hogy a tejiparnál többet fizet a tejért, átlagban 40-42 forintot. Évente két-hárommillió litert vásárolt föl, főleg a környékbeli gazdáktól. Azóta a tejipar a kistermelői tej felvásárlását jobbadán abbahagyta, mert e gazdák képtelenek teljesíteni az ún. HACCP követelményeket, márpedig azok híján a tejet nem szabad forgalomba hozni. E szabályt természetesen csupán az szegi meg, aki akarja, de hát a mi pacuha országunk és anarchikus mezőgazdaságunk az ilyenre rá se ránt. (A nyíregyházi piacon például tömegesen árulják reggelenként PET-palackban a tejet olyanok, akik a HACCP-ről nem is hallottak, no meg a kézmosás/körömkefélés se erősségük.) A higiénés követelmények teljesítése olyan borsos árú, hogy az itteni legnagyobb tehénlétszámnak a négyszeresénél sem lenne érdemes belevágni, mert sose térül meg. Nem huszonnyolc forintos tejárnál, hanem a mostanában kialakult hatvan forintosnál sem.

A szomszédos településen működő sajtüzem tulajdonosnőjét nem érdekli sem az istálló-higiéné, sem a személyi higiéné, sőt az sem, hogy a kifejt tejet azonnal lehűtse a gazda. És ugyan mit is várna literenként huszonnyolcért? A Tej Terméktanácsnak az üzem nem tagja, és a beszállító gazdái sem azok. Ők korábban tagokként tejkvótával rendelkeztek, de erre manapság már semmi szükségük nincs. (Másnak van. Szigorúan meghatározott!)

Zsóka – Kujbus Ferencné – amúgy penészleki, akkor telepedett le Nyírbélteken, amikor a férjével összeházasodtak. Mindketten egy fővárosi üzem leányvállalatánál, a Ganz Műszergyárban dolgoztak.

– Nagyon jó munkahely volt! Imádtuk!

– Az az üzem is Végh Antal nevezetes penészleki riportja után telepedett itt meg? – Az Állóvíz című riportot a Valóság című folyóirat közölte 1968-ban. Óriási botrányokkal járt! Miért? Mert Végh Antal nem kertelt, leírta az itt tapasztalható középkori nyomort, a durát – denaturált szeszt – vedelő embereket, a tetves iskolásokat és az egész istene hagyott falut. A pártbizottságiak próbálták meghazudtolni, ami persze nem sikerült. A riport megjelenése végül fordulatot jelentett a megye életében – még visszatérek rá –, mert nem lehetett úgy folytatni a helyi politizálást, ahogy addig, és tudomásul kellett venni a vízmélyi áramlatokat, bármilyen kellemetlenek voltak is azok. Téeszt Penészleken sem szerveztek, azt nem lehetett volna megtámogatni, így aztán csak máshoz nyúlhattak. Kapkodtak minden ötlethez, a végén úgy vélték, a megélhetést málnatelepítésekkel lehet majd megalapozni. Lettek málnások. Máig érő gondokkal. És lett egy-két ipari üzem meg vadásztatás a Nyírlugosi Állami Gazdaság Cserhágó nevű panziójára alapozva.

– Nem tudom, hogy a riport hatására települtek-e ide a hetvenes években a ganzosok – mondja Zsóka, hozzátéve, hogy szerinte Végh Antal eltúlozta a negatív jelenségeket. – Tetű itt is van, most is van. A mostani első iskolai osztályban tizennyolc roma mellett négy nem roma fog tanulni.

Az iskola pedagógusai szerint egyre kevesebb a tetű, mindössze egy-két családot érint, ha ugyan. Megemlítették azt is, hogy nincs koszos és büdös gyerek a cigányok között sem, mert egyre igényesebbek a szülők. Úgy látták, hogy a cigány népesség arányának növekedése riasztja a helyi nem cigányokat. Debrecenből hívtak szakértőt a helyzet megítélésére. A szakértő szerint jól lehet együtt dolgozni, ha az arány nem haladja meg a harminc százalékot. A viszonyok ilyen körülmények között jól kezelhetőek.

A Ganz Műszergyár 1991-ben szűnt meg, Zsóka akkor gyesen volt, ám azóta munkanélküli. Időnként közhasznú munkán dolgozott, máskor kilenc hónapig az idősek otthonában. És elvégzett egy dajkaképzőt.

– Korábban még sok gyerek járt az óvodába, ma pedig egyre kevesebb. – És olvasom a Bélteki Hírmondó című időszakosban, hogy a 150 férőhelyre a 2004/5-ös nevelési évben mindössze 108 óvodást írattak be, s közülük 88 részesült ingyenes étkezésben. Zsóka folytatja: – Nincs munka, a fiatalok elmennek innen, s elviszik a gyerekeket is.

Zsóka érettségizett férje elvándorolt Budapestre munka után. Volt biztonsági őr, buszsofőr, s TIR-vizsgát is tett, ám most már rég munkanélküli. Kujbusék úgy gondolták, hogy ha munkahely nincs, akkor a mezőgazdaság... És a férj gazdálkodik. A szülei földjét műveli – az idős emberek már nem bírnak vele –, a bérelt területtel együtt olyan húsz hektár lehet. Kukoricát és rozsot termel. Az idén termett 50-60 mázsa rozs itt van a pincében. (Alighanem eladhatatlan.) A kukoricát az állatok eszik meg. Most öt hízójuk és öt malacuk röfög az ólban. Két szép ló meg egy gyönyörű csikó hajtja a legyeket magáról az udvaron. És van egy legalább húszéves MTZ-552-es traktorjuk, néhány munkagéppel. A kukoricát még tavaly is kézzel törték. Az idén egy gazda vállalta, hogy csőtörővel leszedi.

Ez a megoldás gyakori itt is, és a megyében sok helyen. Akinek földje van, őstermelőnek se kell lennie, már nem kaphat munkanélküli járadékot vagy szociális segélyt. Ami – mellékesen – jogos. Csakhogy a földek zömmel az idősebbek nevén vannak, akár a régmúltból saját jogon, akár kárpótlásból vagy más nagyüzemi „öröklésből”. Ők azonban már a legritkább esetben bírják megművelni a birtokukat, az a fiatalabbakra marad. Így lehetséges, hogy a rendszeres szociális segélyt kapó munkanélküli amúgy szorgosan gazdálkodik.

– Korábban kilenc hónapig dolgoztam az öregek otthonában – mondja Zsóka, aki „mellesleg” képesített ápolási asszisztens is. – De most már sehová sem tudunk elhelyezkedni. Bíztunk a mezőgazdaságban, csak hát az is padlón van. Semmit sem lehet eladni. Debrecenben azonnal lenne munka, azonban oda egyedül a buszbérlet tízezer forint...

– Itt, a faluban 299 regisztrált munkanélküli él, gondolom, még legalább egy-kétszáz, aki nem regisztráltatta magát – mondom. – Járadékot csak huszonhatan kapnak, rendszeres szociális segélyt – ami olyan tizenhétezer körül van havonta – is csupán 179 fő. Miből élnek ezek az emberek, Zsóka?

– Mindent megpróbálnak, hogy éhen ne haljanak. Sokan járnak napszámba... Van itt a környéken három-négy dohányos gazda, azokhoz. Ezek a gazdák fejenként 15-20 hektárt művelnek, és annyihoz ember kell. Meg a magánerdőkbe is hívják őket, kisfát kapálni. Télen meg a gyérítéshez, favágáshoz segédkezni. Mások disznót tartanak, vagy paprikát termelnek. Időnként beforgatják őket közhasznú munkára is.

– Paprikát termelni? Ahhoz víz kell! Ám ezen a forró homokon... Miből öntöznek? Úgy tudom, itt se patak, se csatorna nincs.

– Valószínűleg kutakból. Paprikát egyébként kis területeken termelnek, nem hektárszámra, így megoldható kevesebb vízzel is a locsolás. Aztán az önkormányzatnak is van erdőtelepítése. Valami összejött. Nehéz volt eddig is, de most egyre lejjebb!

És mutatja a Bélteki Hírmondót. Ez tartalmazza az önkormányzatnak a helyi állattartásra vonatkozó rendeletét. A rendelet megtiltja az állattartást „ifjúsági, gyermek, oktatási vagy nevelési intézmény, ifjúsági klub, továbbá egyházi, illetőleg egészségügyi intézmény száz méteres körzetében – a lakásban tartható állatok kivételével...” Zsókáék pedig a templom közelében laknak. A rendelet a szarvasmarhahajtásra vonatkozóan is tilalmat hirdet 2006. januártól öt utcára, köztük a Kujbusék Széchenyi utcájára is. Ezzel az utolsó lehetőségeik is megszűnnek: a termények eladhatatlanok, az állattartás pedig szinte lehetetlenné válik. (A rendeletnek azért vannak mulatságos részei, például az, hogy „kertes családi házban és udvarán háztartásonként – fajtára való tekintet nélkül – két macska és egyszeri szaporulata 3 hónapos korig tartható”. Úgy tűnik, az önkormányzat rendeletalkotási lázban szavazott, és ez ragályos, mivel az életünk túlszabályozottságát másutt is a bőrünkön érezzük.)

– Most minden lehetőséget elvesznek, ezért úgy gondoltuk, elmegyünk városba, ahol biztosan találunk munkát – mondja Zsóka. – Szeretnénk elköltözni Debrecenbe.

A házukat árulják: hatmilliót kérnének érte. (A főváros közelében legalább a háromszorosát érné.) Az álmok városa Debrecen, de mozdulni roppant nehéz. És ritkán sikerül.

A Sport utca és a húszéves Fábián Anett totális ellentmondás. Az utca a falu vége felé nyílik, ám rendezettségével, virágkoszorúival, betonból készült útjával maga a nyugalom, a megállapodottság. Házszámot itt nemigen érdemes keresni, hiszen bizonyára mindenki tudja, melyik épületben ki lakik, ez a postásnak sem lehet gond. A lány viszont csupa tűz, csupa határozottság, csupa talpraesettség. Szinte vibrál. Élelmiszer- és vegyiáru-kereskedő, gimnáziumba most jár. Negyedikes Nyírbátorban, levelezőn.

– Ott volt az első munkahelyem is. Pár hónapig dolgoztam egy ruházati boltban. Bejelentve... De a bolt befuccsolt. Nem megy a ruházat. Az emberek főleg élelmiszerre költenek.

Az érettségi mellett számítástechnikát szeretne tanulni, utána pedig főiskolára pályázik. Tagja a nyírbátori könyvtárnak. Ott szokott internetezni, habár teleház Nyírbélteken is van. Ám a könyvtári tagok Bátorban ingyenesen használhatják a hálót.

– Nem akarnék parkot gereblyézni – utal a közcélú munka lehetőségére, mivel „természetesen” regisztrált munkanélküli. Itthon végzi a házi teendőket, kapál a kertben, dudváz. Az anyukája is munkanélküli, találkozásunkkor felszolgáló egy vendéglőben. Anett szerint alkalmi munkavállalói könyvre, pontosabban közteherjegyre, amiről feltételezem, hogy biztosan úgy lehet. Az apukája nehézgépkezelő, és most éppen odaát, Nagyváradon dolgozik. Amúgy ő nagy vadász, erről őzagancsok, vaddisznóagyar meg egy gímszarvas trófea tanúskodik a falakon. Fábián Jánosné egyébként két képesítő tanfolyamot is végzett: szociális gondozó és ápoló, továbbá ápolási asszisztens. Munka persze egyikkel sem jár, habár a végzése után rövid időre fölvették ide a szociális otthonba. Nagyon szeretett ott dolgozni.

– Milyen itt az élet a fiataloknak, Anett?

– A falu szépen fejlődik, élni is lehet nyugodtan, csak hát ez egy nagyon pletykás település. Ezt én nem szeretem. És hát munka nincs, ezért az emberek elmennek városokba, ahová csak tudnak. Én is megyek... Debrecenbe vagy Hajdúböszörménybe. Az ottani főiskolán óvodapedagógiát, szociálpedagógiát lehet tanulni. Szeretem a gyerekeket, az időseket, és az ismerősök szerint van is hozzájuk érzékem.

– És a többi fiatal?

– Elmennek nagyvárosokba tanulni, és ott is maradnak. Nem jönnek vissza. Mire jönnének? Semmiféle munkahely nincs, se műszaki, se más jellegű. Akartak itt egy gyárat építeni. Állítólag több mint kétszáz fő dolgozhatott volna. Már kijelölték a helyét is, de végül nem kaptak meg valamilyen engedélyt, és nem lett belőle semmi. Az iskola is... Mikor én jártam általánosba, egy gyerek volt az osztályban roma. A párhuzamosban három. Most meg?... Majdnem mind roma. És csak rájuk figyelnek a pedagógusok. A szülők máshová hordják a gyerekeiket, Lúgosra, Bátorba... Romák ott is vannak, de nem az övék az elsőbbség.

Mivel ezt többször is emlegették – és nemcsak Zsóka –, megkérdeztem róla Bajkán Lászlóné iskolaigazgatót: Mi az igazság?

– Ez nem így van! – tiltakozott. – Egyetlen gyermeket vittek át Nyírlugosra. Próbálkoztak ezzel mások is, de éppen a hagyományok miatt, az itteni pedagógiai munka magas színvonala miatt visszaléptek. Az ömbölyi tagiskolánkból vittek máshová még egy gyereket, így összesen két főről van szó. Itt van informatika és nyelv csoportos oktatás is, plusz egy nyelvi órával, épp azért, hogy a gyerek erős iskolában is megállja később a helyét. Ingyenes az internethasználat 2006 végéig (a Sulinet keretében hoztuk létre), a pályaválasztásra iskolabusszal visszük a gyerekeket...

– És hogy látja: Debrecenben könnyebb? – kérdezem tovább Anettet.

– Talán. Habár nem mindig. Van egy öcsém, Debrecenben a Baross Gábor Szakközépiskolában végzett klímás szakon. Ő sem tudott elhelyezkedni. Most a nagybátyánknak segít tetőt cserélni. Ma a kőművesmunka a menő, meg az ácsmunka, oda próbál helyezkedni a többség. Van egy jó barátnőm, aki az élelmiszer-vegyiáruban osztálytársam volt. Ő Lugoson lakik, és gimnáziumba Debrecenbe jár. És neki van is állása Debrecenben. Szóval, hol könnyebb, hol nehezebb.

Arra is gondolt már, hogy Miskolcra jelentkezik, a BM-képzőbe. Egy ismerőse ott végzett, és határőr lett. A lehetőségek végesek, de talán sikerül valami.

A terveiben csak a maradás nem szerepel.

A Posta utcában lakó Lekvár Jánosnénak van munkahelye: a Pro Rehabilitáció Kft egy nyíregyházi cég – így mondja – amelynek több telepe is van, az egyik a nyírbélteki. Őt úgy vették fel, hogy akkor még 67 százalékos munkaképtelennek minősült (és e minőségben rokkantsági nyugdíjasnak), azóta azonban az orvosi bizottság a munkaképesség csökkenését ötven százalékosra módosította. Gizikét 2001-ben műtötték agyalapi daganattal, és három évig volt „leszázalékolva”.

A negyvenéves férje azonban munkanélküli. Mezőgazdasági gépszerelő, méghozzá érettségivel. Korábban a szomszédos községben, az ömbölyi téeszben dolgozott. Már 1984-ben odajárt gyakorlatra, és a végzés után ott is ragadt.

– Nem volt az egy rossz téesz! – mondja. – Mikor odakerültem, Bényei Illés volt az elnök. Sokat nem kerestünk, de nagyon jó munkahelynek számított.

Bényei Illés aztán – miként láttuk – elkerült onnan, és e sorok írásakor Pócspetriben elnök, s egyben elnöke a dohánytermesztők egyesületének is.

– Az ömbölyi téesz később – jóval Bényei elnöksége után – becsődölt – folytatja Lekvár János. – Pedig jól szervezett gazdaságnak tűnt. Állattenyésztéssel, hízómarhával, juhászattal foglalkozott, s azok mellett alma és dohány termesztésével. Tizenöt MTZ traktorral dolgoztunk. A kombájnok E 512-és és E 516-os gépek voltak, NDK-gyártmányúak. Ugyancsak NDK-gyártmányú volt a hatalmas teljesítményű E 301-os kaszálógép meg az E 280-as szecskázó.

Ezek a gépek akkoriban az olyan jobb gazdaságok felszerelésébe tartoztak, amelyek nem jutottak be a KITE termelési rendszerébe. (Mert a bejutókat alaposan megvizsgálták, rostálták is keményen. Roppant nehéz feltételeknek kellett eleget tenniük.)

– Aztán két év alatt mindent eladtak. Az adósságokba... A téesz 1998-ban szűnt meg. A munkabért megkaptuk, végkielégítést azonban nem fizettek.

– Téesztag volt?

– Igen.

Így érthető a végkielégítés elmaradása.

Lekvár János ezután munkanélküli lett. Még 1996-ban baleset érte: egy vasszilánk került a szemlencséjébe. Ezt kellett megoperálni. A műtétet 1999 februárjában Nyíregyházán végezték. A látását megmentették. A műtét után hónapokig pihennie kellett, nem emelhetett. A szemlencse végül – az orvosok szerint – mégis tönkrement.

– Azóta csak tengek-lengek.

– Állást nem kínáltak?

– A munkaügyi központ ajánlott egy átképzős iskolát, de oda alkalmatlan lettem a szemem miatt. Az önkormányzat szokott behívni 2-3-6 hónapokra, de tavaly például (ez 2004-et jelent) majdnem nyolc hónapot dolgoztam. Az idén még csak két és fél hónapot.

– Az alkalmi munkakönyvet kiváltotta?

– Nem váltottam ki.

Ahhoz képest a délután hatkor kezdődő beszélgetésünk előtt – úgy tűnik – zuhanyozhatott, mintha épp akkor érkezett volna haza a munkából. De hát akár így van, akár nincs, a napszámmal nem mindenki dicsekedik el. Meg talán az esetleges hátrányoktól is félhet.

– Hogyan él itt a 299 regisztrált munkanélküli meg a nem regisztrált többi? – kérdezem.

– Mennek maszekolni. Feketén dolgoznak, hiszen család van, lopni meg nem mindenki hajlamos. Az önkormányzathoz nem szívesen járnak. Nem szeretnek cigányokkal együtt dolgozni.

– Gyakran érzem, hogy itt olykor felszikráznak az indulatok a cigányokkal szemben.

– Bizony komoly ellentétek vannak – mondja Lekvár János. – Korábban ezeket nem tapasztaltam, de az utóbbi években egyre erősebb a szembenállás.

– Miből adódik ez?

– Elsősorban rajtuk múlik. Úgy viselkednek, ahogyan nem szabadna. Járnak a hivatalba segélyért, viszik a gyereket, az ordít, ahogy a torkán kifér... A hivatalnok meg szabadulna tőlük... És kapják a segélyt, míg mások – akik ugyancsak rászorultak – oda sem mennek. A hivatalba se... És nem is kérvényezik. A cigányok többsége úgy öltözik, mint a király, és havonta másik autóban ül. Szórakozóhelyre meg be se lehet férni tőlük.

Gizike nevetve mondja:

– Pedig kocsma kocsma hátán! Ötven vagy százméterenként!

– Hány lehet? – Ők ketten számolják:

– Tíz biztosan. Úgy futtából összeadva. – És sokat sejtetően hozzáteszik: – Van azért három nagy ABC is.

De azok biztosan betartják a rendeleteket, és se benn, se előttük, a közterületen nem lehet meginni a pálinkát azokból az aranyos féldecis butéliákból. Vagy újabban: szilva, cseresznye meg barackízű „szeszes italokat”. A pálinkaminősítés védett.

Varga Ibolya középkorú hatszoros nagymama, cigány, regisztrált munkanélküli, és rendszeresen jár napszámba. Már ha van napszám.

– Három vagy négy éve is van, hogy regisztráltattam magamat. De én nem is dolgoztam másutt, csak napszámban. Négy gyereket neveltünk, és mellettük sokat eljártam. Most is kell. A segély (rendszeres szociális segélyről van szó – K. I.) a villany- meg a vízszámlára se elég.

– Miket dolgozik?

– Kapálok, krumplit szedek, kukoricát török... Ahogy a többiek. Az a gazda, akihez járok, már nem termel dohányt, bár korábban termelt. Krumplit csak családi szükségletre ültet, igaz, ad belőle a dolgozóknak is. A kukoricát az állatai eszik meg.

– Mennyi a napszám, és mit adnak mellé?

– Itt általános a kétezer-ötszáz forintos napszám, és mellé nem kapunk semmit. Legföljebb vizet. Azt hoznak ki.

– Várható, hogy sikerül valamilyen munkahelyet szereznie?

– Munkahely nem várható. Mi szegénynek születtünk, annak is maradunk.

– Milyen időközönként fizetik a napszámot?

– Hetente. De ha kell, akkor akár naponta is. És mi ennek örülünk, mert amikor nincs napszám, akkor nagyon nehéz. Akkor a segélyt elkölti az ember élelmiszerekre.

– És mi lesz a villannyal? Kikapcsolják?

– Ki bizony! Nekem is kikapcsolták már sokszor.

– Más családoknál is kikapcsolták már?

– Sok családnál ez a helyzet. Főleg év végén, amikor megjön a különbözeti számla. Hogy fizessen például még ötvenezret az évi áramhasználatba. Miből fizessen a szerencsétlen?

– Mennyi a havi villanyszámlájuk?

– Most nyolcezer-nyolcszáz forint. Van bojler, tévé... Meg gáztűzhely.

– Fűteni mivel szoktak?

– Gallyfával... De akit elkapnak, azt jól megbüntetik.

– Alkalmi munkavállalói könyvecskéje van?

– Nincs. Minek az nekem?

Ibolyának négy lánya van, a legkisebb tizennégy, a legnagyobb huszonkét éves. A férje és a nagyobb lány is regisztrált munkanélküli, mindannyian rendszeres szociális segélyt kapnak. És ők mind a hárman végeztek már közcélú munkát. Egyébként az öt nagykorú egyikének sincs munkahelye. A regisztrált munkanélkülieknek havonta egyszer jelentkezniük kell a nyírbátori munkaügyi kirendeltségen. A buszjegy ára körülbelül (most) ötszáz forint. Oda-vissza. Sokaknak ennyi sincs, ezért nem regisztráltak.

– Azt mondták itt nekem, hogy a munkabér bizonytalan, a napszám biztos. Igaz ez?

Varga Ibolya szótlanul, finom mosollyal rázza a fejét.

Amit Nyírbéltek múltjáról Muszta János nyugdíjas pedagógus nem tud, az vagy nincs, vagy homályba vész, vagy nem érdemes tudni. Négy évtizeden át kutatta a falu történetét, és erről a helyi polgármesteri hivatal által kiadott könyvecskéjében – Község a homokon – számol be. Igaz – szomorkodik –, meg sem köszönte senki.

– Nem tudjuk, mennyi idős a település – mondja. – Találtam egy földvárat a határban. Hossza 66, szélessége 33 méter, az oldalfalak nyolc méter magasak. Egyes vélemények szerint avar kori emlék, mások szerint szláv munka. Szerintem inkább az előbbi a jobb föltevés, bár a kor megjelölése most van folyamatban: ahogy a pénz engedi. Úgy látom, hogy ez a falu legalább ezeréves.

A környezet egyébként a honfoglalás idejétől bizonyosan mocsarasnak számított. Hatalmas erdőségek borították – no, ezekből azért mára is maradt valami, csak persze kevesebb –, uralkodó fafajtája a tölgy, az ingoványos és vizenyős területeken a nyír, aztán a kőris, a szil és az éger. A közeli Bátorliget arborétuma sokat megőrzött ebből a letűnt ligetes-lápos világból. Az Ömböly felé vezető út mellett egy igazi nyírségi (!) ritkaság: nyírfaerdő.

Az állatállomány alkalmazkodott e csodás környezethez, főleg a madárfauna minősíthető gazdagnak, még vándorsólyom és kabasólyom is élt errefelé. Különös állatkája lehetett a vidéknek a földi kutya (Spalax hungaricus), ez a földalatti életmódhoz vakondszerűen alkalmazkodó, húsz centi hosszú rágcsáló. Ám harminc éve, hogy utoljára láttak földi kutyát Nyírbélteken. Eltűnt a vizekkel az egykor gyakori vidra is, a borz egyre kevesebb, a vadmacskák nyomait azért rendszeresen látják. De csupán a nyomait, az állatot meglátni is ritka ünnep, a kilövését meg évtizedekig számon tartják. A madárfauna ma is változik. A gólyák például szárnyukkal mondanak ítéletet és kevesebb költésükkel a madárparadicsom felszámolásáról. A szomszédos Piricsén három olyan villanypóznára szerelt fészek is van, amelyeken korábban bizonyosan kelepelő élet folyt. Mostanra lakatlanná váltak. Egyikén méteres libatop nőtt ki a felhordott gallyakból, egy másikat – vezetéket már nem tart, csak a gólyák miatt nem döntötték még ki – pedig megborított az idei viharok egyike, féloldalasán lóg lefelé a póznáról. Üres fészkek Nyírbélteken is akadnak. Gólya nincs.

A harmincas években megkezdődött a „vízrendezés”. Lecsapolták a mocsaras részeket, és mi maradt helyettük? A falu területének 85 százaléka foshomok, a többi sem igazán jó minőségű föld. És a régi ligetes erdőket szinte teljesen kiszorítja az akác. Márpedig az akác a száraz homok fája. Az egész táj, az egész Dél-Nyírség sivatagosodik – állapították meg szakértők. Az nem kérdés, hogy ez bekövetkezik-e, a kérdés csupán az, hogy mikor.

Míg a ház gazdája a búcsút kezdő mise gondjaival törődik, megemlítem a feleségének, a nyugdíjas tanárnő Magdikának, hogy erőteljes feszültséget tapasztalok a faluban a cigányok és nemcigányok között.

– A feszültség tény. És egyre nő, mert a lakosságnak mind nagyobb hányadát alkotják a cigányok. Ez semmi jót nem ígér.

– Jüttner Csaba, a vásárosnaményi polgármester azt mondta nekem erről, hogy a településeken többségbe kerülhetnek a cigányok, de a hatalmat nem tudják gyakorolni a megosztottságuk miatt.

– A megosztottság itt is létezik közöttük. Egyes családok – például a Balogh és Gamil rokonság – módosabbak, és vannak nagyon szegények. A vállalkozók szépen gyarapodnak, mások autókereskedéssel foglalkoznak. Ez itt igen gyakori.

A katolikus templom előtt már javában készülnek a misére. Még mielőtt betérnénk a templomkertbe, Muszta János mutatja a szomszédos iskola és a kert szintjének nagyjából másfél méteres eltérését, annyival van alacsonyabban az iskolaudvar.

– Ott találtunk egy sírt tíz éve, az iskola szárnyának építésekor. Tíz-tizennégy kuruc katona fekhetett benne. Pontosat nem tudok, mert nem lehetett megásni. Mésszel öntötték le őket, úgy temették el. Az épségben lévő ruhájuk a levegőn gyorsan oszladozott. Aztán a földgyalu újra betemette a halott kurucokat. Most is ott vannak.

A román stílusú templom bizonyítottan a XIII. században épült, pontosabban az épület nyugati része. A többit később toldották hozzá, a torony végül 1925-ben készült el. A millenniumi sorban újították föl, és a nyugati oldalon – lemeszelve – remek freskókat találtak. Még így, némileg torzóban is fenséges látványt nyújtanak.

Aztán Muszta János fölmutat a karzatra:

– Nézd azt az orgonát! 1804-ben készült.

Az orgona nem nagy, művésznek talán nem lenne igazából megfelelő, de a kétszáz év sugárzása mégis lenyűgöző.

Akkor már nem akartam zavarni a teendőiben, de egy következő beszélgetés során mégis megkérdeztem:

– Lappangó feszültséget érzek a lakosság körében a cigányok és nem cigányok között. Igazából mintha nem lennének ennek jelei, megkülönböztetés még munkahelyeken sincs, a levegő mégis vibrál. Mi ennek az oka?

– Inkább csak a cigányok viselkedése. Igen kemény ellentétek alakultak ki. A cigányok zöme nem akar dolgozni. Közmunkásként sem. Elbújnak, hazaszöknek... Egész nap egy órát sem... A lakosságnak ez egyáltalán nem tetszik. A szomszéd településekről – Encsencsről, Piricséről – elzavarják a cigányokat, s azok is itt telepednek le.

– Gyakran fölemlegetik az iskolai viselkedést, a fiatal pedagógusok megfenyegetését...

– Igen, ezek is hozzájárulnak a feszültség növekedéséhez. És nemcsak fenyegetésről van szó, hiszen előfordult, hogy a gyerek pofon vágta a tanítónőjét. Az osztályok 70-80 százaléka cigány. Nemrég a képviselő-testület tárgyalta, mit kellene tennünk, hogy a szülők a gyerekeket ne vigyék más faluba, ne írassák oda iskolába. Nem tudom, mi lesz a faluval, ha az emberek igazából megkezdik a menekülést.

Maga Muszta János is testületi tag. Bajkán Lászlóné iskolaigazgató úgy véli, hogy nem ilyen súlyos a helyzet. A szerinte egyetlen atrocitás után viszont nyomban léptek, és az affér békességgel ért véget.

– Úgy tűnik, hogy Végh Antal csaknem négy évtizede írott riportja Penészleken és a környéken is jelentős pozitív változásokat hozott. A visszaemlékezések azonban korántsem kedvezőek arról a szociográfiáról. Hogyan látod, miért van ez így? – kérdezem Muszta Jánost.

– Az a riport igaz volt. Tudjuk. Így éltek ott az emberek. Más szemlélet szerint viszont rosszat írt egy magyar faluról.

– Könyvedből tudom – megszámoltam –, hogy a faluból száznyolcvan fiatal végzett főiskolát vagy egyetemet. Mivel ez hét év előtti szám, azóta nyilván gyarapodott. Írod, hogy e kiművelt emberfőknek csak a tizede tért vissza Nyírbéltekre. A kérdésem az, hogy milyen hatással van a település életére az értelmiség?

– Sajnos, minimális hatással.

A helyzetről tájékozódni s a cigányság nézeteit megismerni kerestem föl Gamil Elemért, a helyi kisebbségi önkormányzat elnökét. A lakásában várt, mert a cigányság közösségi háza mindmáig nem készült el. Azt az ingatlant az önkormányzat adományozta a kisebbségieknek. Ők társadalmi munkában javítgatták, de kellene hozzá még kétmillió forint, hogy rendben legyen. Az meg nincs.

Kávét ittunk és narancslevet a 37 éves elnöknél, s időnként átkocogott a szobán a huncutkodó kisebbik fia: ő most megy óvodába. A vitrines szekrényben márkás italok palackjai, némelyek üresen, mások bontatlanul. Ám ott áll egy nem is kicsi teljesítményű hangfal – a házigazda meghatározásával: ő azokkal foglalkozik – és más elektronikus szerkentyűk. Gamil Elemér most érettségizett, és főiskolára szeretne menni, habár nem tudja, miből fizetné ki a félévre szóló 90 ezer forint tandíjat. Közcélú munkás az önkormányzatnál, feladata a közösségszervezés.

– A rendszerváltás óta elég nehéz az itteni cigányság élete – mondja szinte nyomdakészen megfogalmazva a közlendőit Gamil Elemér. – Addig volt munkahelyük általában, igaz, el kellett járniuk itthonról, de rendelkeztek keresettel. Most talán egy százalék lehet, aki dolgozik, az is átmenetileg az önkormányzatnál, közcélú munkán. Lassanként kizárólag a rendszeres szociális segélyre és a gyesre támaszkodhatnak a családok.

– Valójában hány cigány él ezen a háromezer lelkes településen?

– A négy éve számított adat szerint 130-135 családról van szó, akkori létszámuk 860 fő lehetett. Azóta a létszám mintegy negyven fővel nőhetett.

– Mit tartanak most a fő feladatuknak a kisebbségieknél?

– A tanítást, a képzést... A felzárkóztatás alapjait kell megteremtenünk. Sokan nem rendelkeznek a nyolc általánossal sem. A cigány emberek korán halnak, de kevés olyan idős ember van, akinek nincs meg a nyolc általánosa. A fiatalabbaknak annál inkább hiányzik. De ez az alap, ahhoz, hogy szakmát tanulhassanak. Most a kőműves, az ács, a festő szakmák iránt a legnagyobb az érdeklődés.

A Megyei Területfejlesztési Tanács 2000. évi, 1005 háztartásra kiterjedő kérdőíves felmérése szerint a reprezentált roma populáció 95,5 százaléka legföljebb általános iskolát végzett (közülük 8,2 százalék egyetlen osztályt sem), 7,7 százalék rendelkezik valamiféle szakképzetséggel, és ebből 0,2 százalék a felső iskolában diplomát szerzők aránya. A tanulási igény eltérő a különféle korosztályok között. A fiatalok körében az érettségi letétele és diploma elnyerése is reális lehetőség, ám a legjobban a jogosítvány megszerzése vonzza őket.

– És a nők? – kérdezem tovább Gamil Elemért, emlékezvén rá, hogy a cigányszokás szerint az úton elöl a férfiember halad, utána két méterrel a feleség meg a család többi tagja.

– Ők inkább mezőgazdasági munkára mennek. Ha tudnak.

– Milyen munkahelyeken bírnak elhelyezkedni az önkormányzat közcélú munkáján kívül?

– A vállalkozás egyre kevesebb, de még akad. Azok egyébként szívesen foglalkoztatnak cigányokat. A lehetőségek azonban nagyon korlátozottak. Vannak viszont vállalkozó cigányok, akik már munkaszerződést is kötnek. Ha kell, felvilágosítjuk őket, hogy milyen támogatást kapnak, ha munkanélkülit alkalmaznak. Ez 95 százalékos járuléktámogatást jelent. Két ilyen építőipari vállalkozás is van, ezeknél hat-hat fő dolgozik.

– Dohányos gazdáknál nem dolgoznak?

– Itt a dohányos vállalkozók főleg nem cigányokat foglalkoztatnak. Tudtommal két-három főnek adtak rakodási munkát.

– És erdőmunkán?

– Az erdők itt kilenctized részben magántulajdonban vannak. A privatizációból a cigányok ismét kimaradtak, ahogy a földosztástól kezdve mindenből. A cigányok részt vesznek az erdészet (a Nyírerdő Rt) közmunka programjában, oda jár 10-15 fő. A magángazdák ültetésre, kisfák kapálására, erdőtisztításra, növőtérbővítő gyérítésre hívnak cigányokat, esetenként 3-4 hétre. A kitermelésre nem alkalmazzák őket, mert azt komplett brigádok vállalják fel. Az önkormányzat öt-hat éve folytat erdőültetést, ott a közhasznú munkások dolgoznak.

– A teleket hogyan sikerül kihúzniuk a cigányoknak?

– Nehezen. Olyankor végképp nincs semmiféle munka, tehát pénz sincs. Van viszont boltos, aki hitelt ad. Ez itt is megszokott, sőt általános.

– Heti visszafizetéses kölcsönöket nem kínálnak a cigányoknak?

– Nem tudom, hogy melyik banktól, de kaptak sokan 50-60-80 ezer forintokat. Engem elhívtak az egyik családhoz, ahol igénybe akarták venni ezt a hitelt. Kérdezősködtem a szerződésről, visszafizetésről, de ez nagyon nem tetszett az ügynöknek. Amúgy a felvett összeg rendszerint nem segít. Néha másik tartozást egyenlítenek ki vele, máskor rossz helyre költik. Nem tudják a saját költségvetésüket sem kordában tartani.

– Milyen a kapcsolatuk az önkormányzattal?

– Nem rossz! Főleg azért, mert a kisebbségi önkormányzat által indított képzéseket támogatják. Minden kérdésben, amely a cigányokat is érinti, megkérdeznek bennünket.

– Milyen képzésekről van szó?

– A 6-7-8 osztályok anyagát nyolc és fél hónap alatt adják le. Tizenhat, majd húsz fő vehetett részt egy-egy tanfolyamon. Ezeket modul rendszerű oktatásnak hívják. Két nyíregyházi vállalkozás végzi az oktatást. A Nyírdinamika Szakképző Kft, valamint a Kelet-Ébredés Közalapítvány, amely az Országos Cigány Önkormányzatnak a közalapítványa. Mindkét vállalkozásban Lőkös Sándor a vezető.

– Az iskolával milyen a kapcsolatuk?

– Jó, a felzárkóztatási tanfolyam vizsgáztatása is ott folyik. A napi problémákat is meg tudjuk beszélni az iskola igazgatójával.

– Hallani olyan hangokat, hogy némely cigányszülők veréssel fenyegették a fiatalabb pedagógusokat – mondom, és nemcsak azért, hogy ne legyen annyira idillikus a bélteki élet.

– Sajnos, ez igaz. Egyes szülőket egyáltalán nem érdekel, hogyan viselkedik a gyerekük az iskolában, mások viszont a gyerek által előadott minden sérelmet meg akarnak torolni. Akkor is, ha az nem sérelem. Habár erre okot ad olykor a pedagógus is.

– Nem kétlem, de akkor sem elfogadható a fenyegetés.

– Így igaz. A szülők nagy része nem sokat törődik a gyerekkel. Még reggelit se kap, mielőtt iskolába menne. Meg pénzt se, hogy vegyen magának valamit. A legtöbb gyerek csak a napköziben ehet. A cigány szülőknek több az idejük, de még őket is tanítani kellene, hogyan foglalkozzanak a gyerekkel otthon.

– Amikor Piricsén, a szomszédos hosszú falun átautózom, nem kell sebességkorlátozásos táblát sem kitenni, mert rendszerint van pár nem cigány, fáradtan dülöngélő az út közepén, és pár tucat józanul trécselő cigány fiatal. Az ember azt hinné, hogy az a falu többségében cigányokból áll.

– Piricsén sokkal kisebb a cigányok aránya – mondja Gamil Elemér. – Itt, Nyírbélteken, a legnagyobb a környékben.

– Piricsén viszont a gyógyszertáron a magyar zászló mellé kitűzték az Árpád-sávost is, ami a faluban egyértelmű jelentésű.

– Nem láttam még, de biztosan úgy van. Az a zászló ott a szélsőjobbé, és cigányellenességet jelent. Aki használja, az „igazmagyarnak” tartja magát.

– Nyírbélteken nincsenek ellentétek a cigányok és nem cigányok között? A közhangulat bizony igencsak feszültnek hat.

– Ez így túlzás – feleli. – Nem akarom szépíteni, de mégis túlzás. Sokan nem szeretik a cigányokat, de ezt nem mondják. A cigányok között azonban nagyok a különbségek.

– És most úgy tartják a faluban, hogy a cigányok lovas kocsival járnak lopni – mondom.

– Lehet, hogy így tartják, de megjegyzem, hogy kevés a lovas kocsi. Alig van. A határból meg nincs mit ellopni.

– Tény, hogy itt a Zrínyi utcában igen sok cigány él, és lovat valóban nem láttam, azt azonban igen, hogy csaknem minden udvaron gépkocsi áll, vagy az autó rendszeres bejárásának vannak nyomai. És nem kőkorszaki Zsigák, hanem márkásak, ha nem is újak. A béltekiek szerint a cigányok közül sokan autókupeckodással foglalkoznak, ami nem törvényest, de mégis kereskedést jelent.

– Igen, van ilyen. Elsősorban a lízingelt autókra figyelnek. Ha valaki nem tudja fizetni a havi taksát, annak rendszerint úgy segítenek, hogy vevőt szereznek a gépkocsira, s közben ők se járnak rosszul. A cigányember nagyon élelmes.

– Nem vitatom – mondom. – De van itt egy dolog, amit nem értek. Panaszkodnak a munkahely hiányára, közben pedig nem vállalnak el felkínált állásokat. Nyírmihálydi innen a második település, Nyírgelse a harmadik. Mindkét helyre igen sok béltekit közvetített ki a munkaügyi kirendeltség, köztük persze cigányokat is, ám alig-alig álltak munkába. Aki pedig munkába állt, az ritkán ragadt meg, hiszen ebből a faluból is többen leszámoltak egy-két nap után. Két éve mindkét üzemnek kölcsönzött munkaerőből kellett megoldania a feladatait. Ez roppant költséges. Miért nem fogadták el a felkínált munkát?

– A cég megalakulása politikai kérdés volt. Nem biztos, hogy ez kellett volna, de a pályázati lehetőség miatt ide települtek.

– Nem osztom a nézeteit. A politika valóban segítette a szárnyas vágóhíd létesítését, mert a környékbeli foglalkoztatási gondok enyhítését várta tőle. Itt állt egy üres almatároló, jó állapotban, itt él 5-6 ezer munkanélküli, miért ne segítette volna.

– A cigányember oda kell, ahol a vágás folyik. Aki tanult, az nem megy oda. A munkaerő megbecsülése hiányzik.

– Mit jelent ez? Kapjon az analfabéta kétszázezres fizetést?

– Nem azt, de azért az sem, hogy állandóan biztonsági őr van a háta mögött. Még a WC-re is kíséri. A cigányok érzékenyebbek.

– Az nem biztonsági őr, Elemér, hanem a higiénés brigád tagja. Ezt Nyírmihálydiban és Nyírgelsén is fel kellett állítani, mert meg kellett tanítani a dolgozókat a WC használatára és arra is, hogy pisilés után kezet mossanak. A higiénés feladatoknak már a megtervezése tízmilliókba került mind a két üzemben, és ezt a dolgozóknak – ha törik, ha szakad – be kellett (volna) tartaniuk. De sehol sem sikerült elérni például azt, hogy műszak előtt zuhanyozzanak meg.

– Csak akkor megy dolgozni a cigány, ha megbecsülést kap.

– Kedves Elemér, ez falmelléki duma. Az élet nem erről szól. A vállalkozó a befektetett tőke és munka után profitot akar. És ez természetes! Nem azért indít vállalkozást, hogy munkahelyeket teremtsen, hanem azért alkalmaz dolgozókat, hogy a saját üzleti tervei megvalósulhassanak. Megbecsülést az kap, aki ezt kiérdemli. De hogyan lehetne megbecsülni azt, aki be sem lép az üzem kapuján?

– Nincs szakszervezet... Határozott idejű munkaszerződést nem szívesen kötnek a dolgozók sem... Aztán volt olyan, hogy három hónapig dolgozott, s nem kapott fizetést. Végül apránként kapta... A cigányt aztán elsőként küldik el, a gondolkodását meg nem ismerik. A napszám biztosabb.

– Elemér, ezek nem komoly indokok. A felkínált munkát el kellett volna vállalni. A telet nem lehet megúszni.

A nyírbélteki egészségügyi centrum maga a csoda! Majdnem új, tágas, és nemcsak háziorvosi rendelőket foglal magába, hanem fizikoterápiást, továbbá fogorvosit is. Tagolt elhelyezésben a tanácsadó egy külön parkolóból nyílik, s az orvosi lakások is megfelelően elkülönítve, de nagyon célszerűen kapcsolódnak hozzá. (Ettől függetlenül az egyik orvos házaspár házat vásárolt magának a faluban.) A településen két háziorvos és egy gyermekorvos dolgozik. Közülük a negyvenen is innen lévő, mosolygós dr. Imre Gyulával beszélgettem.

– Labor működik ebben a tüneményes komplexumban? – kérdeztem, mert a váróteremben ennek semmi nyomát nem láttam.

– Működött, de már megszűnt. Nincs, aki finanszírozza. Az önkormányzat nem támogatja.

– Tárnok Árpád gulácsi háziorvos szerint az ott élő munkanélkülieknek maximum tizede alkalmas még rendszeres munkára. A többiek mentálisan és/vagy fizikálisán már nem. Itt 176 olyan regisztrált munkanélküli él a faluban, akinek vagy csak nyolc osztálya van, vagy még annyi sem. Az összes munkanélkülinek több mint a fele. 181 azoknak a munkanélkülieknek a száma, akik még nincsenek 34 évesek. Közülük sokakat kiközvetítettek a környékbeli élelmiszer-feldolgozókba, Nyírmihálydiba, Nyírgelsére, Nyírlugosra. Gyakorlatilag alig vállaltak munkát, pedig a bejárás mindenhová kényelmes, egyszerű, és legföljebb negyedóráig tart. A kérdésem az, hogy ezek az emberek nem alkalmasak a munkavégzésre, vagy pedig más okai vannak a munkaerőpiac negálásának?

– Egészségesek. Fizikailag alkalmasak, mentálisan nem. Nem akarnak dolgozni. A tulajdonosok minimálbérért maximális teljesítményt kérnek, viszont a munkafeltételek sem tökéletesek. Az embereknek ez rövid távon sem perspektíva. A segélyek – plusz hetenként három napszám – számukra előnyösebbek. A többi nem érdekli őket. A nyugdíjellátás sem. Nem lesz az embereknek jövőjük. Az utóbbi három ciklus leszoktatta az embereket a munkáról.

– Van az a három ciklus négy is...

– Az első fontos változásokat hozott. Ezekben a régiókban ki fog alakulni egy modern hűbérúri rendszer. Nem telik bele pár év, csak néhány nagygazda lesz.

– Ömböly is az önök körzete?

– Igen.

– Nos, ott láttam már egy ilyen uradalmat.

– Nemrég adta el... – mondja a doki, és megemlíti a volt kisgazda potentát nevét, aki az egykori állami gazdasági üzemegység központját jelentő kúriát uniós pénzekből (is) rendbe hozatta, és a körülötte lévő gazdaságot megalapozta. Természetesen a bőséges állami támogatás sem hiányzott hozzá. – Ott van már intéző is, béres is.

– Olyan hangok hallatszanak, hogy Nyírbélteken nem különösebb gond az alkoholizmus. Ha így van, ez országos kuriózum.

– Nem így van! – tiltakozik a doki. – Óriási jelentősége van az alkoholizálásnak. Némi kivételtől eltekintve mindenki iszik. Rengeteg a kocsma, és a boltokban is megkapja pult alól.

– Ez az öngyilkosságok számán is meglátszik?

– Nem. Az ritka. Azért ritka, mert az öngyilkossághoz el kell veszíteni a fonalat. Az itt nem tipikus. A lakásuk, étkezési lehetőségük megvan.

– Nyírbélteken évtizedekkel ezelőtt megvalósult az a mezőgazdasági modell, amit a jobboldal az egész országnak ajánl. A kis- és középbirtokos gazdálkodást. A szegénység mégis szinte sír a településről. A csordát látva, Nyírbélteket magamban a sovány tehenek falujának nevezem.

– Ebben az évben megharmadolódott a szarvasmarha-állomány – teszi hozzá Imre Gyula.

– Ezekre sincs különösebb szükség a tejtermelésben – mondom. – Az így kifejt tejet népegészségügyi okok miatt nem szabadna forgalomba hozni. A penészleki sajtüzem mégis megteszi. Ők is szinte törvényen kívül állnak, miként ma a mezőgazdasági gyakorlat szerint a kiváltságos gazdák. Óriási a káosz. Lassanként mintha egy országos árnyékgazdaság működne. A falvak zömében állatorvos nem látta sertéseket vágnak az udvarokban. És mérik el közfogyasztásra. A sertésorbánc, a sertéspestis és más betegségek kockázata egyre nagyobb.

– Jól meg kell sütni a húst! – mosolyog a doki, látván, hogy bambán tatom a számat ekkora felelősségtudatra. – Az élet veszélyes üzem.

– Aztán aki meghal, gyógyíthatatlan beteg volt – dörmögök hozzá, ő pedig nevet rajta. – A húsboltok bezártak, a működés azonban zavartalanul megy tovább. Feketén, persze.

– Itt helyben ez a megélhetés – tárja föl a kártyáit Imre Gyula. – Az emberek kapaszkodnak egy szálba... Ezért én itt hatszáz forintért kapok egy kiló disznókarajt... Kicsontozva, persze.

Elgondolkodtató. Nyírbélteken van húsbolt. Ha ott adja ezen az áron a hentes, akkor az hálapénzként is felfogható, csak hát aligha beteg. De bőségesen szurkálják a hízókat az udvarokban is, és mérik el a böllérek a lakosságnak. Ezt a helyzetet többen is megerősítették, és Csík Mihály polgármester szerint is így van. A megélhetés kényszerével indokolják. Ami azt illeti: ez bizony roppant kockázatos megélhetés! Ám ha az, akinek ezt föl kellene mérni, nem szól ellene, sőt örömmel veszi, akkor...

Akkor igazán nagy a baj.

– Ez az örökség maga a csoda! – mondja Bardi László, a Nyír-Fa-Fém Kft ügyvezető igazgatója.

Az örökség pedig a Ganz Műszergyár telepe. Előbb azt gondoltam, hogy a Végh Antal riportja nyomán feltámadt hamari buzgólkodás sodorta ide a gyáregységet, de aztán az igazgató felvilágosított: a fővárosi ipar kitelepítésének programja következtében „száműzték” Nyírbéltekre a tevékenységet és vele – vélem – a műszaki gárdát. Több adat is forgalomban van, hogy hányan dolgozhattak a gyárban, magam ezek közül a 450 főst tartom reálisnak. A rendszerváltás után közlekedési műszereket gyártottak itt, ám a profil gyorsan zsugorodott. És a dolgozói létszám is, előbb ötven főre, aztán tovább. A Ganz összeomlott, a gyárat megvette a KMG. Kilenc éve tovább privatizálták, és a Hungária Holzimpex Kft tulajdonába került, amelyet két Ongára való testvér jegyez. A következő évben alakult meg a Nyír-Fa-Fém Kft.

Az örökségnek három csarnokát néztem meg (meg a kicsi – minő ritkaság: eleve kicsi! – irodában beszélgettünk Bárdi Lászlóval). Előbb a Pro Rehabilitáció Kft telephelyét, amely egy bámulatos munkahely. Igaz – mondta Csató István üzemvezető –, hogy ebből az épületből sok mindent elloptak, aztán százmilliós felújításra volt szükség. Mások szerint nem volt az épület olyan rettentően lerobbanva, például az irodai falakról sem vitték el a lambériát. (Az üzemvezető huszonkilenc éves, rajz-földrajz tanár, és egy éve Nyíregyházáról jár ki. Ötvenöt kilométerről.)

A rehabilitációsok az épületet bérlik a tulajdonos társaságtól. A nyíregyházi cégnek negyvenöt telepe van az országban, 2400 dolgozóval. Csökkent munkaképességűeket foglalkoztatnak, nem „leszázalékoltat” csak minimális számban. Egy éve alakult meg a nyírbélteki üzem negyven fővel. Elsődlegesen árammérő gyártást terveztek, annak a piaci bevezetése most folyik. A csarnokban az ehhez szükséges gépek fólia alatt vannak, ám se elbocsátani nem akartak, se állásidőt fizetni, ezért a meglévő létszámmal lábtörlőket készítenek. A megfelelő nagyságú keretekre kifeszített merevítők közé hosszú, görbe tűvel fűzik be a fonalat. Ülve dolgoznak, többnyire nők – Lekvárné Giziké integet, amikor körülnézek –, és vannak cigányok is.

– Jól beilleszkedtek – mondja az üzemvezető. – Nem eszerint válogattuk a dolgozókat, de a három nő jól végzi a munkáját, nincs probléma velük.

És a többivel sem. Rövidített munkaidőben dolgoznak, hogy megkaphassák az ötven százalékos munkaképesség csökkenésűek a rendszeres szociális járadékukat is, amely ma alig haladja meg havonta a huszonegyezer forintot. A büdzsé támogatja a foglalkoztatásukat, habár az utóbbi években a sorozatos visszaélések miatt (?) ez a támogatás csökkent. A csökkentést számos bírálat illette, többek között olyan is, hogy inkább az ellenőrzést forszírozták volna az általános fűnyírás helyett. A csökkent munkaképességűek foglalkoztatásának ebben a megyében különleges jelentősége van. A legalább 67 százalékos munkaképesség elvesztés nyomán megállapított (öregségi korhatár alatti) rokkantsági nyugdíj (a megyében: 38.030 fő) mellett az ezt el nem érő munkaképesség-csökkenés alapján megállapított járadékok száma 33.731 volt. (Az adatok a megye 2003-as Statisztikai Évkönyvéből valók, és 2004 januárjára vonatkoznak.) Összességében a megye lakosai közül gyakorlatilag minden nyolcadik (12 százalék) valamilyen formában rokkant.

A hirtelen emelkedést a rendszerváltás hozta, habár jelek már korábban is mutatkoztak. Mik azok? Elsőül a falusi emberek gyakorta önzsigerelő életmódja, vagyis az, hogy a téeszekben, állami gazdaságokban végzett és bizony sokszor derékroppantó fizikai munka után otthon megkezdték a második műszakot. Kora reggel és késő este még újabb négy-hat órákat rátettek a háztáji gazdaságukban. Gyönyörűen gyarapodtak anyagilag, és sebesen romlottak egészségileg. Aki megérte a negyven évet, az derékfájással minden további nélkül táppénzre vehető, ha van munkahelye. És nem is hazudik vele. Aztán az alkoholizmus. Itt a felnőtt lakosságnak legalább tizede alkoholfüggő, de egyes orvosok szerint ennél nagyobb a szesztestvérek aránya, egyes becslések szerint minden hetedik felnőttről van szó (tizenöt százalékról).

Végezetül az életmód. Az egyoldalú, korszerűtlen táplálkozás súlyos gondokat okoz, de az talán még többet, hogy az emberek – és itt különösen a fizikai munkát végzőkről beszélek – gyakorlatilag egy életen át nem pihennek. Nyaralni, üdülni soha! Aki nyaral, az pedagógus, orvos vagy más közalkalmazott. Korábban a téeszünkben úgy gondoltuk, hogy ezen változtatni kellene, és a legjobb dolgozóink munkáját úgy is elismerjük, hogy a debreceni téeszüdülőben megpihentetjük őket. Két hét... Ám mi történt? Volt, aki két nap elteltével szökött haza, de három után mindegyik. Hogy a disznó megkapta-e a féregűző tablettát, meg kijött-e az inszeminátor a tehénkéhez... Komoly indokok! Kénytelenek voltunk olyan helyre küldeni őket, ahonnan nem lehet hazaszökni. Moszkva, repülő oda-vissza, tíz nap... No, onnan szökjél haza!

Ám a rendszerváltáskor egy újabb motívum is az előbbiek mellé társult, méghozzá az, amit Petis Mihály menekülési útvonalként határozott meg. Az emberek tömegesen vesztették el a megélhetésüket. A mezőgazdasági nagyüzemeket szétverték, az ipari üzemek előbb elbocsátottak, aztán vagy túlélték az éveket (kevesen élték túl), vagy nem. Városokban még csak-csak került valamiféle munkahely, a falvakban azonban ez fölöttébb ritkaságnak számított. Különösen tömegesen. Kellett valamiféle támasz. És támasz lett a rokkantsági nyugdíj. A sok fizikai munkát végző falusi embernél – ismétlem – a „leszázalékolásra” rendszerint volt és van ok, mert elhasználódott a szervezete. Ezt az orvosok egy része akként használta ki, hogy pénzért indította a leszázalékolási eljárást. (Orosházi Csaba: Mind korrupt!) Nem véletlen, hogy számos eljárást folytattak le az országban orvosok vagy orvosok csoportjai ellen épp ilyen bűntettek miatt. Ezt a megyét sem kerülte el a felelősségre vonás. Meg kell azonban jegyeznem, hogy mindezt csupán a jéghegy csúcsának tekinthetjük. Csak annak! A többség látens maradt.

A „leszázalékolások” körül kialakult panamák okán is szigorítás következett, és az orvosi bizottságok immár nem 67, hanem rendszerint csupán ötven százalékos munkaképesség-csökkenést állapítottak meg. De azt aztán tömegesen! Nem tévedtek ők ezzel valami nagyot (mint ahogy az előzőkkel sem), mert a népesség általános egészségi állapota ilyen, és a megállapítások törvényszerűek. Ha nincs haszonszerzési gyanú (de mondhatnám azt is, hogy ha nem akarnak némely orvosok is lehúzni egy szép vastag gereznát a nincstelenekről), akkor ezt kifogás nem érheti.

Ezekre a rehabilitációs munkahelyekre óriási szükség van – noha a fő gond mégis az egészségesek megélhetése –, mert a nehézségeink messze túlnőttek az egyes családok gondjain. Nem véletlen, hogy oly sok polgármester rimánkodik szociális foglalkoztatóért. Nyírbélteken sincsenek bajok a munkaerővel. Sok a jelentkező. A munkakörülmények csodálatosak, a csarnok ragyog a tisztaságtól, s az üvegfalakon átszűrődő fények mindenre halvány pasztellszíneket varázsolnak. Az étkezőben asztaloknál ebédelnek a dolgozók – azt, amit otthonról hoztak –, közben páran kinn, az oszloptuják árnyékában cigarettáznak. Benn nem lehet.

Az épületek között máig díszlő park jelzi a régi tervezettséget, gondosságot és profi munkát. Fenyők és nyírek között tiszafák bokrai, tuják, sőt akad egy-egy gyümölcsét hullató almafa is. Nyáron szinte észrevehetetlen tőlük a rehabilitációsok hatalmas csarnoka, noha az úttól alig pár méter választja el. Fák és bokrok buja sűrűje bújtatja.

A Nyír-Fa-Fém Kft 1997-ben alakult, a dolgok azonban egyre rosszabbul mentek. 2004-ben már csak tizenhármán dolgoztak itt. Bardi László akkor került ide: a tulajdonosok kérték, hogy tegyen javaslatot ennek a csodálatos üzemnek a kihasználására. Azóta a létszám negyvenkilenc főre is fölment, most öttel kevesebb. Úgy tűnik, ez stabilizálódhat. Ami állandó gond: hogy legyen megrendelés. Teljes egészében bérmunkát végeznek, ám ez jó esetben átmeneti. A saját terméket nem pótolja, a gazdaságossága pedig a minimumon van. Fő gyártmányuk a bútorzárak összeszerelése. Ezt Németországból rendelték. A termelés során ki tudják használni a Ganz által kiképzett sok műszerész szaktudását. (Arra a szaktudásra a rehabilitációs cégnél is építenek, az árammérők gyártásánál nélkülözhetetlen.) Nyírbélteken viszonylag sok a műszerész! Micsoda örökséget hagyott itt a Ganz!

– Ügyesek, és örülnek, ha dolgozhatnak – mondja a fővárosban élő, Nyírbélteken csak hét közben dolgozó Bardi László. – Itt nincs mozgás, nincs fluktuáció. Előre meg szoktam mondani a jelentkezőknek, mit várok tőlük. Az jöjjön, aki vállalja. A fizetést sem titkolom. A bérmunka miatt ez nagyon behatárolt.

– Cigányok dolgoznak az üzemben?

– Vannak cigány alkalmazottaink, és legalább olyan ügyesek, mint a többi. Megkülönböztetésre nem kerülhet sor, és úgy tapasztaltam, hogy ha emberszámba vesszük őket, akkor ők is úgy viszonyulnak hozzánk.

– A munkaerővel történő feltöltés nyilván könnyen mehetett...

– Hát... Amikor elkezdtünk toborozni, a kiközvetített munkanélküliek hatvan százalékát egyszerűen nem érdekelte a munka. Úgy gondoltam, talán igazuk van a pestieknek, ezek az emberek itt, a világ végén, nem is akarnak dolgozni. Aztán változott a helyzet. Tapasztaltam néhány embernél, hogy a vezető és dolgozó oda-vissza kiabálnak egymással. Meg lehet mondani, amit kell, de... Meghirdettem: aki kiabál, az nem dolgozhat itt.

A fő feladatuk: munkát keresni az üzemnek. Kellene persze a jó internet, de hát az ADSL még egy ilyen nagyobb településen is álom. A telefonos társaság mereven ragaszkodik a monopóliumához, a sokmilliárdos adózott nyereségéhez, és semmiféle áldozatra nem kapható, még az állami kedvezmények ellenére sem. Hol tíz, hol húsz jelentkezőhöz köti településenként az ADSL bevezetését, annyit pedig olykor lehetetlen összehozni. Ismét a telefon ügye határozza meg (s akadályozza persze) a gazdaság fejlődését. Nem ismeretlen ez a vidék számára.

A társaságnak két üzemcsarnokát néztem meg. Az egyik a Ganz gyárban raktárként működött, most elég a gyártáshoz is, raktározáshoz is. Kézi préseket, különféle speciális gépeket kezeltek nők asztalok mellett (azért néhány férfi is dolgozott). Speciális bútorzárakat szerelt össze az egyik vonal. Egyszerre tíz szárat sorakoztatott föl az ifjú hölgy a keretre, hogy annak forgó részét ellássa a különféle alkatrészekkel, majd megfordította az egészet és véglegesítette a szerelést.

– Milyen normája van ennek a munkának? – kérdeztem Tóth Lajos műszaki igazgatót.

– Ezer darabra kapnak tizenhárom órát – válaszolta ő, és nekem nyomban lelkifurdalásom támadt a puszta jelenléttel történő zavarás miatt. Odébb egy másik ifjú hölgy műszerrel ellenőrizte és állította be a zárakat, hogy kellő erő kelljen a nyitáshoz is, záráshoz is. De ne több.

A másik üzemcsarnokban még az előzőnél is jobban látszott, hogy milyen csodálatos munkát végzett a Ganz a telepítéssel cirka negyven éve, és az, hogy valamiképpen megőrizték ezt az impozáns értéket a mának. (És eszembe jutott egykori főszerkesztőm dörhögése: Gyárat már tudunk építeni, lakást még nem.)

Itt mindenféle célgépek állnak hadrendben – munkás nélkül. Tóth Lajos büszkén mutatja az egyik lemezvágójukat, amely akár 10-12 milliméteres lemezt is képes darabolni.

– Jó ég! – hüledezem –, hiszen tankok páncélja az olyan vastag lemez!

Odébb lemezhajlító, amely újonnan legalább nyolcjegyű sz