Bekezdések egy falukutató jegyzeteiből

Vizes, loncsos utasaival nekifordul a mikrobusz a domboldalnak, mögöttünk a Balaton fénylik. Lassan zötykölődünk fölfele, toronyiránt. A faluszéli útelágazástól már nem a kimagasló három templomtoronynak tartunk, hanem a liget felé, a toronytalan gyülekezeti házhoz. A ritkás ligetben gyönge, fiatal fák lombosodnak, szabadon láttatják a nagyablakos, fehéren világító épületet. A ligetben fehér inges kisfiúk vágtáznak, a fehér zoknis kislányok csak álldogálnak, vigyáznak a térdüket takaró szép szoknyácskákra, a kamaszok csoportba verődve figyelik a kisebbeket. Meleg vasárnap délután van, nyár dereka, itt, a dombtetőn csendes, családias összejövetel. A felnőttek mind ünnepélyesek, a nők haján fátyolszerű kendő és ujjas, hosszú nyáriruha, a férfiakon frissen vasalt ing. Mi pedig - strandról jött falukutatók - feszengünk a vizes törülközőkön, nincs merszünk kiszállni az autóból. Valami „kompetens” személyt kellene az ünneplő társaságban keresnünk, aki szívesen beszél nekünk a gyülekezeti életről és faluról. Mire elszánjuk magunkat az ismerkedésre, a felnőttek már eltűnnek a fehér épületben. A ház körül csak a gyerekek maradnak.

- Így ki sem szállhatok - huzigálja Zsuzsa rojtos farmersortját és a fölötte feszülő apró topot. A tanárnő, Zsóka gézruháján áttetszik a fekete fürdődressz, a fiúk sem az imadélutánhoz öltözöttek. Saci nekibátorodik, ő vállalta, hogy foglalkozik a kisegyház helyi hívőivel, rajta legalább hosszúnadrág van, beólálkodik a házba „nyelvet fogni”, mi maradunk az autóban, és a futkározó gyerekekkel barátkozunk, akik mikrobuszunk nyitott ajtajain végeznek tornamutatványokat.

Este a kulcsos ház gondnokától tudjuk meg pontosan, hogy a hívő családokat merre találjuk a faluban, és azt is, hogy a legrégibb gyülekezeti tag - a faluban vallást alapítók egyik fia - szállásunk szomszédságában lakik, tizenegy gyermeke és hatvan unokája van, alig egy éve született meg az első dédunoka. Másnap a sokszoros nagyapával hűvös, puritán szobában üldögélünk, szűkszavúan mesél életéről, amiben nincs helye a meztelenkedő balatoni strandolásnak és a televízió harsány, villogó képernyőjének sem. Népes családja hasonló életelveket vall, és nem az ő parancsára. Vannak tehát, akik a maguk akaratából a média világán kívül élnek, nem a tömegközlés ajánlásai szerint pergetik napjaikat - a kommunikáció-szakos hallgatóknak ez az első meghökkentő tapasztalata.

Új világ ez a tájban idegennek, a városinak, a falusinak és a négy falukutató fiatalnak is. Zsuzsa, Saci, Csaba és István egy dunántúli főiskoláról csöppent a négyszáz lelkes Balaton-felvidéki faluba. Örömmel jöttek, telve tudományos ambíciókkal és a világról meg a falusiakról való hiedelmekkel. Azt gondolták, hogy újszerű „helyzet” nincs kilátásban, hiszen a Balaton parton otthonosak. Aztán (nyolc kilométerre a víztől) ahogy a táborozás elkezdődött - meglepte őket az idegenség. Eltűnik-e mindez vasárnaptól vasárnapig? Válhatnak-e ismerőssé itt, faluhelyen, ha tanulmányozzák? És egyáltalán, hogyan lesz az itt töltött időből tanulmány?

Hétnapos falukutatásra készültek, interjúvázlattal, monográfia-olvasással, még szerkesztett kérdőívet is hoztak, mert ez mostanság a falukutatásokhoz nélkülözhetetlen. A nevezetes cél, hogy a hét nap után szülessen valami tudományosan értékelhető szakdolgozat vagy diákköri versenymunka például a falusi devianciáról, migrációról, vallási életről, vállalkozásokról, vagy más, szociológiailag megfogható-leírható-definiálható jelenségről. A technikai apparátus szintúgy kéznél van - az információkat számítógépen, videón, magnókazettán rögzíthetik.

Hogyan lehet információvá alakítani a különös imaházi délutánt és a többi elénk táruló élethelyzetet? A falu szociális képe egyelőre homályos, pedig annak megsejtése-felfedezése nélkül csak testetlen adalék lehet a helyi gyűjtés a vallásszociológiusok számára, egy a sok rurális változat között, s a szőlősgazda gondja-baja is pusztán tipikussága okán érdekes, mint a makro-agrárgazdaság egyik periférikus eleme.

Hogyan fogjunk hát a képalkotáshoz? Kössünk ismeretségeket. A nyaralókkal könnyű volna, de a helybeliekkel elég körülményes. Ők nem nyaralnak, és mivel nem ér a vízbe a falu vége, még nyaralók fogadására sem várakoznak odahaza. A ráérősségnek nem éppen most van a szezonja. Minden család a szüretre készülődik. (A 117 házból álló falunak 140 kisebb-nagyobb szőlőbirtoka van.)

István bortermelő gazdát szeretne kikérdezni, a borhoz valamelyest ért, mert tagja a főiskola borbarát-klubjának. Irány a balatonfüredi borhét, talán ott lesz a falu egyik legnevezetesebb borásza, mivelhogy standja van az üzletsoron. Elüldögéljük a délelőttöt a borász placcának fényes-mázas asztalánál, de csak a rokonságot ismerjük meg, a vállalkozás vezetője csak készülődött, de nem ért ide. Végül telefonon újabb időpontot kapunk. Másnap délelőtt a borász kihalt portája körül bóklászunk, de csak a kutya meg a macska van otthon. Az egyik ajtón írott üzenetet találunk: keressük a szőlőhegyen. Tizenegy óra van. Az izzasztó hőségben nekiindulunk a hegynek. A falusiak már végezhettek a kinti munkával, mert kihalt a táj, csak egy idegen hűsölő házaspár ejtőzik egy pince napernyős teraszán, ők nem tudnak eligazítani. A keresett borász pincéje-borozója a domb tetején sárgállik, mögötte akácos erdő sűrűsödik. A pince fedett bejárata előtt tevékenykedik a család, előkészítik a következő napi füredi szállítmányt. A gazda várandós menye címkézik, a rendőr-vő palackozik.

- Milyen bort szeretnek? Vöröset, fehéret? Édeset, szárazat? - hangzik a fogadjisten.

- Most csak vizet kérünk - hárítja István a kínálást, miközben az asztalra rámolja táskája tartalmát, a diktafont, a kék vonalas füzetet, a tollat. - Először kérdezni szeretnénk.

A gazda elbeszélése elevenné varázsolja a dombot és a hegyközség múltbéli életét. Az ősi lutheránus család négyszáz éve falubeli lakos és birtokos. A gazda nagyapja kisbíró, az apja, mint téeszelnök, a falu első embere volt, a hegyközség borának kocsmákat építtetett szerte az országban, évente négyet-ötöt is. Az aranyidőkben 84 saját kocsmában mérték a hegyközség borát. A téeszelnök fia, a gazda a kárpótlás után szőlőt telepített, saját akácosából vágott oszlopokat, vagy ezer darabot. Kitart ez harminc évig, ha nem a sarjadékfát használja fel. Most van címkézője, palackozója a hegyen, a pince mellett borozója és joga a füredi borhéten való árusításra.

Az ősi dinasztiáról, az egykori nemesi közbirtokosságról és persze a borokról elmélkedve bandukolunk le a hegyről. István fáradhatatlan. A szállásra érve a számítógéphez ül, és jegyzeteiben bogarászva rajzolgatja az első megismert család leszármazási tábláját, a nevek mellé a születési-halálozási évszámokat, a foglalkozást, az iskolai végzettséget is feljegyzi. Még meglehetősen hiányos tabló.

Saci a kisegyház híveivel töltötte a napot, kölcsönkapott egy huszadik század eleji egyháztörténetet, ő is készül a holnapra, hajnalban kapálni megy a kukoricásba. Zsuzsa és Csaba kérdőívezett, az eddigi mustrából az látszik, hogy a falu legműveltebb (olvasott és a filmművészetben is tájékozott) embere az önkormányzat közmunkása. Neki nincs szőlőbirtoka.

A falu napról napra közelebb kerül, a helyi kocsmában mintha már otthonosak lennénk, ott ebédelünk nap mint nap, a kistérség itt gyakran megforduló emberei odaköszönnek az asztalunkhoz. Egy-egy estén a helyi fiatalokkal csocsóznak a falukutatók, és tudják már, hogy kik a kocsmai „véleményformálók”.

A hét végére a falu szociális képének csak a sziluettje látszik, de tovább kell állni, mert a falukutatóknak is dolgozni kell, hogy megkeressék a következő félévre kifizetendő főiskolai tandíjat. Vasárnaptól vasárnapig csak megszeretni lehetett a falut, megismerni alig. Az eredeti terv szerint megszületnek a dolgozatok, és bizonyára kimazsolázzák a kérdőívek tanulságait is, nem tudom, hogy milyen eredménnyel. Csak István kínlódását-megszállottságát látom, aki menthetetlenül szerelmese lett a falunak. Féléves főiskolai szociológia-kurzus tananyaga alapján próbál faluképet rajzolni, de kutatásában nem a tudományos elvek vezérlik, hanem a kíváncsiság. Ennek köszönheti mind jobban kiteljesedő társadalomismeretét. Írt egy tudományos diákköri dolgozatot, de ezt azóta is folyamatosan átírja, amint újabb és újabb összefüggések nyomára jut. A tábor óta magányos kutatóként többször járt a faluban, mert úgy gondolja, számtalan még a megtudni való erről a kis hegyközségről. Hogy mit gyűjtött össze István tavaly nyár óta, ebben az írásomban lehetetlen elősorolni.

Hogy visszatérjek a kezdőképhez, tudja, hogy az imaház 2001-ben épült egy másfél hektáros telken, 280 személyt képes befogadni. A kisegyház tagjai ma százharmincan vannak, ők adják a falu népességének egyharmadát. Ha a kisegyházhoz tartozó családok szaporodásának ütemét nézzük (családonként 10-13 gyerek), az imaház 30 évig lesz elegendő a hívek számára. Ismeri erkölcsi rendjüket is, miszerint az ember ne vágyakozzék többre, mint amire feltétlenül szüksége van.

Talán e kisegyháznak köszönhető, hogy a személyes királyi birtokként alapított falu lélekszáma a huszadik század közepe óta egyre nő, a demográfiai trend (az országos, térségi és megyei átlaghoz képest is) kedvező, mert többen születnek, mint ahányan meghalnak, és több a beköltöző, mint az elköltöző. Aki mégis elköltözik, általában nő (80 százalékban). Példátlan mutató az is, hogy a lakosok 37 százaléka 18 éven aluli.

István érzékeli, hogy a faluban aligha lesz mostanában kábeltévé, mert a kisegyházak tagjainak ez egyáltalán nem fontos. A csatornázásra sincs sok remény, mert ingatlanonként egymillió kellene a beruházásra, erre nem futja a bor-bevételből, a jól fizető szobakiadás itt nem szokásos.

Látható az is, hogy a falut polgárparasztok lakják, mert ugyan a családok 70-80 százalékának fő jövedelemforrása a mezőgazdaság, kerti veteménnyel jóval kevesebben vacakolnak. A portákat nyírott gyep veszi körül, a felújított, jó karban lévő házakon nem látszik, hogy több mint a felük száz-százötven éves épület. A családok 90 százaléka újság-előfizető, a lakosok fele könyvtári tag. Ebben a faluban 100 lakosra 12 vállalkozás jut (a megyei átlag 2, az országos 8).

István a faluról való tudományával kezdeni szeretne valamit, s nekem tanácsom nincs rá, hol és hogyan kaphatna pubilicitást. Monográfia már készült erről a kistájról, meg aztán szociográfiát nem szoktak megrendelni az önkormányzatok, a térségi társulások még kevésbé, ezek a szervezetek inkább a pénzszerzésre alkalmas pályázati anyagokra várnak. István írása tudománynak túlságosan „életes”, az irodalom viszont a tények sokaságát viseli el nehezen. István pedig indulatos és türelmetlen, mint a harmincas évek mindenre elszánt falukutatói. Legalább támogatót szeretne találni, hogy minél több időt tölthessen a hegyközségben. Az útiköltségen könnyen túlteszi magát, edzett túrázó, gyalogszerrel bejárta a Hargitát. Talán a vendéglős ebédeléshez sem ragaszkodna, első tanult szakmája szerint szakács. De a nincsből főzni sem lehet, hiába van hegyközségi feljegyzéseivel megrakva a hátizsák.

A hegyközség kutatójának megszállottsága ritkaság a mai fiatal falujárók között. A többség kötelező egyetemi penzumként eltölt egy hetet a kijelölt faluban, és jó esetben szép emlékei közé elraktározza az élményeket. A kutatókedvet visszafogja, hogy nincs pénz visszamenni, és nincs esélye a falukutatás szakmai-egyetemi elismerésének sem. Nincs Teleki Pálhoz hasonló formátumú személyiség, aki pártolná a falukutató mozgalmat. Az egyetemek, főiskolák és egyéb intézmények rendre hirdetnek ugyan táborokat, de a szűkös költségvetésekből csak egynyári terep-bejárás telik ki, évente cirka száz-százötven fiatal számára. Ezekből izgalmas produkció, jó szociográfia aligha állhat össze.

A hasznosság elve a lelkesedésnél hatásosabb, példa rá egy baranyai élményem. Negyven szociológus hallgató szállta meg egy hétre a Karasica völgyét, öt falu volt a kijelölt kutatási terep. A főhadiszállás a térség szórakozóhelyekben gazdag kisvárosában volt. A fiatalos bulik ceremónia-mestere Laci, a pálmafás ingben mórikáló fiatalember volt, a falusiakat nemigen zaklatta kérdéseivel. Mostanában azt beszélik, hogy a zseléshajú, pálmafás Laciból jól kereső „faluszakértő” lett; pályázatokat ír falusi önkormányzatok megsegítésére. Neki talán volna ötlete, hogy mihez kezdjen István falusi társadalomismeretével.