Pünkösti Árpád

2006/4 - Szüleim házassága2004/2 - Feltámadó szociográfia?

Feltámadó szociográfia?

Hetven pályázó írna könyvet a „Magyarország felfedezése” sorozatba

Nemcsak a dunaszekcsői „bölcs csősz”, hanem több könyvírásra pályázó társa sem tudta, mi fán terem a Magyarország felfedezése szociográfiai sorozat, hogy ő maga mire kíván vállalkozni. Arról még kevesebben tudnak, hogy 1970-es újjászületése óta félszáznál több kötet jelent meg e cégér alatt. (Újjászületésről azért beszélhetünk, mert Sárközi György 1937-ben Erdei Ferenc Futóhomok, Féja Géza Viharsarok és Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című munkáival indította el a Magyarország felfedezése őssorozatot.) De az érdeklődő olvasók többsége is bizonytalan e könyvfolyamot illetően, hiszen ritkán látni köteteit, és alig lehet olvasni róluk. Mintha a valóság kiköltözött volna a szociográfiából.

Némi tallózás a kezdetekben elengedhetetlen, hogy igazán értsük a jelent, a remélt feltámadást. A méltatlanul feledett Mocsár Gábor „olajos szociográfiája” (Égő arany, 1970) volt az új folyam első kötete. Az induláskor a szerkesztőbizottság így festett: Boldizsár Iván, Darvas József, Erdei Ferenc, Gondos Ernő, Hegedűs András, Illés Endre, Ortutay Gyula. A sorozat két évtizeden át kitartó tótumfaktumán, Gondos Ernőn túl valamennyi név megtalálható a lexikonokban, négy közülük miniszter is volt - kettő akadémikus -, egy miniszterelnök. 1990 óta nem akadt egyetlen olyan kulturális misszió sem, amit a demokrácia ilyen nevekkel stafírozott volna ki (főképp nem „ingyért”). Az ászok felvonultatásában lehetett cenzurális megfontolás is (szűrjék ki ők a nem tetszőket) . Ám a lényeg mégiscsak az, hogy az önmagát vágyakkal sminkelő társadalom - a hatalom! - a hatvanas évek végén legalább a valóság részeivel hajlandó volt szembesülni. (A rafinált cenzúra bizonyos szerzőknek már a témáit elutasította. Így maradt ki a sorozatból Csoóri Sándor vagy Vekerdi László.) Bár az 1968-as prágai tavasz leverése vagy az olajválság gutaütésként érte a kádári Magyarországot, a valóság feltárására szerveződő sorozat túlélte a kríziseket, sőt magát a rendszert is. Ugyan pár hónapja még hihetetlennek tűnt, a jelek szerint másodvirágzás előtt áll.

 

Ötvenkét kötet

Az induláskor még több tízezres olvasótábor először Mocsár könyvéből értesülhetett például az 1948-as MAORT-ügyből - a Magyar Amerikai Olajipari Rt szabotálási vád alapján történő államosításából - a koncepciós perek formálódásáról. (A téma annyira újszerű és sokágú volt, hogy az Égő arany megjelenése után Lázár István külön szociográfiát, Galgóczy Erzsébet pedig regényt írt a magyar kőolajfeltárás legjelentősebb alakjáról, a perben halálra, végül életfogytiglanra ítélt dr. Papp Simonról.)

Évente két, esetenként három tényfeltáró kötettel gyarapodott a sorozat. Erdei Ferenc műve (Város és vidéke, 1971) a folytonosságot is jelképezte a harmincas évek falukutató mozgalmával, és egyféle összegzése is volt a társadalomtudós Erdei munkásságának. 1971-ben jelent Moldova György Tisztelet Komlónak! című kötete, és benne a Rákosi-börtöntárs, ám vagabund és életművész moszkovita Vas Zoltán portréja. Végh Antal szülőföldi vallomását (Erdőháton, Nyíren, 1972) a sorozat talán legsikeresebb műve követte. László Bencsik Sándor Történelem alulnézetben (1973), a „hatalmon lévő” munkásosztály sorsát egy exportra csomagoló brigád tagjainak életén át mutatta be. Lázár István szociográfiája (Kiált Patak vára, 1974) három kiadást is megélt - nem egyetlenként. Akkoriban a tényirodalomban nem volt ritka a húsz-harmincezer példány. Bár Magyarország „sportnagyhatalom”, a sorozatban eddig egyedül Zsolt Róbert írt a témáról (Labdarugók, sportolók, 1978). Ő tárta fel például az öttusa-fenomén Balczó András egyéni olimpiai aranyéremért elkövetett bravúros müncheni csalásának részleteit, meg azt is, hogy a nemzetközi zsűri miként nézte ezt el neki.

A pártközpont szigorúbb volt. Legalábbis Szász Imre „úri passzióról” szóló kéziratát (Ez elment vadászni, 1984) bekérette, és az érintett nagy vadászok közül többen is elolvasták, szerkesztgették. Az 52 kötetből csupán egy foglalkozik a roma kisebbséggel (Diósi Ágnes Cigányút, 1988). Vállalva a fair play megsértésének vádját, megemlítem a téeszelnökökről szóló saját könyvemet is (Kiválasztottak, 1988). Elsősorban azért szólok róla, mert e kötet megjelenése után kért fel Gondos Ernő, hogy vegyem át tőle a sorozat titkári és alapítvánnyá alakítási teendőit. Az átalakulás leválást jelentett az állami emlőről, a szerzői ösztöndíjakat fizető - akkor még „pénzes” - Magyar Írószövetségről. A saját lábunkra kellett állni, megélni, ahogy tudunk.

A Magyarország felfedezése Alapítványt végül 1990 tavaszán jegyezte be a bíróság 226 ezer forint írószövetségtől kapott „vagyonnal”. Az első „újkori” kuratórium - mert a szerkesztőbizottság neve is megváltozott - népes volt: Fekete Gyula, Gondos Ernő, Hankiss Elemér, Huszár Tibor, László Bencsik Sándor, Lázár István (elnök), Márkus István, Pünkösti Árpád (titkár), Szász Imre, Tar Sándor, Vági Gábor, Vitányi Iván, Závada Pál.

Az „alapítványi fejezet” esetlegesebb, megalkuvóbb, gyöngébb az elsőnél. A szabad szólással mintha csökkent volna az írott és a kimondott szó ereje. A demokrácia írói vizsgálódás nélkül is folyamatosan leleplezi önmagát - bizonyos határig. A hatalmi acsarkodásoknál mélyebbre menni ugyan könnyen lehet, mégis devalválódott a tényfeltárás, sőt a sajtó, a folyóiratok többségéből szinte ki is veszett. Zuhant a könyvek példányszáma, a tényirodalom vonzereje talán, ha a tizede a hajdaninak (akkor is, ha beleszámítjuk a sikerét megőrző Moldova György műveit és a kor „újdonságait”, a Való Világ-féle ponyvákat, a politikai pornográfiákat és az övön aluli „tényfeltárásokat”).

Visszatérve a sorozat szűkmarkú tallózásához: a diák falukutatók közé tartozó Márkus István két tanulmánykötete (Az ismeretlen főszereplő, 1991, Polgárosodó parasztság, 1996) egyetemi tananyag, de széleskörű olvasótábora nem volt. Lengyel László két kötete (Micsoda év!, 1991, Tépelődés, 1992) sorozathoz méltó színvonalon, irodalmi eszközökkel, kritikusan mutatja be a magyar társadalom számos tipikus jelenségét, ám nem szociográfia, hanem esszé. Závada Pál Kulákprés (1991) című munkája - az írói felkészülés állomása - híradás a lehetetlen ötvenes évekből. Bálint B. András vallásszociográfiát írt (Szabadulás a félelemtől, 1993) az apró gyülekezetek, a bázisközösségek, a buddhisták, a zsidók stb. hitvalló csoportjairól. Vekerdy Tamás Álmok és lidércek (1993) címen a negyven év után első állampolgári kezdeményezéssel létesült hazai általános iskola (Solymár, 1989) apropóján a Waldorf-pedagógia külföldi és hazai tapasztalatairól készített szubjektív számvetést. Őrszigethy Erzsébet egy uradalmi-cselédfalu és egy kulákfalu, az egymással szomszédos Dormánd és Besenyőtelek sorsán mutatja be, mit lehet kezdeni a tegnapi és a mai politikai javallatokkal (Birsalmasajt, 1995). Iványi Gábor, a számkivetettek mentora Hajléktalanok (1998) című szociográfiája nagydoktori disszertáció is lehetne. A méltánytalanul nem említettekkel együtt 52 kötet. Sok is, kevés is. A jelenlegi kuratórium - Andor Mihály, Gombár Csaba (elnök), Őrszigethy Erzsébet, Pótó János, Pünkösti Árpád (titkár), Tóth Pál Péter, Végvári Imre - tudatában van, hogy számos alapvető társadalmi kérdést nem tűzött - szerzők és pénz híján -, nem is tudott napirendre tűzni.

1970-ben az újrainduló sorozat mögé rendelték a Szépirodalmi Könyvkiadót. A magas példányszámokból nemcsak kemény borításra, hanem szociofotókra is futotta. Ha meg nem, az állam bácsi dotált. Ilyesféle ügyekre ment aztán rá a kiadó. Megszűnése idején senki sem gondolt arra, hogy a Magyarország felfedezése sorozattal mi lesz. Bedobtak bennünket a mélyvízbe, és mielőtt megtanultunk volna úszni, kezdték kiszivattyúzni alólunk a vizet...

Jó ideig úgy tűnt, hogy a saját lábunkra tudunk állni. Támogatást kaptunk a Soros Alapítványtól, „A Budapest Bank Budapestért” Alapítványtól és a Nemzeti Kulturális Alaptól. Egy kötet átlagosan 6-800 ezer forintunkba került. Ebben benne volt a reálértékében rohamosan csökkenő ösztöndíj, a honorárium és a növekvő kiadói költség. Feláldozni kényszerültünk viszont a kötetek szociofotóit. Egyrészt, mert nem tudtuk kifizetni a fényképeket (honoráriuma több lett volna, mint az íróé), másrészt mert megfizethetetlenül drágák lettek volna az olvasónak is a kötetek. Elkövettük az első öncsonkítást, pedig a szociofotósok tábora népesebb és talán színvonalasabb is, mint a szociográfusoké (és publikálási lehetőségük rosszabb a fotóalbumok borsos árából is fakadó alacsony példányszám miatt).

A Szépirodalmi megszűnése után kiadótól kiadóhoz csapódtunk. Vagy azért, mert megszűntek, vagy azért, mert futottunk a jobb ajánlat után. A könyvtámogatási rendszer kialakulásakor át kellett volna térnünk csupán a szociográfiák íratására. Pályázatokon kellett volna szerzőket keresni, majd műveiket lektorálni, és felajánlani egy megbízható, tekintélyes kiadónak. Legfeljebb ennyi lehet egy magunkfajta civilszervezet feladata. A megőrzésre méltó hagyományos szociográfia fenntartásáért talán így tehettünk volna a legtöbbet.

Három éve azt hittük, hogy a Magyar Könyvklub pályázati támogatással leveszi a vállunkról a kiadás gondjait és költségeit. Ám ők mindössze Szilágyi Gyula a hazai szexuális élet civilizálatlanságát feltáró - nyereséges - kötetét jelentették meg (Tiszántúli Emánuel, 2001). Kun István A feláldozott Bereg című szabolcsi árvízről írott másfél éve kész kéziratát már befullasztották, így késéssel kerül az olvasók elé - két másik kötetünkkel együtt ősszel - az Osiris Kiadónál.

Megszűnéssel fenyegette a sorozatot, hogy a tetemes költséggel járó szociográfiaírást egyre kevésbé tudtuk támogatni. (A hetvenes-nyolcvanas években egy-egy kötet szerzőjének tíz hónapon át havi négy, majd hatezer forint ösztöndíjat fizetett az írószövetség. A pénz tízszeres romlása után tavaly ezért csupán háromszor ennyit tudtunk adni. Ugyanis a kilencvenes évek végén a kulturális foglalatosságok támogatásának rendjét megváltoztatták, nyilvánvalóan azért, hogy elejét vegyék például a költői maffia sikkasztásának és pénzmosásának. Ettől kezdve egy alapítvány állami támogatást nem adhat tovább harmadik személynek - szerzőnek, kiadónak.)

1999-ben Hámori József minisztertől kértük, hogy külön keretéből segélyezze a sorozatot. Főosztályvezetője felvilágosított bennünket, hogy a Nemzeti Kulturális Alapprogram... Hiába állt a levelünkben, hogy onnan küldtek bennünket a miniszterhez, visszafordítottak hozzájuk! Aztán Rockenbauer Zoltán személyesen közölte, hogy őt is kötik az előírások. Vagyis az ember kezét kell a kabátujjhoz szabni, nem fordítva. De hát a fene megette azt a társadalmat, amelyben egy miniszter a saját felelősségére nem adhat évi pár milliót egy jó ügy támogatására. A mi icipici alapítványunk nem fért be sehová. Nagy árvaságunkban tavaly felajánlottuk a Nemzeti Kulturális Alapprogram elnökének, hogy fogadják örökbe a szociográfiák ügyét. „A kuratórium nem ragaszkodik a létezéshez, ha a NKA-ban, vagy másutt alakulna egy szociográfiai - Magyarország felfedezése - kuratórium, szívesen átadnánk ezt az ingyenes munkát bárkinek, csak a sorozat maradjon életben, mert feladásával csonkulna a magyar kultúra.”

Miközben mi futottuk reménytelen köreinket, egy falukutatással foglalkozó debreceni tanácskozáson felvetődött, hogy indítani kellene egy szociográfiai sorozatot... Valaki felszólalt, hogy van ilyen, csak épp levegőt nem kap. Hiller István kulturális miniszter ott azt ígérte, ha érdemesek vagyunk még a lélegeztetésre, támogatni fogja a sorozatot... Ám a minisztériumi apparátusnak fél évébe tellett, hogy a korlátolt korlát ellenére a miniszter állni tudja a szavát. Mindezek előtt megírtam egy napilapban hányódásunk, hanyatlásunk történetét. Erre fel a Bábolna Rt. kérés nélkül felajánlotta: a kuratórium által pályázaton kiválasztott négy-öt szerzőt támogat témája megírásában! Cserébe közöltem Velez Zoltán elnökkel, hogy szociográfiát íratunk Bábolnáról vagy az állami gazdaságok sorsáról. Ő erre nem tartott igényt. Közölte: Bábolna kizárólag és önzetlenül az arra érdemes kulturális örökség megőrzését kívánja segíteni. Egyezségünk után február elején pályázatot hirdettünk több lapban és a világhálón is a következő témákban: 1. a roma-kérdés (a cigányok helyzete); 2. a vidéki Magyarország; 3. az erdélyi vendégmunkások felfedezik Magyarországot; 4. bevándorlás (a Magyarországra települtek élete, sorsa); 5. a magyar sport; 6. bármi más fontos mai téma. A jelentkezőktől - határidő nélkül, hiszen sorozatról van szó - 20-40 soros szinopszist és 10-15 soros szellemi életrajzot várunk most is és reméljük „mindörökké”. Az elfogadott szinopszisok szerzőinek fél-egyíves mustrával kell rátermettségüket megerősíteniük. A próbafejezetek elfogadása után szerződünk a 10-15 íves kötet megírására és kezdjük folyósítani az immár négy-ötszázezer forintra emelt ösztöndíjat. A megfelelő színvonalú műveket természetesen megjelentetjük, és azért az Osiris Kiadó példányszámtól függő honoráriumot fizet.

 

Mi az ív, és mi a mustra?

Az érdeklődés minden várakozást felülmúlt. Két hónap alatt hetven pályázat érkezett! Igaz, ebből mindössze 19-et terjesztettem a kuratórium elé elbírálásra, a többivel nem kívántam őket terhelni. De naponta jöttek az érdeklődő telefonok, elektronikus és hagyományos levelek. Van-e határidő? Nincs, hiszen könyvsorozatról van szó. Hány karakter (leütés) egy ív? 40 000. Mit jelent a mustra? Minta, próbafejezet. Az ösztöndíj bruttó vagy nettó értendő? Az ösztöndíj adómentes. Egy pályázó egyszerre több témával is jelentkezhet? Igen. Szerzőpárok jelentkezését is elfogadják? Akár egy falu jelentkezését is, csak egységes legyen a mű. Milyen formátumban várják az írásokat (papíron, e-mailben, lemezen, CD-n)? Papíron és elektronikusan is. Megkötés nélkül bárki jelentkezhet, vagy vannak kritériumok? Ha igen: mik azok? Mindenekelőtt az íráskészség.

Egy Szekszárd melletti községből a polgármesteri hivatal ifjú munkatársnője elmondta, hogy egy megyei pályázatra „feldolgozta szociográfiailag” a településüket, és dicséretet is kapott rá. Csak egy kicsit kellene kiegészíteni, mert tíz ív, pályázhat-e vele? Kiderült, hogy tíz gépelt oldalról van szó, és amikor mondtam, legalább 2-300 oldalt kellene hozzáírnia, jajgatni kezdett.

Korábbi szerzőnk második kötetét írja a sorozatba. Témája egy dunántúli nagyközség sorsának forgandósága: ki- és betelepítések, kárpótlás, téesz és állami gazdaság megszűnése, bejárás és kiköltözés stb. Kértem, írja össze, mibe kerül a száz kilométernyire fekvő településen az anyaggyűjtés, a hónapokban számolható ott-tartózkodás. 660 ezer forintot hozott ki. Ha munkahelyének nem tudna elszámolni néhány utat, fölkopna az álla a négyszázezer forint ösztöndíjtól és az ettől elmaradó honoráriumtól. És ha valaki témája saját lakhelyéhez, foglalkozásához kötődik? Itt van például Lábass Endre ősszel megjelenő „ingyenkönyve” Budapestről: „A 1970-es évektől körülbelül tíz kilométert járok naponta Pesten, Dél-Pest határában, a kiszáradt tó helyén legelésző gyáva bárányoktól a Káposztásmegyer és az alagi reptér közti tanyán éldegélő nagyszakállú kecskéig... Magamban őrjáratnak neveztem el életemet... E harmincévi csavargás, mely a földgolyó körbejárására is elég lett volna, elmondhatatlan. Már építészek is megkértek, fényképezzek nekik házakat, utcákat, egész kerületeket - tehát amit bejártam harminc év alatt, még egyszer végigfényképeztem nekik... Vándor Házszínházat is csináltunk húsz évig a romos pesti lakóházak udvarán, ingyen, esténként. Régebben hétfő este, mert akkor nem a tévé előtt ültek - nem volt adás. Megnézték a saját házaik legendáiból gyúrt bábjátékokat, a bohócorrú Manyika kihozta a halott férje ruháit szerepelni - általában már jóval előbb kihurcolták a foteleket az udvarra, kihozták benne a pokrócokba tekert nagyit már hatkor, két órát vártak ránk az udvaron, annyira örültek, hogy valami történik, valami, akármi. Sütit sütöttek, sört vettek, sírtak örömükben, hogy látogatójuk érkezett, meghívták a vadidegen vendégeket - ez a húsz év se elmondható.” Milyen árfolyamon fordítható ez pénzre?

Dőltek a pályázatok. „Az ‘Ész trónfosztása’ című újságcikk a Népszabadságban mérföldkő volt a szellemi fejlődésemben. Jelenleg Dunaszekcsőn élek, a beosztásom bölcs mezőőr... Annyi mindenről szeretnék írni. Írásaim a lelkem legmélyéről fakadnak, ez nem szociológia, inkább tudományos esszé a társadalom összes problémájára.”

A legkellemetlenebb egy fogyatékos ember pályázatának a története. A férfi témája a „mozgássérült emberek (családok) élethelyzete és jövőre vonatkozó elképzeléseik, különös tekintettel arra, hogy az elmúlt, 2003. évet az Európai Unió a fogyatékossággal élő emberek európai évének nyilvánította”. Felhívtam, hogy mi olvasmányos, írói elemzéseket várunk, ezért szinopszisát sajnos nem tudom a kuratórium elé terjeszteni. Pár nap múlva levélben kifogásolta, hogy a telefonban nem említettem, „a pályázat milyen követelményeknek (tartalmi, formai) nem felelt meg, voltak-e ilyen követelmények, mikor ül össze a bíráló bizottság stb. ...tekintettel arra, hogy a pályázatom összeállítása az én kizárólagos szellemi teljesítményem és az önéletrajzom személyes adatokat tartalmaz, kérem, szíveskedjék a komplett anyagot visszaküldeni hozzám, mellékelve azon nyilatkozatot, miszerint a pályázatban szereplő adatok kezelése megfelelt a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992, évi LXIII. tv-ben írottaknak”. Végezetül kért, hogy adónk egy százalékával támogassuk fogyatékosokat segítő közhasznú alapítványukat...

Ismét telefonáltam, hogy mi szegény és nagyon kicsiny alapítvány vagyunk, nincs titkárnő, nincs iroda, munkám mellett nincs időm a kért nyilatkozatot megfogalmazni, pályázatokat visszaküldeni, de személyiségi jogát gondosan megvédjük. Békés válásunk ellenére, négy nap után „illő tisztelettel” ismét felszólított, hogy „ajánlott tértivevényes küldemény formában” küldjem vissza a komplett pályázatát a fent említett „cégszerű” nyilatkozattal együtt. Sőt megzsarolt: „Ez a kérésem csak akkor tárgytalan, ha Ön mégiscsak a nem ismert összetételű kuratórium elé terjeszti pályázatomat.” Szegény még csak nem is látta a sorozatot, nem olvasta a kuratórium minden kötetben külön oldalon szereplő névsorát!

Egy szabolcsi tanárnő csicsás borítékban, kézírásos levélben kérdezte, megírhatná-e annak a tizenkét pedagógusnak a pályaképét, akiket saját tanítóiként vagy pályatársként arra érdemesnek tart. „Gondban vagyok a sok pályázattal, és gondban vagyok az Ön elképzelésével is” - válaszoltam neki. - „A pályakép nem szociográfia... Tipikus ez a tucat ember, és képes őket irodalmi eszközökkel, kritikai szemlélettel bemutatni?” Fura időket élünk, ha ez a válasz is köszönetet érdemel. Pedig ezt kaptam: „meggondolatlan fellángolás volt részemről ez a nekibodorodás. Mentségemre szolgáljon, hogy felmerült bennem az a vitéz Erdélyi Béla, aki megjárta a Don-kanyart, és öreg tanárként, a kezében tartott bottal a lovaglócsizmáját ütögetve milyen fegyelmet tartott. Nem a bot miatt, hanem azért, mert áradt belőle az erő, ami most rengeteg pályatársamból hiányzik. Vagy imádott magyartanárnőm, aki sorra nyerte színjátszó csoportjával az országos versenyeket, de a neki adandó kitüntetést irigy főnöke elhazudta. Bár a kor belejátszott ezekbe a pályarajzokba, de igaza van, ez kevés.”

Az ismert szociológus szellemi életrajza ötször olyan hosszú, mint A nászéjszakák bora című szinopszisa. „A somlói szőlőművelés társadalmi, gazdasági és kulturális hátterét, környezetét szeretnénk körbejárni, úgy, hogy közben az olvasónak bemutassuk, miként telik el egy év a szőlőben, miként szervezi meg magát a szőlőtermesztők társadalma a hegyközségekben és a borvidéken, milyen piaci és kulturális természetű konfliktusok, feszültségek vannak jelen a hegy társadalmában.”

A válasz: „Sajnos, túl szakmai a pályázata. Ennek ellenére a kuratórium elé terjeszteném, ha nem érkezett volna be több olyan pályamű, amely sokkal fontosabb társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Ezekből a sorozat következő 3-4 esztendejére futja évi 2-3 kötetre. Szociológusként megérti, hogy a romakérdés, a bevándorlás, a társadalmi rétegződés, a vidék szerteágazó gondjai fontosabb kérdések a somlói borászatnál. Sajnálom.” A viszontválasz: „A döntés joga és egyben felelőssége az Öné.”

A Szelídek munkacímű szinopszist ismert ifjú kolléga, szerkesztő küldte: „Riportokért járva a vidéket először R-ben tűnt fel, hogy egy kisközösség valami természetes szeméremérzettel vigyázza, rejtegeti a sérültjeit. A falu bolondját. Hogy ezt aztán minden körülmények közt gyakorolják-e, csak gyanítom: bárkit kérdeztem is, megerősített, hogy náluk is volt/van falu bolondja. Miért védi, miért rejtegeti a falu az együgyűt, amikor a korszerű eljárás az intézetbe adás, az elkülönítés? Miért jellegzetessége a magyar vidéknek a titkolódzás, az elhallgatás, a rejtegetés, miközben persze elemi szinten gondoskodnak is róluk... Az r-i bolondról végül kiderült, hogy valamikor a falu legmódosabb családjának leszármazottja. Annyira rátarti volt a család, hogy senkit nem találtak elég alkalmasnak a lányukhoz, és a szóbeszéd szerint a lánynak a testvérétől született gyereke, aki megbélyegzett lett a faluban. Ez a bolond annak a fia volt... Az is látszik, hogy e történetek a szociográfia és a széppróza határán billegnek, amely szempont annyiban mindenféleképpen említésre érdemes, hogy szépprózai igényű feldolgozásuk csak segíti a befogadást.”

„Kedves Kolléga Úr! Szomorú, amikor az ember írástudót kényszerül elutasítani. Nem is jó ez a szó. A szinopszis ‘vékony’, nem hordja egy könyv ígéretét. Eddig 70 pályázónk van, kb. 20 ígéretesnek látszik, évente maximum három könyvet tudunk kiadni... Ezek után Öntől - aki sokkal többre képes - alaposabban végiggondolt pályázatot várok. Valóban várok!”

„Cseppet se szabódjon, mi több, tényleg hálás vagyok, hogy nem maszatol az ítéletében. Bizonyos szempontból egyet kell, hogy értsek önnel: a szinopszis valóban karcsú. Érzésem szerint azonban, ami benne van, a titok, lényege szerint mély, mélységesen mély, szerteágazó, egy igazi labirintus, aminek tulajdonképpen nincs is megoldása. Igyekszem megalapozottabb szinopszissal pályázni, mert úgy érzem, a téma érdekes, s tipikusnak is mondható. Lehet, hogy a kérdésfeltevés iránya sekélyesítette el a témát?” „Nem tudom. Mindenestre az embernek nyomban eszébe jutnak talán nyomasztóbb titkok (pl. zsidóság, családon belüli erőszak, rovott múlt stb.). Szóval lehetne itt talán mit keresni...”

Megemlítendőnek tartom, hogy aki azonnal kész, félig kész könyvvel pályázott, az mind elbukott, lett légyen a témája egy kitüntetett szocialista brigád, a lelenc-sors vagy a tanyavilág. Nem tudom, mi ennek az oka. A legkülönösebb a 9. sorszámú pályázat, egy tanszékvezető főiskolai tanár az emancipáltabb prostitúcióról kívánt írni. „A készülő szociográfiában - távol bármiféle elmélettől - természetesen beérjük majd egy munkaképes definícióval, amely lefedi a bérnők teljes spektrumát, tehát a rabszolgák világának bugyraitól a házrajáró diáklányokon és a bérelt lakásban dolgozó masszőzökön át a kereset-kiegészítő anyák és háziasszonyok második gazdaságáig húzódó teljes spektrumot.”

Mindannyian elfogadtuk, hogy próbafejezetet kérünk - egy, csak egy figyelmeztetés akadt: „De azt tán mondani kéne neki, hogy a mustrában jelezze, mi is az új, mi is a felfedezés a prostitúcióról szóló szövegtengerhez képest.”

Postafordultával megjött a mustra, a Kézműveslányok... A kuratóriumi tagság a fejét vakarta: „Jól ír, ha néha bénító szakszavakat használ is. Ám történetei olyan rövidkék, hogy csak pacnik maradnak utánuk, és ezek nem állnak össze képpé. Szétfolyik, csámcsogóssá válik, szinte már pornográffá, legalábbis öncélúvá. Nem látszik sem az ember, sem a társadalom.” „Igen jó, szórakoztató szöveg, amit nagy élvezettel olvastam. Ugyanakkor zavar, hogy sehova sem tart, teljesen szétesik... Elfogadva, hogy a mustraként elolvasott résznek egy szó változtatás nélkül helye lehet a könyvben (tehát kell a szellemes csevegés is), nekem szükségem volna a témának választott jelenség szituálására. Valami megközelítő becslés arról, hogy a prostitúció különböző típusai - az országútszéli szerencsétlentől a ‘stúdióban’ dolgozó masszőzig (vagy a több nyelven beszélő luxuskurváig) - mégis milyen arányban töltik ki ezt a teret. Valami megközelítő kép a rekrutáció szociológiai jellemzőiről... A döntéshez - legalábbis nekem - a mustrán kívül valamit a könyv egészéről is kellene tudnom (tartalomjegyzék, vagy valami ilyesmi). Pusztán a mustra alapján nem tudom elfogadni. De kidobni sem!!!” A levélvitát kuratóriumi ülésen kell folytatnunk.

 

A második lépcső

Eddig a legtöbb érdeklődésnek, pályázatnak a szándékosan első helyen kiemelt romakérdés volt a témája. Az egyik területi gyermekvédelmi szakszolgálat gyámi tanácsadója Roma gyermekek a gyermekvédelem hálójában című pályázata annyira a szakmai folyamat ismertetésére korlátozódott, hogy felesleges lett volna a kuratórium elé vinni. Ugyanez lett a sorsa annak a „versírónak”, aki egyetlen könyvben kívánta megoldani az egész romakérdést. Az a gyermekvédelmis, aki egy vidéki városban másfél évtizede foglalkozik a börtönből szabadult cigány fiatalok sorsával, hosszas beszélgetés után eddig nem pályázott.

A sorszámozásban 3. pályázatot benyújtó szociográfus a 90-es évek elejétől napjainkig kívánja áttekinteni a romák integrációs és asszimilációs törekvéseit, illetve ezek kudarcát. Igazolni akarja, hogy a romakérdés elsősorban nem etnikai, hanem inkább szegényügyi (jóléti) természetű; a cigányok a rendszerváltás legnagyobb vesztesei: kilencven százalékuk kiszorult a munkaerőpiacról. „A szociográfia testközelből mutatná be a cigányok többségének mindennapos gettó-életét, nyomorúságos lakhatási és megélhetési körülményeit a budapesti Dzsumbujtól a Tatabánya-mésztelepi garázslakókon, az ózdi-hétesi romakolóniában vegetáló oláh-cigányokon át a pesti Józsefvárosban a kínaiakkal és arabokkal (no és persze a ‘magyar-magyarokkal’) meglepően békés szimbiózisban élő romungrókig.” A próbafejezetet fél év múlva kapjuk.

A 4. - lehet, hogy túl elméleti(eskedő) - pályázatot egy kutató, egyetemi oktató cigányértelmiségi nyújtotta be. „Két rendszer, két ‘halmaz’ él egymás mellett: az egyik óriási, a másik parányi, de vitathatatlanul életképes. A nem-cigányoknak van saját területük, nemzettudatuk, nyereségcentrikus gazdaságuk, hivatalaik, intézményeik, iskoláik, írott történelmük, erőszakszervezeteik, törvényeik, nemzetközi egyezményeik. A cigányoknak mindez nincs. A nem-cigányok társadalomszervezési modellje vertikális, a cigányoké horizontális... Lényegében a biztonságra való törekvés kétféle stratégiájáról van szó: az egyik a hatalmat, a másik a szeretetet igyekszik eszközül használni...” A kuratórium véleménye megoszlott: a pályázót „erősen elfogult és idealizáló szemlélet vezeti. Ráadásul ebből inkább egy kultúrantropológiai, mint egy szociográfiai mű körvonalai sejlenek föl”. Másik vélemény: „Kétséges, hogy képes-e olvashatóra fordítani tudományát. Pedig jó volna, ha egy cigány írna a cigányságról. Szóval bizonytalan vagyok.” Harmadik: „ígéretes értekezésnek látszik. Bár annak nem örülök, hogy várhatóan és bevallottan a ‘roma kultúra leépüléséről’ szólnak majd a sirámos elemzések, amit majd a végén interjúk támasztanak alá.” Végül felhívtuk a figyelmet aggodalmainkra, és így kértünk próbafejezetet.

Hogy főjön a fejünk, az 5. (hölgy) pályázó talán még az előző kettőnél is ígéretesebb tervezettel jelentkezett (a háta mögött egy cigánymuzsikusokról írott, tudományos fokozatot érő könyvvel). „Elképzelésem az, hogy a három legnépesebb magyarországi cigány szubkultúra, a romungrók, az oláh cigányok és a beás cigányok tradícióit, mindennapi életét, szocializációs, gyereknevelési szokásait és túlélési stratégiáit mutatnám be és hasonlítanám össze. A hazai közgondolkodásban a cigányság mint homogén népesség szerepel, pedig a három fent említett alcsoportnak teljesen eltérő története van (három különböző időpontban érkeztek Magyarország területére, több száz év eltéréssel), más-más nyelvet beszélnek, mások a szokásaik, tipikus foglalkozásaik, viseletük stb. Mindhárom csoportban megtalálhatóak a marginán élők, az alsó középosztálybeli, ill. a középosztályba tartozó családok, valamint a magasan képzett, többdiplomás értelmiségiek. A média azonban ma (talán számarányuk miatt) kizárólag a kirekesztett cigány népességgel foglalkozik, s ez téves képzeteket kelt a magyarországi cigányság egészéről.”

„Elvileg javaslom, de lássuk: olvasható könyv születik-e vagy tudományos dolgozat.” „Örülnék, ha tudna írni.” „Várjunk egy félévet, míg a mustra elkészül - noha ez is értekezés-gyanús.”

A 18. pályázat egy filmesé, aki tíz éve kezdett forgatni egy tizenkét részes riport-dokumentum filmsorozatot az észak-magyarországi régió cigányságáról. „Az eltelt tíz évben elkészült filmek nyomon követték a cigány szervezetek egymáshoz, a tagsághoz és a többségi társadalomhoz való viszonyát; a roma gyerekek tanulási és továbbtanulási nehézségeit; a roma munkanélküliséget; a tarthatatlan lakáskörülmények, a nyomortelepek felszámolásának lehetetlenségét; a cigányok közt élő lelkészek munkáját; a többségi társadalom előítéletességét; a roma kultúra, a saját nyelvjárásuk eltűnését; a korai halandóságot; azt az időzített bombát, amelyet romák görgetnek maguk előtt hosszú ideje... A Miskolc-Edelény-Szikszó-Encs által határolt csereháti térségben koncentrálódik mindaz a problematika, amely a magyarországi roma ügyet testesíti meg.”

Akkora a „problematika”, hogy levélváltásban nem tudtunk dönteni. Ezt is meg kell vitatni.

 

Az ezer Bolyai

A 14. pályázó újságíró kolléga. „Cím, pl. Az ezer Bolyai. A Németh László-féle két Bolyai helyett. És a kötetben jó lenne, ha benne lenne, a két Bolyai magassága, mélysége, mennyországa, pokla. Kiindulási pont Marosvásárhely, az a romániai város, ahol a legtöbb magyar él, és a Bolyai Farkas Kollégium, a református gimnázium. Sok bolyais hagyta el Marosvásárhelyt. Pl. a feleségem. De én is jártam a Bolyaiba egy évig. Pesten egyesületük van. Minden évben megemlékeznek a ‘90-es ‘pogromról’ - a magyar-román összecsapásról. Kétévenként jelenik meg a külföldön élő marosvásárhelyiek telefonkönyve. Tavaly a hetedik.

Ez csak a kiindulópont lehetne. Majd: ki, hol, hogyan él Magyarországon. Sok az orvos, a mérnök, a tanár, a színész, a művész. Van sok sikeres és sikertelen karrier. A munkások (ők is jártak, járhattak a Bolyaiba) alkották a 88-as, 89-es menekültek zömét. Van, akinek a harmadik átszökési kísérlete sikerült. Nagy boldogság volt, de néhány év múlva hajléktalanként végezte.

A bolyaisok persze csak a legbelső kört alkotnák. A következő körök mind nagyobbak lennének, s beleférnének a Királyhágón túliak meg az inneniek. És felmérések, statisztikák, összegzések, vélemények tennék szakszerűbbé a dolgot. Illyés Gyula és Sütő András mintája szerint a narráció személyes élményekre épülne. Nem is írhatnám kívülállóként, mert magam is erdélyi menekült voltam jó 16 évvel ezelőtt.”

„A szerző életútja (bevándorló is meg író is) két oldalról is hitelesíti azt, amiről írni akar. Nézzük meg konkrétan, mit tud” - volt a többség véleménye.

A 15. pályázó Erdélyben élő társadalomkutató. „A vendégmunkás mindennapjainak központi kérdése, hogyan tud megbirkózni az idegen, új környezet másságával, az elhagyott otthoni környezettől való különbözőségével... az elbeszélt vendégmunkás-tapasztalat, a részleteiben vagy homályosan, elmosódó körvonalakkal megismert idegen- vagy idővel otthonosabbá váló környezetről verbalizált élmények, az onnan hazahozott tárgyak, eszközök, ezek használati és presztízsértéke közötti különbségek is beszélhetnek a másik világ - a másik kultúra - egyéni percepcióinak jellegéről... A módszer: a vendégmunkások Magyarország-képének árnyalt, sokrétű bemutatása interjúrészletekkel tűzdelt, elemző-értelmező leírásban. Az interjúk feldolgozása során a fejezetekre tagolásban a magyar társadalom azon szegmenseinek (társadalmi színtereinek) összessége lenne iránymutató, amelyekkel a vendégmunkások kapcsolatba kerültek.”

A kuratórium véleménye: „A téma hallatlanul érdekes, de ebből a bejelentkezésből nem tudom elképzelni, hogyan lesz ebből szociográfia.” „Kérjünk mustrát. Ez persze egy tudományos mű lesz, de reméljük, hogy a Clifford Geertz által leütött hangra rezonál, azaz olyan antropológiai elemzés lesz, amit nehéz letenni.” „Személyesen ismerem a pályázót s írásait, ha vállalja, jó anyagot fog írni. A mustra olvasását vállalom.”

A 12. pályázat címe: Idegenként Magyarországon, szerzője egy kairói egyetemen végzett bölcsész (aspirantúra: Moszkva), aki oktatott a Jeruzsálemi Egyetemen, és három budapesti felsőfokú tanintézetben (jelenleg a „Magyarország: a szabadság évtizede” című angol nyelvű művén dolgozik). Szociográfia keretében azt kívánja bemutatni, milyen képet ad a magyar média a külföldiekről, mennyire elkötelezett az irányukba érvényesülő tolerancia mellett, közvetíti-e a másság, a kulturális sokféleség tiszteletben tartására irányuló igényt, fellép-e a „vadhajtások” ellen, hozzájárul-e a közvélemény sztereotip, előítéletektől sem mentes gondolkodásmódjának megváltoztatásához, betölti-e felelősségteljes szerepét a különböző etnikai, kulturális és vallási közösségek közötti megértés kultúrájának előmozdításában, a nyitott társadalom megteremtésében.

„Pályázónk ötször ekkora önéletrajzot írt - küldtem el társaimnak a szinopszist -, kézzel. Begépeléskor én még a hat nyelv ismeretét is kihagytam, meg a Lukács-tanulmányát is (ajánlásait egyiptomi és magyar professzoroktól) stb. Magyarul akcentus nélkül beszél... remélem elfogadhatóan tud írni is (ha nem is irodalmi stílusban).” „Itt nem az életről lenne szó, hanem sajtóelemzésből kikerekedő képről. Nem javaslom.” „Ez egy szociológiai szakmunkának tetszik, amiből majd képet kapunk az intoleráns sajtóról, ami tükrözi és alakítja az ugyancsak intoleráns magyarországi népességet. Majd kideríttetik, hogy a hazai sajtómunkások azt se tudják, hogy a multikulturalizmust eszik-e vagy isszák... Csak gúnyolódom (és gyanakszom) - kérjünk mintát.” „Kell, sokat ígér!” A döntés: a puding próbája az evés, „kóstoljuk meg, mit tud főzni”.

„Egy sornyi irodalmi előéletem sincs” - írja a 10. pályázó. De: „képes vagyok felfogni mindazt, ami körülöttem létezik, majd világos mondatokban más számára is érthetővé tudom tenni azt (azért egy jó szerkesztő nem árt - bár az egyre kevesebb)”. A cím: Zalavölgye. „A vidék arculatát a hatvanas évek elejei kollektivizálás és iparfejlesztés rajzolta át. Ide nem jöttek fővárosi cégek gyáregységet alapítani, de önerőből annyi új cég létesült, hogy nem maradt munka nélkül senki. Egy legendás ember - Bonyhárd Gyögy a neve - olyan és akkora varrószövetkezetet szervezett, amely közvetlenül, nagy tételben exportált konfekciót Arábiába. A párt sokáig tűrte a renitens elnök szabályszegéseit, de a hófehér Mercedes-t nem bocsátotta meg neki... Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy Sármellék és környéke milyen jól élt a szovjet katonai repülőtérből. A terjedelem nagyobb része a rendszerváltásról és helyi következményeiről szól. Milyen volt itt a privatizáció, a téeszek széthordása és mi lett helyette. Néhány vesztes és nyertes portréja.”

„Szófukar, pontos. Azt hiszem, jól járunk vele.” „Ez egy szelet Magyarország volna, kérjünk mustrát.” „Legyen! Lepjen meg bennünket a szófukar zalavölgyi szerző!” „Van mire szófukarnak lennie?”

A 16. pályázat címe: Ezerből egynek lenni... A sclerozis multiplexes (SM) betegek lehetőségei. „Semmilyen írást nem tudok prezentálni” - írja magáról a szociológus végzettségű ifjú hölgy. Egyedül ő adta meg a fejezetek terjedelmét. „Egy fővárosi SM-klub 130-150 oldal... (Rokkantnyugdíjból vissza az aktív életbe: Andrea 43 éves. Hab a tortán - rák, 46... Timi -23 és Zsolti - 34 - válása...) A megkerülhetetlen hálapénz megkerüléséről 10 oldal...”

Véleményeink: „Valaki, aki kezdő létére emberekről akar írni.” „Igen! ‘Aki még soha semmit nem írt’ jeligére formáz... Ilyen jelentkezést nem lehet elutasítani.” „Ezzel az erővel a Lyme-kórban szenvedőkről is lehetne írni egy könyvet, vagy az ‘influenza halottjairól’. Félek, az sem visz közelebb a döntéshez, ha kérünk mustrát, és például az ‘Egy fővárosi SM-klub’ című részből ad egy sztorit. De talán az is egy teszt, hogy melyik részből adja a mustrát.” „Láthatóan tudja, mit akar, lazán ír, a tartalomjegyzék ígéretes...”

A17. pályázó (Élet)-utak és útvesztők címmel néhány 55 évnél idősebb budapesti nő munkaerőpiaci helyzetéről kíván írni. „Tévedjek bár, de a jelentkezés inkább egy érettségi találkozón képzett beszámoló-halmazra engednek következtetni. Ami persze önmagában jó nyersanyag lehet, de...” „Minden családtörténet érdekes, sok családtörténet egy könyvben még érdekesebb. Csak kérdés az, hogyan lesz egy gimnáziumi évfolyam történetéből egy korosztály története akkor, amikor az adott korosztálynak még a negyede sem járt gimnáziumba. Sőt, még afelől is kételyek merülhetnek fel, hogy egyetlen gimnáziumi évfolyam képes-e akár a gimnazistákat reprezentálni. Itt tehát egy elvi döntést kellene hoznunk: akarunk-e olyan könyvet támogatni, hogy »néhány gimnazista lány sorsa«. Mert ez is lehet érdekes. Szerintem mustrát is csak akkor kérjünk, ha erre a kérdésre igent mondunk. Én a magam részéről támogatnám, ha érdekfeszítően, és úgy van megírva, hogy abból elém áll a kor.” „Ez egészen személyesnek tűnik, az ilyenekből lehet a legtöbbet kihozni - ha sikerül. Kérjünk.”

A 8. pályázatot egy (szélső)jobboldali lap kétkönyves munkatársa küldte. Témája az elit Magyarország. „Egy országot, egy korszakot elitje ugyanúgy jellemez, mint középső vagy elesett rétegei. Sőt bizonyos szempontból jobban: hiszen ez az a réteg, amelynek ‘sikerült’, amely megteremtette mindazt, ami az adott társadalomban érték: tehát jól reprezentálja, milyen eszmék, értékek és érdekek építik fel a vizsgált társadalmat, mi a cél a társadalom számára. Az elit szétágazó gyökerű, és megjelenési formáiban a legváltozatosabb, legösszetettebb csoport, ezért feltárása különösen átfogó, sokirányú és többféle szociológiai módszert alkalmazó elemzést igényel.” Címszavai: történelmi elit, szellemi elit (művészek, tudósok), a közélet elitje (a politika és sajtó, jogászok, orvosok és pedagógusok, a közigazgatás befolyásos személyiségei), a gazdasági elit.

A kurátorok véleménye: „Kissé zavaros. Először az elzárkózó régi elithez való bejárására hivatkozik, majd kiderül, hogy mindenféle elit szerepelne a könyvben, ami megkérdőjelezi a vállalkozás komolyságát. Azért kérjünk mustrát.” „Veled (velem - P. Á.) ellentétben nem látom elkészíthetőnek a 8. pályázatot sem, ugyanis akkorát markol, amennyit nem lehet markolni. Egy-egy részlet is több kötet anyaga, s ha a szerző mindezt egy könyvben akarja megírni, az az érzésem, hogy nincs tisztában magával a problémával, amiről írni akar.” „Valószínűleg nem kell! Lehet, hogy jó ‘esszéelemzést’ ír, de én csak a sejtelmes semmit érzem ki a pályázatból. De azért kérjünk csak mintát, hátha nagyot tévedek.” A többség végül is próbafejezetre szavazatott. A hírre a szerző azt írta: „Köszönöm korrektségüket: eszembe juttatja Molnár Tamás katolikus filozófiaprofesszor megjegyzését, aki egyszer kifejtette, hogy az ő műveit korrekten csak baloldali kiadók kezelték...” (Nem tudom, hány kurátortársam fogadja el ezt a minősítést, én a szociálliberálist szívesebben vettem volna - P. Á.)

A párkapcsolatokról sikeres könyveket szerző író (6. pályázó) témája: a szinglik. „Az angolból ellopott szingli szó (fogalom) úgy kellett a mai magyar társadalomnak, mint egy falat kenyér. Nélküle még most is zavartan magyaráznánk egymásnak, hogy tulajdonképpen arról van szó. Arról van szó, hogy egyre több felnőtt él egyedül, de mégsem egyedül, családban, de mégis egyedül, és saját sorsát hol betegségnek, hol szégyennek, hol őrületnek, hol meg devianciának tartja. Máskor meg kitűzi a kabátja hajtókájára, mint a kokárdát... A kereskedők előbb érzékelték a helyzetet, mint a társadalomtudomány. Egyszemélyes előre csomagolt vacsora, felár nélküli kétágyas hotelszoba egy személynek már van. Szociológiai, szociográfiai megközelítés, feldolgozás még nincs.” „Pompás. Írja meg.” „Legyen! - Én aztán ne legyek egy siker elrontó-ja.” „Igen!”

 

Családi fénykép

Szerintem a legeredetibb pályázatot - amelyik a sorban a baljós 13-as számot kapta - egy abszolút kívülállótól, egy Leningrádban végzett nyugdíjas vegyészmérnöktől kaptuk. „Életpályám egy poros-sáros alföldi kisváros egyik vertfalú, földpadlós házából indulva ível egy budai XII. kerületi társasház egyik lakásáig, a világra tágra nyílt szemmel figyelő félproletár-félparaszt suttyótól a nyelveket beszélő, műszaki diplomás, a világ dolgaira odafigyelni tudó emberig... Élettapasztalatom, a választott téma ismerete, a bennem munkáló érdeklődés bátorított arra, hogy a szinopszist összeállítsam.”

„Cím: Családi fénykép a csatlakozáskor.”

„Mostanában elég sok olyan fénykép készül magas rangú politikusokról, akik az Unió bővítéséről folytatott tárgyalások befejeztével összegyűlnek egy ‘családi fényképhez’; megfáradt arcukon betanult műmosollyal.

Ez adta az ötletet egy igazi családi pillanatkép elkészítésére a csatlakozás előtt. A képzeletbeli közös fényképen a következő személyek eddigi élettörténetét foglalom össze:

Jól szituált özvegy.

Fiatalasszony, német férjjel, három gyerekkel, az özvegy lánya.

Konszolidált körülmények között élő nyugodt nyugdíjas házaspár, két felnőtt fiúgyerekkel.

A nyugodt nyugdíjas házaspár idősebb fia, aki magányos, egyedül próbál boldogulni.

A nyugodt nyugdíjas házaspár kisebbik fia, pillanatnyilag egy Magyarországon is érdekelt multinacionális cég területi vezetője.

A kisebbik fiú ifjú felesége; aki egy másik Magyarországon is jelenlévő multinacionális cég alkalmazottja.

Betegen nyugdíjazott kemencekőműves. A kemencekőművest nagy szeretettel ápoló feleség.

A kemencekőműves Olaszországban pincérkedő fia. A kemencekőműves Olaszországban takarítónősködő lánya.

Üveggyári technikus, rokkantnyugdíjas. Üveggyári technikus munkanélküli felesége. A technikus esztergályos végzettségű fia. A technikus kereskedelmi szakiskolát végzett lánya, munkanélküli.

Üveggyári betanított munkásnő, jelenleg munkanélküli. A betanított munkásnő villanyszerelő férje, jelenleg közmunkán. A villanyszerelő és betanított munkásnő fia, vámos.

Nem kerül már az Unióba, de szerepel annak a két embernek a története is, akik az itt felsorolt személyek közül annak idején hatot a világra hoztak és felneveltelek, és így megírható lehet ez a pályázat...”

Hatáskörömet túllépve azonnal mustrát kértem tőle. Az is tiszta, sallangmentes volt. Társaim nem feddtek meg a buzgásomért. „Ígéretes kóstoló. Olyan dolgok vannak benne, amiért a kutatónak a nyála csorog, mert nem jut hozzá. Olyanoknak az érzelmi élete, gyermeknevelési szokásai stb., akik nem szokták leírni. Csak az a baj, hogy túl lakonikus. Az ember szívesebben olvasna erről többet, konkrét történetekkel fűszerezve. Amit a szinopszisban ír, még többet ígér.” „Az ötlet jó, az olvasmány kellemes, de sovány.” „Szerintem vele lehet szerződni.” „Igen. Ez az! Ez az, ami kedvemre való. S most már azt is bevallhatom, úgy érzem: Magyarország felfedezésénél inkább kecsegtetnek sikerrel a biográfiák és autobiográfiák, mint a szociográfiák. Mióta a társadalmi struktúra kérdése kihűlt, s csak etnikumok, nemi és korkülönbségek s hasonlók maradtak, azóta a szociográfia a szociológiával együtt meredek lejtőn gurul lefelé stb., stb. - no, de most nem erről van szó. Ásson elő emlékezetéből a szerző minél többet! Ha van pénzünk, miért ne szerződnél vele?”

Szerződtünk. Elsőként vele a hetven pályázó közül

Vissza a tetejére