(Jónás Tamás: Bentlakás. nonan, Budapest, 1999)

Lehetséges-e az életnek egy olyan dimenziója, amely teljességgel anyagtalan, időtlen és ténytelen? - nem a Jónás Tamás kérdése ez, akinek a könyvéről (Bentlakás) írni készülök, hanem az enyém, az olvasóé, aki rákérdez, hogy hát miféle terra incognita is az a tartomány, amelyet a szerző szembehelyez a valóban létezővel, kizárva a történések alanyait, a tárgyiságot, a tényvonatkozásokat, megcélozva az elérhetetlent, megteremtve a hiányt, amikor a könyve hátsó borítójára azt írja, hogy: „Szeretném azt hinni, hogy időtlenségben és ténytelenségben élek, nem ott, ahol a dolgok történnek.”

Azért is nehéz e mondat értelmezése, mert úgy tűnik, hogy a versolvasatok nem igazolják vissza, sőt már a kötetcím referenciája is cáfolni látszik. A versek nem a világhiányról tanúskodnak, habár vitathatatlan, hogy helyenként a szövegszervezésben a leépítésnek mutatkoznak némi jelei - gondolok itt a kötetnyitó darab (Az ablakunk alatt még sok-sok ablak van) rímhelyzetben csonkolt szavaira („an”, „csön”, „szob”, „ta”) és a „ttem hogy én...” kezdetű versre. Ám a „versvilágépítés”, a konstruktivitás, a lírai beszédben artikulálódó élet- és élménytartalmak, a szövegekbe fölszívódó életanyag, a tradicionális toposzok inkább egy - igencsak sajátos - élményköltészetet revelálnak, amely sajátosság egyrészt a magyar líra egy markáns vonulatához köti Jónás költészetét, ugyanakkor - mivel ironikusan uralja – el is oldja tőle. (Hasonlóan viszonyul tehát hozzá, mint Petri György én-lírája, azzal a különbséggel, hogy Jónás nem jut el a személyiség önleépítésének, depravációjának arra a fokára, mint a Magyarázatok... szerzője.)

Az eddig elmondottakból (legalább) három következtetés kínálkozik:

1. A vers tere nem azonos ezzel a hipotetikus világgal. A költő kijelentése minden valószínűség szerint nem afféle „művészi szándéknyilatkozat”, tetszetős költői hitvallás, műhelytitok, s ilyenformán tehát nem is lehet viszonyítási alap.

2. Jónást nyomasztja a világ telítettsége, szürkesége, s eszerint a nyilatkozata kissé avíttas romantikus gesztusnak tekinthető: Csokonai mintájára ő is a „semmiből” teremtene „világokat”. Ha ezt az interpretálást komolyan vennők, az Először vége van című verséhez írt jegyzetét idézhetnénk érvként: „micsoda karrier várt volna rá a romantikában!”

3. A magánszemély (Molnár utca, Budapest, feleség, két gyerek, magyar költő, mert magyarul versel) szavai ezek, s ekként a versek szempontjából irrelevánsak.

(Stb. ?)

Az értelmezési lehetőségek (sokasága?) arra figyelmezteti a kritikust, hogy legyen óvatos. Jónás Tamás ugyanis a műveiben - látványos önfeltárulkozó gesztusai ellenére - nem egykönnyen adja ki magát. Ennek ellentmondani látszanak a versekhez fűzött olykor bensőséges, olykor humoros magyarázatai, kaján, vicces önjellemzései, ironikus vagy önironikus önkommentárjai, amelyek látszólag a versolvasatot, - értelmezést hivatottak segíteni. A magyarázat azonban gyakran magyarázkodásba vagy túlmagyarázásba vált. Mindenesetre a stílusárnyalatokra kevésbé fogékony olvasót könnyen megtéveszthetik, azt a semmivel sem megalapozott várakozást keltve benne, hogy kész és könnyen értelmezhető választ kap a kérdések kérdésére: „Mit akart a költő mondani?”

Jónás könyve (ahogy leírom, máris húznám, a kínálkozó analógia sehogy se vág ide, hisz mi sem áll távolabb költőnktől, mint a látnoki szerep, de aztán - kritikusi bolondériából? - mégiscsak meghagyom), e jól megtervezett kötet korántsem a romantikus gesztusok könyve, még csak nem is neoromantikus, a költőiség folyamatos deklarációja („a költő csalódott...”, „a költő tévét nézett...”, „a költő elérzékenyedik...” stb.) tulajdonképpen banalizálja a költői szerepet és a költészetet „mint olyant”. Elég elolvasnunk a Nagy dolgok című verset s a „magyarázatát” (mindössze ennyi: „mondom: húzza”), hogy erről megbizonyosodjunk. Az Először vége van című darabban (fölötte a részben már idézett jegyzet: „a költő menthetetlenül pesszimista micsoda karrier várt volna rá a romantikában! manapság nem lehet más csupán egy komoly panaszkodó”) szó esik a romantika talán legfontosabb szervéről, a szívről, amelynek „ürességé”-re hirtelen döbben rá a lírai alany, de még elérzékenyülni sincs ideje: „a könnyzacskókból / nem indulhatott meg olyan gyorsan a könnyezés. / És léptem tovább.”

Jónás Tamás kurzivált versmagyarázatai a vershelyzet redukcióinak tekinthetők, ha torzítottan is, de tartalmazzák azokat az összetevőket, amelyek kontextuálisan (tehát a szövegbe ágyazva, nem elidegenítve attól) általában a lírai szövegek kommunikativitását szolgálják: a gondolati (reflexív), a hangulati (az érzelmi viszonyt jelző) és a szemléleti (a konkrét helyzetre utaló) elemeket (Cs. Gyimesi Éva). Tehát azokat a tárgyiasságokat, környezetrajzos és érzelmi-hangulati mozzanatokat, hely- és időviszonyokat, amelyek a lírai szövegek referenciális alapját képezik. E kommentárok, jegyzetek olykor hangsúlyozottan asszertórikus mondatai, határozott ténymegállapításai nem egy esetben a valóságos, hétköznapi kommunikáció képzetét keltik, miközben a lírai szövegek versszerűsége, a költői dikció ezt erőteljesen ellenpontozza, folyton emlékeztetve arra, hogy a költő végső soron „verset mond”, tehát nem spontán beszédaktusról van szó, hanem mesterséges beszédhelyzetről. Ez a tény még a narratívabb, lazább mondatfűzésű szövegeket is kiemeli a köznapiságból. Jónás költői világának énszerűségét ugyanakkor erősíti a reflexivitás: „és én már, mint valami mániákus költő, mindenből / mindenedből újra- és újraköltelek.” (Nagy dolgok)

Jónás Tamás kedveli a monologikus típusú verseket, de ezekben - a megszólítás révén - a „másik” jelenvalóságát is érezzük, a személyes kapcsolat, a férfi és nő (férj és feleség) viszonya az otthonosság, a bensőségesség érzetét erősíti, akárcsak a környezetrajzos elemek: a szobabelső, utcakép, amelyet gyakran az ablak perspektívájából láttat. Az ablak vissza-visszatérő motívum, miként az éjszaka is. Az éjszaka-versek formai megoldásaikkal, szó- és képanyagukkal, sőt esetenként a tipográfiájukkal József Attilát (vagy ahogyan egy helyütt írja: „jattilát”) idézik. Rímei pedig Kosztolányit (kedveli a mozaikrímeket). A Hajnali részegség vershelyzetét több darab is újraértelmezi, - írja.

Pastishe-ra, evokációra, reminiszcenciára, allúzióra egyaránt akad példa a kötetben. A legszélsőségesebb az Éjszakánként rozsdásodik szíveden a zár... kezdetű vers, amelynek sorai - miként írja - „úgy vannak összelopkodva”. Meg is nevezi a forrásokat, a nyolcadik sorról („tudod, mitől távol, de nem tudod, mihez vagy közel.”) viszont ezt írja: „na ezt el lehet hinni.” (Nekem azonban erről egy korai Tandori-vers ugrik be, a Koan I.: „Tőled távolabb-e / Hozzád közelebb-e? / Tőled se, hozzád se. / Távol se, közel se.”) Hozzátehetjük: a többit is el lehet hinni. Jónás Tamás jó költő, az idézetek nem hiteltelenítik a szövegeit, szervesen beépülnek, többletjelentéssel telítődnek az új szövegkörnyezetben.

Végezetül: méltányolnunk kell azt a figyelemreméltó formagondot, amely a versek kimunkáltságában megmutatkozik, a biztonságot és könnyedséget, ahogyan alkalmazza a különböző ritmusformákat, rímképleteket és -fajtákat-, amelyek nem föltétlenül a konvencionális líraiság jegyei. Versszemlélete modernnek nevezhető, szembesül ő is a kifejezés képtelenségével, a nyelv elégtelenségével, a „nyelvben lakozás” minden gyötrelmével, olyannyira, hogy a kötetcímnek a szótári jelentését („az a hely, ahová vkit szolgálata v. tanulmányainak végzése köt”) is érvényteleníti, módosítja: „versidőnyi menedék”, miként a Megint kamasz című versében írja: „Versidőnyi menedékemben már nem is tudom, / mit vágyok inkább: tengődni szabadon?, kínlódni / fogvatartva?, válaszolni már nem, csak kérdezni tudok.” Marad a keserédes vigasz: „A legjobb mégis az, hogy másé a lakás, / és elköltözhetünk, ha lesz helyette más.” (Az ablakunk alatt még sok-sok ablak van)