Deák László: Fogadom ajándékod, idő (válogatott versek). Ráció Kiadó, Bp., 2010

Fogadom ajándékod, idő címmel 2010-ben jelent meg Deák László válogatott verseket tartalmazó újabb gyűjteménye. Az igényes kiállítású, keménytáblás könyv a Kortárs költők kincsestára elnevezésű sorozat első darabja. Deák László életművének, költői munkásságának lepárlásaként a kötet 95 verséről elmondható, hogy méltó módon állít könyvemléket a 2009 decemberében elhunyt költőnek, az Orpheusz Kiadó vezetőjének.

A szerkesztő, Zsille Gábor reprezentatív válogatást kívánt összeállítani, végigpásztázva, megfésülve az 1979 óta gyarapodó verstermést; szempontjait tekintve kettős osztású kötetet tervezett, amelynek cezúráját Deák jó másfél évtizedes elhallgatásában jelölte ki. Így a Fogadom ajándékod, idő című válogatás a Kezdete – Teljessége életpályaszakasz-kijelölésekkel (egyben fejezetcímekkel) operált. Ez azt jelenti, hogy a könyv első, terjedelmesebb tematikájába azok a versek kerültek, amelyek az 1979-ben megjelent Magasles című kötettől kezdődően A változatlan hatalmával bezárólag íródtak, míg a másik tematika a fojtatás (2003), az Emlékkönny (2006) és A felejtés angyala (2009) című kötetekből ad válogatást. Tovább erősíti ezt a kompozícionális elrendezést, hogy a Magasles (1979), A közös csapda (1982), A gyarló esély (1985), A változatlan hatalma (1988) kivétel nélkül a Magvető Kiadó gondozásában, míg a fojtatás, az Emlékkönny és A felejtés angyala a Nap Kiadó gondozásában jelent meg.

Köztes könyvként mindenképpen meg kell említeni Deák első válogatáskötetét, Az árvaság korát, ami 1994-ben a lírai életmű első szintéziskísérlete volt. S itt kezd el mállani az a konstrukció, ami a kezdet – teljesség kontinuumra épül. Ez a kötet ugyanis tartalmazott egy tematikát, A gyík farka címűt. Ebben új versek találhatók (az 1994-es megjelenést alapul véve), többek között a Céhlegények utazása (Parancs Jánosnak ajánlva), Az árvaság kora (Baránszky-Jób Lászlónak ajánlva), valamint néhány olyan tipikus, jellegzetesen deákos hangütésű prózavers, melyeket szerencsés lett volna megrostálni. Nem teljesen igaz tehát az a megállapítás, miszerint „A másfél évtizedes szünet java része ténylegesen írás nélkül telt, az asztalfiók számára sem születtek versek” (Néhány szó a szerkesztésről, 133. o.), hiszen A gyík farka részben cáfolat erre. Ennek a tematikának a címét újragondolva, újfent rá kell döbbenni, hogy a gyík farka mindig kinő; ott van vagy nincs ott, folyamatos növekedésben (vagy hiányban) van, testesül: ahogy a szövegek is. A Fogadom ajándékod, idő kolofonján a válogatás alapjául szolgáló kötetek között nem szerepel Az árvaság kora. Ennek oka, hogy A gyík farka versanyaga szervesen beépült a fojtatás versei közé. Pusztán filológiai érdekesség, s egyben kérdésfelvetés is, hogy a később bedolgozott anyag első megjelenését nem lett volna-e érdemes legalább jelezni? Mindez annak tudatában érdekes és értékes információ, ha a fojtatás kvázi újra a szűkebb szakma érdeklődését vonta maga után; a 2003-as, újabb megszólalás így árnyaltabb képet, más megítélést kaphat.

Abban sem vagyok biztos, hogy Deák László lírájának kiteljesedését, újbóli megszólalását biografikus eseményekkel kellene magyarázni. Ez egy olyan válogatáskötet, amit olyan olvasók is kézbe vesznek majd, akik személyesen nem ismerhették őt; úgy vélem, versein keresztül mindent elmondott, amit közölni akart, nincs tehát szükség az olvasó további instruálására. Olybá tűnik, mintha – a kötet állítása szerint – lenne egy első pályaszakasz, amelyet A változatlan hatalma című kötet lezár, ezt követné 15 év pauza, s 2003-tól kezdődően a lírai életmű más irányba folytatódna. Igaza van Zsille Gábornak; Deák visszatalált a versíráshoz (a fojtatásért kapott Év könyve-díj a legjobb verseskönyvért meggyőző érv). Azt azonban némileg erőltetettnek gondolom, hogy a magánéletben elszenvedett kétségtelen veszteségek (család, betegség) alapvetően rajzolták volna át lírájának kontúrjait. A kötetkompozíció persze nem ezt sugallja; az 1988-ig lerakott alapokra építkező újabb tematika rajzolódik ki. Csakhogy, akárhogy nézem is, a deáki életmű koncentrikusan bővült. Alaptémái megtalálhatók már az 1979-es kötetben is, még inkább A közös csapda verseiben. Ettől radikálisan nem tért el, alapattitűdjén (az értelem, az intellektus, az életbölcsesség) nem változtatott. A humánum visszaszorulásának kényszerű rögzítése, a magánbeszéd ideje, az árvaság kora (ami mindannyiunk osztályrésze), annak számtalan, hagyományos értelemben vett lírai és költőietlen aspektusa, a kortársakkal, a nagyszerű elődökkel folytatott dialógus adja Deák László lírai teljesítményének foglalatát. S persze a nagyváros, tereivel, metamorfikus kronotoposzaival, a 20. század 40-es éveitől a 2000-es évekig.

A kontinuitás minden költészet, minden lírai életmű viszonyítási pontja. Vannak koherens, következetesen épülő lírai életművek, vannak folyamatosan változó, folytatódásukat a lírai alakulástörténetben megtalálók. A kutatás, a keresés, a nyugtalanság, a formakészlet kiaknázása, újabb megszólalásformák elsajátítása is adhat folytonosságot. Mintázatok, egyéni mintázatok ezek, melyekből az autentikus megszólalásmód ered. Úgy látom, hogy Deák László költészetének kereteit határozottan kijelölte, s ezektől a későbbiekben formailag nem is tért el; ehhez társul, hogy a tartalom éppen a deáki költői attitűdnek (szűrőnek, viszonyulás- és beszédmódnak) köszönhetően nyerte el jelen esztétikai minőségét.

Azt sem állítom, hogy célszerűbb lett volna egy kötetekre épülő, a sorkötetek által határolt válogatáskötetet szerkeszteni; a könyv korrekt mutatója egyértelműen segíti a tájékozódást. Nagyon szerencsés, hogy betűrendes mutató segíti az olvasót. Ami pedig a válogatást illeti, a szerkesztő alapos munkát végzett: a Magasles versei közül 10, A közös csapdából 20, A gyarló esélyből 11, A változatlan hatalmából 19 szöveget vett fel, míg a fojtatás 15 verse mellé az Emlékkönnyből 13-at, A felejtés angyalából pedig 7 szöveget emelt be a könyvbe.

A válogatás szubjektivitása a szerkesztő joga. Természetes volt, hogy a válogatáskötetet elsőre olvasva egyre tágasabb hiány kezdett el formálódni bennem; hiányoztak szövegek, ezeket újraolvastam, előkerestem, megpróbáltam kitalálni, miért, milyen megfontolásból maradhattak ki, míg rájöttem: egyszerűen kimaradtak, és kész. Számomra ez rendkívül konstruktív veszteség volt, mely Deák-újraolvasást eredményezett; újra meg kellett állapítanom, hogy a lírai életmű színvonala egy ennél másfélszer teljesebb válogatást is lehetővé tett volna. Azokra is gondoltam, akik jelen kötet olvasásával kezdik majd meg virtuális poétikai odisszeájukat ebben a lebilincselő, nagy formátumú, mégis: kevés szavú költői univerzumban. A válogatás jó eredménnyel zárult.

Végeredményben úgy látom, maradtak ki erős versek. Ez egyben – s kizárólag erre hívom fel a figyelmet – jelzi az életmű színvonalát is. Ami hiányzik, arról a továbbiakban megpróbálok objektíven beszélni, végigtekintve az életmű horizontján. Szövegeket, újabb szövegeket ajánlok tehát; a költészetet szerető és ismerő kritikusként nem jelen válogatás szubjektivitását bírálom: arról beszélek, ami biztosan elférne egy Deák-válogatottban.

Az utolsó három kötetből meglehetősen kevés szöveg került be; különösen az Emlékkönny és A felejtés angyala versanyagából kerülhettek volna még be szövegek. Például az Emlékkönny nyitóverse, a Napló, amelyben Kálnoky Lászlónak, egyik fontos szellemi vezérlőjének állít emléket a költő. Vagy a prózaversek közül Az élet édes tarkasága, a Papír, az Állandó dilemma. A felejtés angyalából nem került be a Pangloss mester esti szózata, a Zsúr, az Idő-emlény. S ami a legfontosabb: kimaradt a Tél az őszben, ami a kései Deák-líra kiemelkedő darabja. Ilyen radikális Eliot-újraolvasást az elmúlt évtizedben nem láttam. Az Átokföldjéből kiragadott két sort: „Hallja? Mi az?” / A szél a küszöbön.” mottóvá emelése olyan erőteljes költői gesztus, amire kevesen képesek. A teljesebb kép végett, az angol eredetiben mindez így szól: „What is that noise?” / The wind under the door.” A szöveg így folytatódik: „What is that noise now? What is the wind doing?” / Nothing again nothing.” Fordításban: „És most? Mi ez? Mit művel ez a szél?” Semmit, most újra semmit.” (Vas István fordítása). Mindez csak egyetlen példa az elágazásokhoz, melyek a költészetből fakadnak. Ehhez egy rövid idézet a szövegből: „Milyen elmúlt immár, hogy simogatja hátam, tarkóm. / Elég egy pillantás, s a taposott fű közt, szivárgó lében, / Egy új emlékezet sarával tűnik el, meggyújtva fényben a / napot. / Itt ülnek, állnak, mozgolódnak, mint Ensor-maszkokba kékült / arcok. / Nincs hiány, avagy csak hiány van.” (Tél az őszben, In: A felejtés angyala, 46. o.).

A korábbi kötetekből szintén lehetne szép számmal mondani szövegeket; nekem nagyon hiányzik az Episztolák-ciklus (Episztolák 1–12.) A gyarló esélyből, A hallgatás dicsérete, A tűznyelő végrendeletéből és az És élünk itt A változatlan hatalmából.

Mindent egybevetve, a Fogadom ajándékod, idő korrekt módon állítja (szándéka szerint) Deák László lezárult lírai életművét az érdeklődés horizontjába. Fontos és érdemi gesztus ez egy olyan alkotó és életműve mellett, akit évtizedeken keresztül a kortársi líra legjobbjai között tartott számon a szakma. A kanonikus utómunkálatok jelentős eredményeként értékelhetjük, hogy a válogatáskötet mellett a barát és pályatárs, Kemsei István szerkesztésében, az Orpheusz Kiadó gondozásában megjelent az „Orpheusz úr”. Deák László emlékezete (Orpheusz Kiadó, Bp., 2010) című kötet. A két kiadvány együttesen és külön-külön is arra a talentált, rendkívül olvasott, kiapadhatatlan érdeklődésű kortárs személyiségre irányítja a figyelmet, aki ezt a figyelmet teljesítményével, habitusával, emberi helytállásával csendben, szerénységgel és alázattal vívta ki.