Zalán Tibor: szállás rossz ágyon, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2005


„Deres üveglapokat ropogtat az ősz
merülő évszak – ködből
a langyos semmibe át
mintha utazás
és mintha
elkezdődött volna valami máris
valami más”
(Feltételes megálló)

Szállás rossz ágyoncímmel jelent meg Zalán Tibor új verseskötete, 2005-ben, a Tiszatáj Könyvek sorozat darabjaként. Előző, válogatott kötetének, a szürrealista balkonnak – s a zaláni lírai életműnek nemkülönben – méltó folytatása a könyv.

A kötet verseit Zalán nem osztotta címekkel ellátott ciklusokba, ennek ellenére valamiféle tematikus rend így is (re)konstruálható. A legszembetűnőbb, hogy a kötet verseit haikuk választják el egymástól; négy ilyen nagyobb folyam taglalja a könyvet. Terjedelmét, keretét tekintve tehát a háromsoros haikuktól a hosszúversig terjed a repertoár. A formagazdagság így a tartalmi repertoárt is ígéretessé teszi, s a verseket olvasva nem is kell csalatkoznunk. Ami a versek (mindig esetleges) genezisét illeti, Zalán néhol (szándékosan?) feltünteti az évszámot, mintegy jelezve, hogy ez alkalommal régebbi és újabb szövegeket egyaránt olvashatunk; más kérdés, hogy ez Zalán válogatása, ámde inkább tűnhet tematikus válogatásnak, s az is.

A kötet talán legmarkánsabb jelensége, tünetcsoportja az idézés. Nem a szó szerinti, noha kétségkívül, jobb megoldás nem lévén, mégiscsak a szavak által; a tartalom szerinti idézéssel már közelebb jutunk ez igen fontos szervezőelvhez. Zalán azonban nem tartalmakat, nem csupán tartalmakat idéz fel; ez roppant nosztalgikus, ám kevéssé felemelő lenne, hanem felidéz. Egy, azaz egyetlen egy hitelesített nézőpontból: a sajátjából. A múltbéli események így külön színezetet kapnak, kaphatnak; időben több évtizedes utazás ez, egy széttöredező, identitásának maradékát azért őrző szubjektum feljegyzései.

Orbán Ottónak a költészetről, mesterségről valló kötete juthat eszünkbe: Szép nyári nap, a Párkák szótlanul figyelnek. A párhuzam részleges, ugyanakkor figyelemre méltó Zalán ilyetén névsora is (Ilia Mihály, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Orbán Ottó, Géczi János, Arany János, Tar Sándor, a teljesség igénye nélkül). A versek időbeli horizontja így még tovább tágul, ugyanakkor minden esetben érezhető a jelenre vonatkoztatás erős szándéka. Nem puszta méltatásról, tisztelgésről van tehát szó, hanem a szövegek párbeszédéről.

A kötetnyitó „az utolsó néhány borús reggeli üzenet...” a hetvenéves Ilia Mihály előtt tiszteleg; nem tolakodóan, nem hivalkodón, ugyanakkor nagy lírai érzékenységgel, a személyes élményanyagból néhány anzikszot felvillantva, ugyanakkor reflektálva az eltelt időszak tapasztalataira, tanulságaira is.

A Radnóti, Arany és Weöres stílusában íródott versek akár szerepjátékoknak, laza csuklógyakorlatoknak is felfoghatóak lennének. A korai Radnóti egészséges erotikája fokozott hatásfokkal érvényesülhet: „Hajnali kertben áll a szeretőm / rigó döngicsél lábszárán / felmászik a kíváncsi hangya / melléig érő zöld árban jár / s ha rám gondol ölében / lengeni kezdenek a kis piros / hinták – levelek nyúlkálnak érte // duzzadt / málnaszemek / robbannak szét / ha föléjük áll és szerelmes- / játékosan illatos szájukba lehel.” (Málnaszedő)

A walesi bárdokés a Családi kör átírása humoros gesztusként is felfogható, azonban, túl a mosolyogáson, a régi címek új tartalommal telítődnek.

A Családi kűr című opusnak a címe is megváltozott, s ennek megfelelően reprezentatív képet kaphatunk a harmadik évezred elejének magyar valóságáról, s újból konstatálhatjuk a különbséget. A bizonytalan, esetlegessé váló játéktérben „az éji bogár is / csak úgy mintha-koppan”, s ez a mintha egyébként az egész kötet szlogenje is lehetne. Mintha élnénk, mintha itt volnánk, mintha meg tudnánk ragadni, mintha lenne értelme annak, amit teszünk, vagy nem teszünk: „Este van este van / de ez is festve van / a sötét még mesze van / hát akkor most mi van”.

A walesi bárdok átírása telitalálat a javából; Arany válságos időkben írt, drámai erejű balladáját reaktiválja, szatirikus képet rajzol a képmutatásról, a talpnyalásról, megalkuvásról, s megfordítja az aranyi képletet. Zalánnál a bárdok bizony énekeltek (és énekelnek). Újabb lényeges különbség, hogy a jelen idejű szövegrészből mennyiségileg jóval többet olvashatunk a zaláni verzióban, hogy mindenki biztosan értse...

A Meddőhányók alól című reprezentatív hosszúversben Géczi János a megszólított és a megtisztelt; nemcsak neki ajánlja a költeményt, de a lírai én (Z. T.) Géczihez beszél; hozzá legalább annyira, mint költészetéhez, amelynek egyik legnagyobb kihívása talán mindvégig az volt, hogy a metaforikus ábrázolást meghaladva hogyan lehet mégis megragadni a térből a láthatót, a foghatót, s hogyan lehet mindezt a szöveg egyes szintjein érzékeltetve verssé formálni. Nem véletlen a T. S. Eliottól vett mottó, a Hamvazószerdából, mert a töprengés, a gondolatiság, az épülő és végül mégis pusztuló világgal számot vető lírai én itt is ugyanazon kérdéseket feszegeti, végigtekintve Géczi János költészetének alapkérdésein, a metafizika felé mozdulandó el.

Érdekes színfoltjai a kötetnek azok a versek, melyekben a szakmai körökhöz kapcsolódunk; ilyen a háromnegyed évszázados Korunk folyóirat köszöntése vagy a Búcsú a Gong-tól. A visszaemlékezés emblematikus darabja az Elégia-töredék egy csapatért, melyben a futballélmények idéztetnek fel; veretes hexameterekben, olyan hús-vér szereplőkkel, mint Kukorelly Endre, Esterházy Péter vagy Garaczi László.

A kötet alapmotívuma az idézés mellett a bizonytalanság. Csak az biztos, hogy minden bizonytalan. A bizonytalanság mint attitűd látszik megjelenni. Biztos csak a halál, idézhetnénk nagyon-nagyon szabadon, s nem is járunk mesze a valóságtól, mert a másik alapélmény a halál. Harmadik pillérként az idegenséget említhetnénk, ami főleg temporális vonatkozásaiban érdekes. Azok az alapvető, triviális időfogalmak, mint a van, volt, lesz, egyfolytában egymásra csúsznak, keverednek. A múlt felidézésének kísérletei a jelent teszik áttörtebbé, ráadásul az emlékezés (természetéből adódóan) korántsem teljes, hanem töredezett, így viszonylagos és torzuló képekből kellene összerakni, ha egyáltalán érdemes. A jelenben lélegző szubjektum az, aki a világ tényeit egységben, még ha képlékennyé váló, állandóan mozgó relatív egységben tudja tartani. Mindezt fokozza, s az idegenségérzetet szinte reménytelenné mélyíti, hogy a felidézett (itt: az egykori) mindig statikus, állóképszerű elem, míg a felidéző (a mostani) dinamikus; így folytonos elhasonulásokról beszélhetünk, s mindez a versek párhuzamaiban, ellentéteiben, az azonosságok és különbségek együttes jelenlétében érhető tetten.

Olyan, mintha az élet nevű feltételes megállóba érkeztünk volna. Arra már egyre kevésbé emlékezünk, miért és miképpen kerültünk oda, ahol vagyunk és élünk (s olybá tűnik, hogy egyre kevésbé érdekes, kvázi lényegtelenné válik), azt tudjuk viszont, hogy mi következik majd egyszer (sic!), viszont az egyszerig eljutni s erről lehetőleg pontosan számot adni, ez nehéz. Megálló van, sőt, megállók is lehetnek. Feltételesek, esetlegesek. Az biztos, sőt visszavonhatatlan, hogy vagyunk, mint ahogy pusztulásunk is determinált. Zalán kötetét csattanóval zárja, s amennyiben nem lenne még számunkra teljesen világos, útjára ereszti jóslatát, delphoi-i falfirkának álcázva: „leszel hulla / nulla perc alatt / leszel nulla / hulla perc alatt”.

Mintha visszatekintés lenne, egy (eredetileg) biztosnak hitt, de egyre bizonytalanabbá váló pozícióból. Mert a halállal játszani valóban nagy ízléstelenség.