A ruszki, a szovjet meg az orosz (interjú Szécsi Noémivel)
beszélgetés Szécsi NoémivelSzécsi Noémi íróként mintha egy párhuzamos irodalmi valóságban létezne. Egy olyan szöveguniverzumban, amely távol pulzál a magyar literatúra röppályáitól; ám kevés kortárs életmű szervesül ennyire szorosan történelmünkhöz, nemzeti dilemmáinkhoz, mint az övé. Ezt érhetjük tetten a 20. századi magyar baloldal történetének rendkívül szórakoztató, ugyanakkor kíméletlenül kritikus elbeszélését kínáló Kommunista Monte Cristo című regényében, vagy éppen a számkivetettség, a nemzeti illúziók és az emigráció témáit körbejáró trilógiájának első két kötetében, a 19. századba kalauzoló Nyughatatlanokban és a Gondolatolvasóban. A jelenben folytatódó záródarab, a tavaly megjelent Egyformák vagytok, két negyvenes nő élettörténetén keresztül fest kegyetlenül kritikus és ironikus tablót a magyar főváros jelenéről, a belterjes humán értelmiségi aklok langymelegéről, miközben kínál lehetőséget a történelem újragondolására.
– Bár látszólag két negyvenes értelmiségi nő életébe kapunk bepillantást, olyan érzésem volt az Egyformák vagytok-ot olvasva, hogy a rendszerváltás utáni idők csalódástörténetét is beleírtad a regénybe.
– A főszereplők életkora ezért is számít nagyon. A fiatal felnőtt koruktól számított húsz év egybeesik azzal az időszakkal, amely Magyarország számára éppúgy kiábrándulást hozott, mint ahogyan kiábrándulással járt a saját életünkben. Az életkoruk pedig nem véletlenül vág egybe a sajátoméval.
– A személyes életedben hozott-e bármilyen változást ez az esemény annak idején?
– Nekem tudatforduló volt a 89-es év. Akkor lettem nyolcadikos. Már képes voltam valamennyire megérteni az engem körülvevő világot. Viszont a családom nem világosított fel a közélet dolgairól. Nálunk nem folyt kettős beszéd a szocializmusról, mint számos családban, ahogy arról később hallottam. Ezért a kamaszodás kihívása mellett szembe kellett néznem azzal a szellemi válsággal is, amit az olyan látszólag érthetetlen történések okoztak, hogy egyszer csak ki kellett dobnunk a történelemkönyvünket, amit szeptemberben megkaptunk, s helyette a tanár diktált nekünk. Sose felejtem azokat a hónapokat, ahogy próbáltam megérteni és rendszerezni a világot magam körül. Valószínűleg akkor kezdődött az, amire azóta is törekszem, hogy amit igazságnak gondolok, sikerüljön elkülöníteni attól, amit más regisztereken hallok ugyanarról. Legintenzívebben a Kommunista Monte Cristo című regényem szól erről a keresésről meg a történelem megértéséről. De a legutóbbi könyvembe is beleírtam mindezt. Azt, hogy milyen következtetésekre jutottam a múlt megértésével vagy érthetetlenségével kapcsolatban.
– Mi okozta ezt a családi hallgatást?
– Azért nem beszélgettek velem ilyesmiről, mert már akkor is hajlamos voltam elszólni magamat, és szerintem féltek ettől. Ugyanis volt rá precedens, hogy butaságot mondtam az iskolában. Mert azért akadtak rokonaim, akik mégiscsak meséltek a múltról, és nem tudtam mindig összekapcsolni a tőlük hallottakat – például nagyapám történeteit, aki két évet töltött szovjet hadifogságban – azzal, amit az iskolában mondtak nekünk. Nyolcévesen például nem tudtam, hogy a ruszki és az orosz ugyanazt jelenti. Ebből lett is aztán purparlé, amikor a tanító néni mesélt a szovjetek hősiességéről, én meg jelentkeztem, hogy ott voltak azért a ruszkik is, akik meg szemetek voltak. Talán ezért se beszéltek ilyesmikről előttem a szüleim. A nagymamám viszont nagyon sokat mesélt a család történetéről, s az nagyon intenzív élmény volt, mi több: egyfajta írói tettként is értelmezhetem, ugyanis a hallgatóságtól függően mindig újrateremtette és megváltoztatta a fikciót, mindig más részletek jutottak az eszébe, felnagyított vagy éppen elhallgatott korábbi mozzanatokat. Íróként az emlékezetnek ez a sajátos szortírozó hajlama mindig is izgatott.
– A nagymamádról mit érdemes tudni?
– Egyszerű parasztasszony volt, nagyon intelligens, érdeklődő. Nem tanulhatott tovább, de nagyon sok verset olvasott, érdekelte a történelem. Kevés könyve volt, de azokat mindig újra és újra elolvasta, és volt egy teljes világa, amiben jól érezte magát, és ehhez alakított ki egyfajta magánmitológiát.
– Tudom, hogy nem szereted olvasni a műveidről szóló kritikákat, de azért valamilyen benyomásod csak kialakult arról, hogyan fogadta a legutóbbi könyvedet az abban néha elég keményen kifigurázott értelmiségi közeg?
– Amikor ezen a szövegen dolgoztam, a férjem megjegyezte, hogy szerinte erre, vagyis egy ilyen női értelmiségi regényre semmi igény nincs a magyar irodalomban és kultúrában. Az angolszászban vannak hagyományai, én is ott találtam meg az előképeket.
– Mondanál példákat?
– Doris Lessingnek Az arany jegyzetfüzetét említhetném hirtelen, vagy Mary McCarthy A csoport című regényét. Egyébként sokszor választok olyan zsánert, amelyik teljesen értelmetlennek látszik magyar közegben. Ez történt most is. Persze abból a szempontból nem szerencsés, hogy egy ilyen típusú regény felénk nem szól hangosan.
– Pedig néhány kritikusnő lelkesen ünnepeli a regényt.
– Tény, hogy az Egyformák vagytok esetében érzékelhető több esetben is olyan komoly, személyes lelkesedés kritikusok részéről, amilyennel a korábbi műveim kapcsán nem találkoztam. Az előző regényem 2013-ban jelent meg, ám ahhoz képest is szembetűnő, milyen nagy mértékű az utóbbi években a kulturális újságírás és az irodalomkritika sorvadása. Így aztán nehéz értelmezni a reakciókat, vagy összehasonlítani azokat a korábbiakkal.
– A fővárosi művészkörök, az egyetemi közeg és úgy általában a humán értelmiség alaposan megkapja a magáét ebben a szövegben. Fűtött valamiféle odamondás kényszere, miközben a regényen dolgoztál?
– Az ember azt tudja jól kritizálni, amiben maga is benne van. Egy olyan közeget, amelyet nem ismerek jól, modortalanság lenne karikírozni. Nem tagadom, jöttek olyan személyes visszajelzések, hogy a regény helyenként milyen kellemetlen. De erre azt tudom válaszolni, hogy ebben önkritika is van, hiszen ennek a világnak szereplője és részese vagyok én is. Ugyanakkor nem látom, hogy másképpen működne az értelmiségi közeg belső élete, szabályrendszere, mint egy tanyasi vagy falusi közösségé. A belterjes, szűk közegek ilyenek, s az emberek többsége azért alapvetően nem is kívánja szélesíteni a perspektíváját, mert az kimondottan fárasztó lehet.
– A magyar értelmiségi beszéd erősen átpolitizált, a regényedben viszont nincsenek direkt utalások. Mi ennek az oka?
– Megjelenik valamennyire, de inkább csak a hangulat szintjén. Neveket vagy konkrét eseményeket amúgy is félve ír le az ember, mert attól tart, hogy akkor túlságosan helyhez meg időhöz kötött lesz a regénye. Inkább arra törekedtem, hogy ne kulcsregényt írjak, hanem tendenciák mutatkozzanak meg a szövegben, valamint a korszak hangulata.
– Az Egyformák vagytok egy trilógia záródarabja. Az előzmények, mind a Nyughatatlanok, mind a Gondolatolvasó, nélkülözik azt a humort, az iróniát, amely pedig az egyik védjegyed. Mennyire volt felszabadító visszatérni ehhez?
– Azt már a pályám kezdetén tudtam, hogy szatírában vagyok erős. De azt is láttam, hogy a magyar irodalom erre kevésbé nyitott. Az abszurdra talán jobban. Sok olyan élményem volt, ami visszaigazolta ezt. Sokszor megkaptam, hogy egyáltalán nem olyan vicces, amin és ahogy viccelődni merek. Többen verbális agressziónak érezték ezt. Az ismeretterjesztő munkáimban viszont nagyon tudatosan törekszem arra, hogy iróniamentes, tárgyilagos stílusban írjak, és azokban igyekszem minél inkább kigyomlálni a személyes hangot. Az Egyformák vagytok írásakor azt éreztem, ismét ideje felszabadítani magamat, még akkor is, ha egyre inkább úgy tűnik, ennek nincs jövője az irodalomban.
– Visszaszorulóban van az ironikus beszédmód?
– Igen, lejárt az ideje. Ami nekem nem jó hír.
– De miért gondolod ezt?
– Naponta szembesülök vele. Az emberek egyre kevésbé tudják vagy akarják érteni. Ez a közösségi oldalakon is megmutatkozik. Ahogyan ott reagálnak a humorra. Másféle érzékenység jött létre, mint korábban. Tíz évvel ezelőtt még csak megmosolyogtuk, hogy milyen mulatságos is tud lenni a politikailag korrekt beszéd, mostanra viszont ez vált az elfogadottá és elvárttá. Meg kell tanulni, mik jelenleg a tabuk, de azt nehezen tudom eldönteni, hogy akkor elég ehhez képest áthangszerelni a humoros megszólalást, vagy el kell fogadnunk, hogy ezt – legalábbis egy időre biztosan – hanyagolni kell.
– Hogy hat ez rád?
– Ha belegondolsz, a nagy irodalmi sikerek mostanában szinte kivétel nélkül eléggé pátoszos művek. Mintha erre lennének nyitottabbak az emberek. Az utóbbi években sok olyan helyzet adódott, amikor azt gondoltam, jó lenne valami vicceset posztolni azokkal kapcsolatban. S ha megtettem, kínos helyzetek lettek belőle, úgyhogy egy ideje igyekszem korlátozni magamat. Írás közben is cenzúrázom magamat, s kitörlöm azokat a részeket, amelyek túlságosan is sokértelműek lehetnek az olvasók számára.
– Nem túl biztató kilátás, ha az íróknak önmagukat kell cenzúrázniuk és humortalanítaniuk…
– Egy író alkotói pályáját erősen meghatározza az is, mit képes vagy hajlandó értelmezni és befogadni a közönsége, és mostanában nem vagyon derűlátó ezzel kapcsolatban.
– Nemrég látott napvilágot a Géra Eleonórával közösen írt, nagy sikerű nőtörténeti könyvetek, A budapesti úrinő magánélete című kötet folytatása, a két világháború közötti korszakot ilyen szempontból feldolgozó A modern budapesti úrinő. A munka során szembesültél olyan információkkal, tényekkel, amik kimondottan megleptek?
– Nagy meglepetés nem ért, mert már korábban is kutattam ezt a korszakot ilyen szempontból. Azért persze említhetek érdekességeket. Például ott van egy lányok számára írt felvilágosító könyv, ami a Horthy-korszakban jelent meg, és erősen át van itatva a korabeli politikával, olyannyira, hogy még Trianon is szóba kerül benne, és ez a motívum már a címlapon is feltűnik. Bent pedig olyasmik olvashatók, hogy ilyen emberpróbáló időkben a lányoknak is különösen erőseknek kell lenniük, úgyhogy ne nyavalyogjanak a menstruáció miatt. Dolgozzanak és szüljenek.
– Téged nagyon foglalkoztat történelem. Az Egyformák vagytok egyik vezérmotívuma egy kosztümös film forgatása, ami egyébként kötődik a Nyughatatlanokhoz. Szerinted melyik lenne az a korszak és téma, amely kevésbé közismert, de érdemes lenne hazai filmet forgatni róla?
– Olyasmit mondok, ami biztosan nem fog megvalósulni mostanában. Szeretnék látni egy filmet 1919-ről. Az egy rendkívül izgalmas időszak volt. Az egész évnek nagyon érdekes az íve. Ha a Kommunista Monte Cristo kapcsán nem kaptam volna annyi pofont, akkor erről szívesen írnék egy regényt. Nagyon filmszerű például mindaz, ami 1919. május elsején történt. Ahogy pár nap alatt átépítették a fővárost kommunista papundeklivárossá, gipsz-Marxok és -Engelsek segítségével. Ebben van némi vígjátéki lehetőség is, de közben meg annyi borzasztó gyilkosság történt, hogy komédia nem, legfeljebb tragikomédia lehetne.
– Vidéki származásod meghatározónak bizonyult például abban, hogy el akarj szakadni a közegből, ahol felnőttél. Ugyanakkor a vidék-főváros ellentét vagy határhelyzet a legutóbbi regényben mégiscsak előkerül. A két főszereplő vidékről indul meghódítani Budapestet, ami csak részben sikerül. Irodalmi alapanyagként tekintesz saját hasonló tapasztalataidra?
– A regényben valóban létezik ez a perspektíva. A két főszereplő ráadásul az ország keleti feléből érkezik a fővárosba, ahol már nem érzik jól magukat, de visszatérni sem szeretnének a szülőhelyükre. A szüleim Békésből jönnek, most Csongrádon élnek, de gyerekkoromban laktunk faluban és tanyán is. Szerintem egyfajta védekezés a részemről, nevezhetjük önvédelemnek is, hogy keveset foglalkozok ezzel a témával. Annyira feldolgozhatatlan volt számomra, ami gyerekként körülvett. Nyilván egészen más a vidékhez való viszonya annak, aki mondjuk Sopronban vagy Egerben cseperedik fel, mint annak, aki az Alföld déli részén. Talán még érnem kell hozzá, hogy erről valami érvényeset írjak. De az sem kizárt, hogy ha újabb regénybe kezdenék, akkor azt próbálnám bemutatni, milyen stratégiákkal élnek az emberek vidéken, vagy éppen milyen utakat választanak a talpon maradáshoz. Mert azért annál többet szeretnék mondani, mint hogy ott, ahonnan jöttem, nem a legjobb élni.
Vissza a tetejére