(Megjegyzések A megoldáshoz nem tartozó tények című Tandori-esszéhez)

Egy huszonéves fiatalember vagy négy évtizede elkezdte írni azokat a verseket, amelyekből irodalmunknak híres és hírhedt könyvei születtek: a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása. Az első a klasszikus modernség rilkei igényű összegzése, mely mintha egy másik, erősebb létből szólana rejtélyes mozdíthatatlanságával. A magyar filozófiai költészet csúcsteljesítménye. Középpontjában a határ és az önmeghatározás kérdése, ahogyan az Tandori Wittgenstein értelmezésében áll: szubjektumunk a világ határa, és folyton arrébb kell tolnunk ezt a határt, hiszen a világ átitat minket, mint trikót a légszennyezés, örökké meghatározhatatlanok vagyunk. „Ha majd mindenem lemarad / egy hirtelen rámnyílt határon, / befogad, hol nincs folytatásom, / mindenem a helyén marad.” – szól a vers. A hérakleitoszi azonosság – másság dialektikája és az ősi keleti filozófiák is hatottak. Az utóbb oly divatos koan-elv, haiku-formák is itt bukkannak fel meggyőző európai változataikban.

A másik, a legendás Sárga könyv korszakalkotó lírafordulat kezdete volt. Ma is önvizsgálatra késztetheti a hazai költészet művelőit és kutatóit. Mit tartottunk negyedszázada korszerűnek, és mit ma, annyi nagy művészeti és egyéb változás túlpartján erről az újító merészségről? És bár itt vannak az életanyagra közvetlenül utaló érzékeny-ironikus, olvasmányos versek, a humor, a játékosság megnyilvánulásai – lehet, hogy ezt a költészetet ma is a fiatalok kedvelik inkább, s azok a régi rajongói, akik a társművészetek s világirodalmi utalások erdeiben sem érzik magukat elveszettnek.

Aztán megszületett a Miért élnél örökké? Második prózakönyve ez, melyben egy szerzőközeli figura „kora harminchét, magassága 182, szeme: kék…” Ebben a morálfilozófiai-privát-köznapi regényben nagy formátumú pályatársait – kiket az irodalomtörténeti kritika kilencvenöt százaléka megszokásból a posztmodern hazai elindítóinak vél – pár évvel megelőzve: az új epikamód-szemlélet és módszer katalógusát adja.

Ha egy ilyen katalógust egy jó tanuló bölcsészhallgató elősorolna, azután csoporttársait megkérdezné, hogy na, melyik kortárs-szerzőre illik is leginkább a 70-es évekből… Hát, evidensen adódna a válasz (ld. fent). Száz oka van annak, hogy a tancélú egyetemi jegyzetekben, kézikönyvekben stb. még Tandori-kutatók tolla-egere is csökönyösen csak a költő szóra futkorász. Egy okot mondjak? Nincs még olyan irodalomtörténész kitalálva, aki ma bevallaná, hogy tegnap kissé szemellenzős vagy milyenes volt, de most már újraolvasta, rálátása van a korszakra és így, ugye… Hagyjuk. Fehérítjük a meszet: Tandori Dezső nemcsak költő, nyelvteremtő mágus, műfordító, előadó, intermediális képzőművész, ideogramma-poéta, tudós esszéista, hanem ugyanolyan rangban prózaíró, prózaíró! (Is.) És ilyenként is mindegyre elkezd (tehát összegezve lehagy) valamit, amit rendre csak a már-majd szintén mester követőinél vesz észre sok (nem) olvasója!

A mester, túl a 65-ön (szép csendes évforduló volt, remekművekkel ünneplések helyett – no ja, aki nem járdál az emberek közé kis önreklámra: ne csodálkozzék…) keserűn túli összegzés-újításokban fürdeti a nyitottabb olvasói lelkeket. Tudom, mire tapogatózva közelítgetem „mostani” műjellegeit, megint előttünk vágtat már még frissebb opuszaival.

(Hírlik, hogy nyomdai előkészítő stádiumban volna a Nat Roid-könyvek befejezése; összeállt a – szerintem világirodalmi toplistás – Maury-Morny rémtörténet, és: megíródott 32 év történetének 100 (!nem ezer, száz) oldalas jellemző kivonata, a Nagy Koala-Kártya bajnokság(?). Nagy-jó leckék lesznek feladva!)

Az utolsó évben talán három fontos irányba fut prózája. Egyik az az oroszos-alteregós Duska Gavrilovics-elbeszélésfűzér (regény?), ahol „teljesen érthetően beszél [a hős] olyasmikről, amikről én [TD] élőben élő személyekkel stb. nem beszélhetnék (szintén érthető), ám semmi kulcsregényes (tényleg nem!), bár minden utal valami meglévőre, még ha nem tudok is róla”. A másik a bús novellafélékből épülő „Én itt nem éltem!” P. J. tőrmellékek. És harmadiknak az olyan művészetfilozófiai – írói – töprengések műcsoportját sejtem, mint ez a Gergely-naptáros itt…

Jelen szövege alaptulajdonsága is a robbanás, szétterjedés, és ez az egy szöveg a többi intertextusa is. Hasonló gondolatoknak a lényege ma már közhelynek számít. Mintha mégsem vonná le a kritika az ebből adódó következtetéseket a Tandori-műre. A mű szó itt az alkotásfolyamatot jelenti. Azt akarom érzékeltetni ezzel, hogy Tandori nem műveket ír a barthes-i értelemben, hanem szöveget hoz létre, szöveget hoz mozgásba. Az ő szövegeinek intertextuális jellege nem csak abban áll, hogy azok mindenféle nyelvek szövegkereszteződéseként határozhatók meg, hanem a mindenféle bizonyos szűkített értelmében is, úgy, hogy Tandori-művek szövegkereszteződései jelennek meg szemünk előtt az újabb Tandori-műben. Ezek a szövegek valódi, érdemi értelmezésükhöz is megkövetelik az egész intertextuális felfogását. Egyszerű jelei ennek a koncepciónak az itt is megfigyelhető előre- és hátrautalások, kiutalások az esszéből, beemelések a korábbi Tandori-művekből, készülőkből. Minden részlet, rész, egész is nála, és megfordítva, a látszólagos műegész csak a nagy mű (ahogy egy régebbi írásomban megkockáztattam:), a pántextus részlete. Hogy a Tandori-olvasó képes-e játszani a Tandori- szöveggel, felnyitni, működésbe, mozgásba hozni, életre kelteni, az is attól függ, mennyire képes intertextuális lényként kezelni ezeket.

Másfelől megközelítve, egyetlen Tandori-mű olvasója kénytelen Tandori egyéb műveinek úgymond általános olvasója lenni. Így a Tandori-szövegről való vélekedés, a Tandori-szövegről szóló diszkurzus maga is csak szöveg lehet, keresés, textuális erőfeszítés, beszéd, szövegelés a szövegről. Ezt igyekszem én is tenni.

Nagyformátumú ismeret-lételméleti-művészetfilozófiai esszé fekszik előttünk, egy testet öltött Tandori-esztétika is, analízisek sora kéne köré, melyekben szakemberek így-úgy eltöprengenek sok mindenen, amit tapasztalnak ebben a gazdag szövetben, aztán közre lehetne adni, tanulságul az olvasónak, hogy egy mű mennyire adja meg magát az értelmezésnek, illetve milyen irányokból lehet megközelíteni, s merre nyílnak ki a kapuk. Összefoglaló tehát, rokona a pályán sok hasonló társának, de ilyen sokfelé kiterjedő, sűrű, mégis olvasmányos, egyszerre intellektuális és érzelemgazdag írás Tandori Dezsőnél is kiemelt rangú.

A retorikai fogásokban, mondatszerkezetekben, távolról egymáshoz kapcsolódó gondolatokban a zenei-logikai, fúgaszerű kompozícióban a különösen egyéni látásmód ölt testet. Ugyanakkor, ahogy mondani szokták, szép írás, komoly, őszinte és természetes, az ember, az olvasó szíve szakad meg, amikor ilyen szinten képes egy alkotó irodalomba áttenni ismerős emberi keserveinket. Mondjuk, mikor a 88. oldalon beszél a címadásról: „Ha már bevezető, töprengtem, említsem-e, miért »Gergely« e naptáram. Mert hogy szándékom, s meg is fogom valósítani, hogy végigmenjek, azaz összevissza kalandozzak az életemen, s terjedelmes, bár gyarló művén neki, az életemén, az írásoson és a »gondolatin«… s Gergely Ferenc volt, aki nagy munkával állított össze, s állít is össze, részben Kovács Ákos – tűz, tetova stb.– barátom társaságában rólam bibliográfiát”. Tehát ez az önélet-kalandozás adja az okot, hogy Gergely-naptárnak nevezze visszatekintését, s talán elsőre nem mindannyian gondolnánk arra, hogy itt nem a pápáról, hanem Gergely Ferencről, erről a szürke eminenciásról, a Tandori-művek kitűnő ismerőjéről és bibliográfusáról van méltán, okkal szó. Vagy ilyen szomorkás röstelkedéssel hajtja le a fejét az olvasó, ha arról olvas a 90. oldalon: „Igen nagyra kell tartanom (tartom is) azokat a nemes szavakat […] Boldog vagyok, ha jót írnak; mert főfoglalkozásom, hogy helyesen értsenek (szép kis főfoglalkozás!), nagyon nyugtalanít, ha nem értik a napnál világosabbat…” Vagy az olyan mondatok komolysága, amikor ennyit mond: „megírom majd, a 65. életév mi mindenre adott lehetőséget, eléggé dolgozgattam…” Valahogy egyébként is sok személyes és „valóságos” dolog került ebbe az esszébe, egyrészt arra gondolok, hogy olyan omázs-szerű az anyag, szokatlanul sok név fölsorolódik, nemcsak volt művészek, mesterek, íróelődök, hanem kortársak, kritikusok is. Személyes hatású az is, hogy filozófiai irányok s egyebek mellett említődnek ismételten a nagy olvasmányélmények. E jelenségről néhány kritikus már megírta azt, amit Fogarassy Miklós foglalt emlékezetesen össze, de mindannyian akik figyeltük a Tandori-pálya más művekre történő utalásait tapasztalhattuk, hogy mi mindent tanulhatunk abból, ha megpróbáljuk, legalább csekély mértékben követni ennek a nagy írónak az olvasmányait, mondjuk Ottliktól, Evelin Waugh-n, Becketten, Musilon, Handkén keresztül Szép Ernőig, Virginia Woolfig és tovább.

Ebben a valóban igen friss, pár hónapja keletkezett írásban nem is mernék én most egymagam (ebben a rövid terjedelemben) mélyre menni. Átgondolt filozófiai szövegről van szó, a Türelmes Olvasóval együtt csak egy-két fogásáról, módszeréről kívánnék gondolkodni. Leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy ebben az esszében is arról van szó, amit Tandori következetesen beszél. Ez a hamleti kérdés! Így is feltehető: mi van a sakktábla 65. négyzetén, abban a mezőben, ahonnan „nem tért még meg utazó”. Elágazó kérdése ennek, van-e, lehet-e kapcsolat a másikkal, a többivel, amikor nem létezik azonosság! És a harmadik kérdés megelőzi visszakanyarodván mind e kettőt, és ez a művészi, a köznapi értelemben és egzisztenciálisan felfogott megértés kérdése.

E számban látható rajzai, ideogrammái kapcsolódnak az esszé alapkérdéseihez, ugyanilyen irányokban vizsgálhatók. Koan-képeknek nevezném őket, mert itt sem szükséges válasz, mint a zen-buddhista tanköltemények esetében, az a fő csupán, legyen jól elgondolva a kérdés, a feladvány: erősen, több fázisban, széles asszociációs bázison. A Mindenki sziget… és a palackposta az elébb sorolt kérdéseket mintha egybefogná. A Mindenki sziget. Igaz-e hogy… feliratú, és A homokóra a hamleti kérdés felé mozdítja el az én gondolkodásom. Az Égi és földi Szüsziphosz meg A sakkfeladvány a megértés dilemmáinak, a nézőpont fontosságának az érzékítése. Az utóbbiban végtelenített körforgó kérdést indukál, ismeretlenek, nem megadottak az értelmezéshez szükséges feltételek. (Hol áll a tál, ha ez sakktábla s így csak rajta kívül… Hol, ha… stb.)

Ez a mű nem vidám darab, hogyan is lehetne az, amikor oly logikus, hogy ha valaki maximális igénnyel egy életen keresztül a megértés-megértetés bonyolult problematikájával foglalkozik – elvben és gyakorlatban egyaránt, – hol az elhallgatás szakadékának, hol az önmegértetés igényének feladása peremén egyensúlyozva, előbb-utóbb vállat von és…

„Soha nem éreztem kevésbé szükségét annak, hogy mentegetőzzem” – kezdi a II. részt Tandori. Alaptétele az, hogy „az írásosságon […] és a leggyakorlatibb intézendők intézésén túl senkinek, de senkinek semmit, de semmit nem akarok »mondani«…” Hozzáteszi, hogy ez „nem tudományos […] reália, de azért több mint írói munkásság része”. A wittgensteni tétel, a híres 7-es körüljárásával dolgozza meg ezt a senkinek semmit elhatározását. (Hogy „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell…”) Sok mindenről van itt szó, a megjelenítő erő kimutatásához több helyre lenne szükségünk, ezért inkább csak gyarlón rámutatnánk egy-egy fontos gondolatmenetbéli mozzanatára: Hogy milyen fontos a „wovon”, tehát, hogy miről történik a nem-beszélés, illetve hallgatás. A kimondhatatlan megmutatkozóról, a misztikusról vagy valami olyanról, amiről csak nem illik egész egyszerűen beszélni stb. Szóba kerül az is, hogy a beszélésnek veszélyei vannak, hiszen „akikkel beszélsz, jószerén mind visznek valahová. Vagy túlság reád-bólintanak. Akkor meg benne hagynak abban, amiben voltál, s jó-e az is mindig?” (91. old.)

Örök törekvése írónknak a legkorábbi műveitől kezdve, hogy egyrészt óriási erőfeszítéseket tesz, hogy megértsék azt, ami megérthető s amit mondani akar, másrészt, hogy amit nem kell kimondani, annak kimondását elkerülhesse. Már a Miért élnél…?-ben megjegyzi: „ez itt nem lehet eléggé homályos”. Ezért idegenkedik kezdetektől fogva a szimbolizálástól, attól a fajta jelképesítéstől, ahol késztetést érezhet a befogadó, hogy egyetlen szimpla megfelelést, jelentést tulajdonítson valamely komplexitásnak. Szemérmesség, rejtezési szándék is munkál ebben a hallgatás-elhallgatás mozzanatban. Ezt írja a 89. oldalon: „én ízetlennek tartanám azt is, hogy világomat kiírjam, apámat- anyámat, meg hogy »idegen hatalmaknak« a különben megannyi változatában elég […] pocséknak érzett környezetemről (ország, város stb.) bármit is mondjak. Strapálják magukat a rilkei angyalok, ha olyan kíváncsiak.”

Új fogalmát vezeti itt be, korántsem játékosat, az „elder-felhár”-t. A 89. oldalon írja, hogy az író nem derítheti fel egzisztenciálisan a világot, „műveleteket végez azonban a valósággal[…] derít.” Nos, ezen szójelentés-irányokban találjuk meg esszéjének utolsó negyedében, az „elderítés és felhárítás” fogalmak körül, a ki nem mondott rejtve megmutatásának, a valóság megdolgozásának koncepcióját.

Volt Tandorinak a 80-as évek legelején egy konkrét verse:

Értelmezés
Mért ez és el?

Az értelmes szó szétszedése újra értelmes, átcsoportosított szócsoportokká való átalakítása s így az eredeti és az újonnan létrejött jelentés összeütköztetése, más szóval egy harmadik, részben dekonstruált, részben megújított jelentéstartalom létrehozása egyik tömör és telitalálatos kifejeződése a mester ilyen jellegű gondolkodásmódjának. Beszél arról, hogy „kiváló tudósok elemezték félre” legegyszerűbb sakkverseit vagy más ideogrammáit, beszél arról, hogy „kiváló-művész-formállogikus pályatársa” „teljesen kizárta” a Koan III értelmét, azután ő maga, immár többedszer és most a lehető legegyszerűbben, kizárva egy sor elfogadhatatlan értelmezést, beszél a Koan III jelentéséről, legalábbis jelentéskeresésének az irányáról. (Ez a kétsoros kortárs gondolati költészetünk emblematikus, magaslata, meggyőződésem szerint egy egész korszakot jellemez és fémjelez majd kellő távlatból.) Ezt mondja róla az alkotó a 87. oldalon: „az egész arra épül, hogy a hang (szó, érintkezés, megnyilvánulás etc.) helyetti némaság […] már eleve valami más helyett érkezik […] Ergo a hangot nem egy eleve létező némaság váltja le […] hanem egy megszerzett, kiküzdött, úgy adódott… akármi... némaság. Egy eredmény-némaság, egy primérség-némaság helyett”.

Nagyon tanulságos, amit máshol (85. oldal) a Wittgenstein 7-ről mond, azt tudniillik, hogy az „nem ad eleve megoldást, a megoldáshoz vezető út pedig… héraikletoszi, de hogyan? Itt úgy, hogy beszélni »arról« és »nem beszélni« – miről? – egymást váltogató fázisok is lehetnek pl.: „Ez az egymást váltogatás, a fázisosság gondolata (modulált szó-fogalom-ismétléseknek is nevezve) elsőrendű megoldási kulcs a Koan III-hoz. És mint ahogy ezt máshol kifejtettem, egész pályáján vissza-visszatérő alkotói-szemléleti, másfelől értelmezői alapelv.”

Ebben az esszében persze sok minden kapcsolódik ide. Szó van a kánonról, arról, hogy az értelmezés az irodalmi szituációban és a kánonban módosul, illetve eszerint jöhet létre. „Főfoglalkozásom, hogy helyesen értsenek”, mondja tragiko-ironikus gesztussal Tandori. És valóban, egy életen keresztül törekszik minden lehetséges eszközzel az elérhető leghelyesebb értelmezésre rávezetni az olvasót. Rávezetések teoretikus munkái, önelemző, önértelmező cikkei, sokszorosan visszatérő és magyarázó sorai, melyek az életműben meglévő s egymást bevilágító mozzanatok között kapcsolatokat teremtenek.

Tanulságos, amit a sakkfeladvány-ideogrammáról mond (91. oldal). Itt ugye az üres sakktábla 64 kockájára pillantva fölteszi a kérdést, hogy mi lesz a 65. mező?! S azt mondja, hogy sugallaná, a kérdés a MEGOLDÁS, illetve „Nyilvánvaló, hogy fejjel lefelé kell, mert így nem »a kérdés« ez. A kérdés annyi, hogy A sakkfeladvány. A sakk ebből annyi, hogy 64 mező van stb.” Írja lejjebb, hogy sokféle megfejtést kapott, szellemeset is, utalásokkal 65. életévére stb. És aztán sommája így szól: „De az ég szerelmére, nem kell választ adni. Ez a racionalista, túl-európaias, túl-nem-zen felfogás eredménye. Mindig »helyesen« akarunk viselkedni[…] Itt egyszerre gondolunk válasz-adást és megválaszoltságot egyszerre, a Misztikus és az akárhány (a Tetszőleges Konkrét) is jelen van. Az egzisztencializmus és az elder-felhár így egybevág”. „A Wittgeinstein 7-es valódi tartalma is ez az egyszerre-gondoltság; az elder-felhár” – teszi hozzá. Innen kanyarodik utána vissza kiindulásához a Wittgeinstein 7-sel kapcsolatban: „egyszerre gondolható az, amiről nem lehet beszélni és hallgatni kell, valamint amiről lehetne beszélni, de hallgatunk róla. S a Koan III-hoz is elérkeztem, e korai Wittgenstein-hommageomhoz.” „Személyesen, pólusosan megbeszélni senkivel nem vagyok képes semmit. Ezért nem érzem szükségét a mentegetőzésnek.”

Az utolsó sorokban, minden irónia nélkül figyelmezteti az olvasót: hogyha elveszítette volna a fonalat, „újraolvasásra buzdítja”. Majd összefoglal néhány tényszerűséget. Emlékezetesen ír itt pálya-vonatkozásokról, hogy Wittgenstein munkásságát 1993-ig gyakorlatilag nem ismerte, kivéve a híres 7-es pontot a Tractátusból. Megjegyezzük, hogy a Sárga könyv egyik versében Bernard Russell filozófiai munkásságáról beszél, hogy azt egy barátjával ismerik. Szerintem elképzelhető, hogy Wittgenstein rokon-nézetei ilyen kapcsolódásban azért a látóhatárán valahogyan már ekkor megjelentek. Érdekes, amit a zen-ről mond, hogy tudniillik a nyugati felfogásban mindig valamilyen kettősséget jelent, és hogy nála ez a kettősség éppen az egzisztencializmus irányába mutat. Fontos természetesen az állandóan fölbukkanó héraikleitoszi gondolat, amely áthatja Tandori egész művészetfilozófiai attitűdjét.

Nagyon olvasóközelivé azonban mégis az életrajzi vonatkozások novellisztikus megjelenése teszi ezt az esszét. Ezek az indázó kitérők részint ismert, részint eddig nem említett autobiografikus mozzanatokat, de mindig eredeti kibontásokat tartalmaznak. Például az 1956-os októberi iskolagyűléssel kapcsolatos emlékeiből kiindulva elgondolja, hogyan alakult volna további élete, ha kimondja azt, hogy „le a vörös csillaggal”. Kimaradt volna egyetemi öt éve, mely alatt alaposan megalapozta „mindenfajta világi karrierje elrontását, irodalmi adottságai további kifejlesztését” stb. Beszél önmaga „labilis lényéről”, „adottságegyütteséről” s arról az ötletéről, hogy mi lett volna, ha bekövetkezik az az ugyan teljesen valószínűtlen dolog, hogy a forradalom után azonnal a mai nyerskapitalizmus körülményei jöttek volna el. Szó van itt kapcsolatokról, barátokról, karrierről, a tűrtség, az ellenzékiség kategóriáiról, a mait befolyásoló félszázad előtti irodalmi élet jelenségeiről. Nagyon elegánsan és – valljuk meg – hatásosan fonódnak egybe a felvetett szálak, motívumok és éppen abban a gondolatban, hogy az irodalmat hogyan nem lehet értelmezni a „cselekmény hagyományossága”, a „közlendők ideologikuma”, a „szerkezet kiáltó elemei”, a nyelvfilozófiai tények stb., stb. alapján. És itt következik az érzelmi-gondolati csúcs, a fonalak (a mű, az élet, a filozófia) virtuóz összesodrása: „Az irodalmi művet – de hölderlini alapon, magát az élet folyását, alvadását, nekilódulásait és pangásait is – csak úgy lehet elemezni, ha (magam így mondom: létezésszempontúan, egzisztencialistán) érzékeljük.”