Turczi István: Hívásra szól a csönd. Noran Könyvkiadó, Bp., 2004

Turczi István költő, de egyben a magyar kultúra feltűnő jelensége is. Remek irodalomszervező, közösségteremtő, aktív műfordító, hangjátékokat is ír. Az idei, válogatott gyűjteményéig tíz verseskötete jelent meg.

Mind a szemléletet, mind a poétikai megoldásokat tekintve a sokszínűség észlelhető először a huszonöt év válogatott verstermését olvasva. Kérdésként merül fel: mi ennek a funkciója? Szintézis vagy a hangsúlyozottan széttartó töredékesség? Turczi esetében leginkább a mozaikusság a legtalálóbb szó ennek a szerkesztésmódnak a megnevezésére. A költő számára a versírás egyfajta értelmiségi virtus, egyfajta rezonancia. Homo virator, vagyis kereső ember ő, akit „Isten hozott, szél visz el”, akinek a megérkezés is készenlét: Vendégmunkása az öröklétnek

HOMO VIATOR

kereső ember

hold árvája

nyugtalan lélek

kit egyszerre vonz bolygás
és vad mozdulatlanság

(Amerikai akció)

A Bódy Gábor emlékére írt költemény sorai akár őt magát is jellemezhetnék. Turczi verseiben a klasszikus modernitásra jellemző alanyi megszólalás hangja sokszor összekeveredik a neoavantgárd, a közköltészeti vagy éppen a hermetikus lírára jellemző hangütéssel. A metaforikus, imaginatív szövegszervező eljárást szándékosan mozdítja ki a montázs, a videotechnikára is jellemző nézőpont-változtatás. Hogy alapjában mégis egységes hatást keltenek ezek a költemények, az Turczi István mentalitásának köszönhető. Annak a humanista beállítottságnak, amely lelkesen szolidáris a világ létezői iránt.

Ezzel kapcsolatban mondom, mintegy illusztrálandó ezt a beállítottságot, hallottam, valamikor a Belvárosi kávéházban rendszeresen találkozott egymással Hernádi Gyula, Jancsó Miklós, Orbán Ottó, Konrád György, és ott színvonalas értelmiségi beszély keretében tárgyalták meg a világ és kultúra dolgait. Úgy képzelem, ezen a helyen Turczi István is jól, elemében érezte volna magát. Hiszen bátran állíthatjuk, széles látókörű, művelt férfiú ő, aki hajlamos arra, hogy parabolákat alkosson, általános érvényű tanulságokat vonjon le élet- és kulturális tapasztalatokból. Ez a világszerűség az, amelyet az olvasónak mintegy dekódolnia kell, ha meg akarja érteni a költészetét. Művészi munka és a társadalmi-kulturális érték- és státuszrendszer egybecseng. Nem válik úgy külön, mint például Gottfried Benn felfogásában, hiszen a magyar alkotó idő-, ember- és világszemlélete Nietzsche előtti. Turczi időszemlélete nem ontologikus, hanem metafizikus. Nem a létre, hanem a létezőre figyel. A klassszikus humanista világképnek is ez az egyik alapja. Ebben a perspektívában a jelen a hangsúlyos, Jövő a múltban: jelen – tehát így kiemelve a most metafizikai hangsúlyát jelöli Turczi egyik szép versének a címe. Másik opuszának , amely egyben cikluscím is, a költő az Időindigó címet adta. Az idő eme furcsa képzete tulajdonképpen a metafizikai időfogalommal való játékból ered, de olyan játékból, amely távolról sem szakad el, attól a metafizikai szemléletből, amelyet Heidegger a vulgáris időszemléletből vezetett le. Az időnek és a másolhatóság gyártmány, ennélfogva térszerűségnek az összekapcsolása is csak ebben a fajta időfelfogásban lehetséges. A Turczi-költeményekben így olyan kulturális „ősképek” jelennek meg, amelyek időtlenek és összefüggenek a humanista emberképpel, amelyben elválaszthatatlan egymástól szépség és erkölcs. Julius Caesar című költeménye is jó példa minderre. A példázat az érdekes. A tanulság levonása. A szöveg tematikusan Caesar meggyilkolásának napjáról szól, gyilkosainak és látszólagos barátainak rövid jellemzéseit olvashatjuk, megnevezve a történelmi, római neveket mindaddig, amíg nem jön a meglepő zárórész:

Beesteledett ez az este is
És a lámpafénynél haláltáncot jár
a MÁRCIUS
Calpurnia tükréből még utoljára
Rámnevet századunk káinarca.

(Julius Caesar)

Káin és a rómaiak? Egyértelmű, hogy az antik, a bibliai és a modern kor motívumait itt nem a történelmi, nem a nyelvi regiszterváltások iránti érdeklődés, hanem a gondolat, a tanulság etikus összefogottsága gyűjti egybe.

Turczi szívesen alkalmazza a neoavantgárd poétika elemeit is, de csak mint formaképző technikákat. Sok verse épül a klasszicista poétika konvencióin alapuló szentencia/ piktúra-elvre. Tehát a költemény valamilyen tanulsággal kezdődik, majd az egymás utáni szóképek mintegy illusztrálják azt. Turczi mégis elavultnak érezhette ezt a karteziánus szemléletet. Úgy érezhette, hogy a megváltozott kortapasztalatok a hagyományozott formákon keresztül már nem lehetnek közlőképesek. De a szemléleten alapvetően nem változtatott, csak játékosan elvonttá, parabolisztikussá tette az ebben a gondolkodásban megjelen(íthet)ő lényeket és dolgokat. Innen eredhet Turczi vonzódása a sci fi-hez is. Ez a fajta elvont játék vezethette Turczit a neoavantgárdhoz, hiszen a több évtized termését áttekintve nyilvánvalóvá válik, hogy amúgy a neoavantgárd mélyeivel, szemléletével, poétikájának, nyelvi magatartásának alapjaival sohasem azonosult. Alapjában véve mindegyik költeménye az elvontan humanista metaperspektívában íródik. De éppen ennek a metaperspektívának az abszolultságában kételkednek nagyon sokan manapság. (Mások viszont ragaszkodnak hozzá, szidva a szélsőségesen relativista posztmodernt.) Kétségtelen, hogy a líratörténeti jelen horizontjából Turczi inkább konzervatív költő. Olyan jellemző is bizonyítja mindezt, mint a nőkhöz való viszonya a versekben. Ebben tulajdonképpen a trubadúr hagyomány modernizált változatával van dolgunk. Turczi megfontolt, inkább hagyományos hedonista, ahogy Derrida mondaná, fallogocentrikus:

Amikor hatalmába kerít egy vágy,
régi szokásom, hogy
iszom valamit vagy filozofálok.
A kettőt, ha együtt csinálom,
az már szinte előjáték.

(Venus Vulgivaga)

Turczi nem szentimentális költő. Talán ő maga is érzi ezt, és ezért öltözteti alapvetően gondolati költészetét tetszetős metaforákba is, de olyanokba, amelyekre mindig nyit egy intellektuális látószöget. Sok verse kezdődik egy esszéjellegű sorral, hogy az imagináció segítségével mintegy átlégiesítse, szublimálja a kultúra általa időtlennek vélt esztétikumába. A költő mintha álcázni akarná a rációba vetett bizalmát, talán ehhez az álcázásokhoz kellenek azok avantgárd technikák is, amelyek viszont néhol valóban magukkal ragadják az alkotót. A jellemző azért mégis az, amikor a kultúra értékei és a világ hírei a költőben mintegy összekeverednek, a lírai én olyan, mint valami filter – végül is mintegy megtisztítja és átszellemítve jeleníti meg az ezredforduló egyik értelmiségiéjének lelki-szellemi és testi életét.

Az értelmezési keretről azért kellet terjedelmesen írni, mert Turczi – lévén inkább szintetizáló, mint analizáló alkat – nemigen helyez el olyan jelzéseket a költeményeiben, amelyek megkönnyítenék az olvasó számára a horizont tudatosítását, rekonstrukcióját. Turczi alapvetően mintegy intellektuális virtusból írja a költeményeit, egy olyan virtusból, amelyben nagyon erős a szorongás érzése is. Mintegy vakfoltja ennek a költészetnek, ha a racionalista perspektívából mintegy kiönállósul az illusztráció. Nagyon szép zsánerek, illetve önreferens jellegű művek születnek így (Szénvázlat anyámról, Akvárium I, II, II).

Turczi SMS-költeményeivel megújította és kitágította a társasági költészet szalonjellegű műfaját. Mint a kultúra és a hírek valóságára érzékeny költő, rendkívül találó ciklust írt Apokalipszis most címmel. Kanonizált magyar költemények egyes részletihez társítja az Al-Kaida által elkövetett terrortámadás híreit, amelyet a külföldi tévécsatornákon is figyelemmel kísért, miközben a magyar költészet örökérvényű sorait olvasta.

A huszonöt év termését megrostáló kötetben – s itt ki kell emelni Tarján Tamás nagyon értő, éles szemű szerkesztését –, megfigyelhető, hogy a harsány avantgárd gesztusik inkább a fiatal Turczit jellemezték, az idősebb a klassszicizációra törekszik, bár a formai kísérletezést teljesen sosem adja fel. A hangnem elégikusabb lesz az idő múlásával (főleg az úgynevezett nemzedéki versekben). Az utolsó előtti Azt a mozdulatot című ciklusban az Egy év, a Most már mindig így hosszabb és arányosan felépített verssorozatai, és a kettőjük közötti Egy ideje már, valamint a cikluszáró Videre már-már a rezignált bölcsességig is eljut, de Turczi lényegében nem melankolikus költő. Inkább a széles (kulturális) távlatot átfogó, olykor a közköltészeti tardíciót is felvállaló világ jellemző rá. Az, ami végigkíséri ezt az életművet, az a klasszikus emberi értékekbe vetett hit és humanizmus. Turczit ez akár Vas István követőjévé avatja. Persze a 21. század más optikát ad a humanizmusnak és a racionalizmusnak, mint a korábbi évek. Nagyon kifejező ezzel kapcsolatban Platon úr vacsorája című műve, amely akár egy másik címe is lehetne a gyűjteményes kötetnek.