1.

A legszebbektől sokasodást várunk:
örökkön éljen a rózsa, a Szép,
és majd, ha lehull hervadó virágunk,
új sarj őrizze emlékezetét.
Ám te betelsz saját szemed tüzével,
s hogy lángod tápláld, magad égeted,
és éhezel, bár bőven volna étel –
édes magadra így emelsz kezet.
Ma a világot frissen ékíted,
te vagy a tavasz első hírnöke,
de tartalmad bimbódba temeted,
s mert zsugorgatod, pazarolsz vele.

Ne légy falánk: a világ jussa vagy,
szánd meg, mert sír emészt el – s te magad.

35.

Ne bánkódj, hisz megtörtént a dolog;
rózsán tövis, a szökőkútban sár van,
felhő, fogyatkozás csúfít holdat, napot,
és féreg rág a virág bimbajában.
Megtévedtél, de az is tévedés,
ahogy hasonlatokkal mentelek:
magam mocskolom, hogy te tiszta légy,
s hogy megbocsássak, túlzóm bűnödet.
Az indulataid indokolom –
a vádbeszédedből lesz védbeszéd –,
és önmagam is megrágalmazom,
mert harag, szerelem úgy húz ma szét,

hogy ím, bűnödben én is osztozom:
keserítsél csak, édes tolvajom.

54.

Ó, mennyivel szebbnek tetszik a szép,
ha legédesebb dísze, hogy igaz!
Szebbnek látjuk a rózsa szép színét,
ha édes, és az illata is az.
A csipkerózsa éppolyan finom,
mint kerti rózsák parfümös hada,
s tövis közt éppúgy illeg a szirom,
ha nyáron nyílik búvó bimbaja.
De szép erénye látszat és csalás:
nem zsongják körül, titkon hervad el,
magába hull. A nemes rózsa más:
édes halála illatszert lehel.

                        Édes: ha szépséged múlik maholnap,
                        e vers megőrzi majd igaz valódat.

95.

Még a botrányt is vonzóvá teszed,
mely, féregként, mi friss rózsát rútít,
megrontja édes, bimbózó neved.
Mily édes illat rejti bűneid!
A nyelv, ki rólad mindent elbeszél,
könnyelműségeid felemlegetve,
még ha becsmérel, akkor is dicsér:
hisz jó neved cáfol rá rossz híredre.
Bizony, a sok bűn bölcsen válogat,
hogy épp beléd plántálta lakhelyét,
hol szépséged kendőzi foltjukat,
s látszatra minden gyönyörűen ép!

Ne vagdalkozz a hírneveddel, édes:
a tőr kicsorbul, akármilyen éles.

109.

Ó, mondd, hogy hűtlennek miért hiszel,
hisz hevem nem hűl, csak távolodik?
Mint magamtól, úgy válók tőled el,
mint lelkemtől, mely tebenned lakik.
Az lángom fészke; elvisz bár utam,
de vándorként jó oda térni meg,
ígért időre, bízva s biztosan,
hogy mocskaimra én hozzak vizet.
Ne hidd – uralja bár természetem
minden létező kedélyállapot –,
hogy tisztulásom oly reménytelen,
hogy semmiért egy mindent elhagyok –

mert a mindenség mind semmi nekem,
hisz te vagy, Rózsám, benne mindenem.

Fordította: Szabó T. Anna