Szeparatista vers

                                                                       Victor Valdésnek, 2007-re emlékezve


Férfikiáltás, férfiéjszaka. Szaggatott, dühös

fények, izgalom, igen, a tizenegy legyőzhetetlen.

Újra a Barca, és érzed, a győzelem megint oly közel

a győzelemhez. A soha-se-maga, a soha-se-szabad ország

és ők, a tizenegy, a nyertesek. Köztük a szíved,

comprendes? A tizenegy, aki annyira férfi, hogy ország-

világ előtt sír, nevet, izzad, ünnepel. És a fényben

mögöttük a csupanők: a feleségek, modellek, hostessek.

Y que tu quieres… Hidak a remény és a remény közt:

fénysorompók, sztárpárok, ügyek, ügyvédek, győzelmek.

Ha nincs meg az ország,

annál édesebb a győzelem.

Gyengéd, még gyengédebb...

 Mi a titka?

És mióta?

Római kispolgárok bátorság-leckéket

vesznek a Colosseumban.

„Lássátok csak azt a félkezű numídiait...!”

Vagy „Nézzétek a barbár Longinust...!”

Ám a legyőzhetetlenek ugyanúgy a halál felé

menetelnek, mint mindenki a hevülékeny, fokhagyma-szagú tömegben.

Az a millió-millió kispolgár.

Köztük az én édesapám,

aki kétszer negyvenöt perces szüneteket tartott

az egész életét megemésztő szorongásban.

(Alulfizetett, boldogtalan anyagbeszerző volt.)

Mindig csak ez a kétszer negyvenöt perc…

az a kétszer negyvenöt perc,

és vallomásokra soha sincs idő.

Pedig míg neki a foci volt a minden,

nekem ő.

Nem férfi az…

Errefelé a napfelkelte is óvatos,

vagy bizonytalan inkább. Csallóköz,

rossz utak, sivárság, porba, sörbe,

gazba, útilapufűbe rejtett nyomorúság.

Somorja, Dunaszerdahely, Nagymegyer.

Szégyenlős nevek. Maradék nevek.

És mégis

nem férfi az, aki győzni elfelejt.

Így hát a helyi nagy futballcsapat neve

szégyenlősen,

rövidítve

(hogy aki nem akarja, ne is értse):

DAC

Ha már…