Vonzások, választások
Egy gyerek akármennyi ideig képes önmagát gyűlölni, ha nem szeretik a szülei. Hiszen nem maradsz életben, ha nem hiszed el, hogy anya jó, hogy apa jó, hogy mindketten jót akarnak. Hogy éhezni, fázni borzalmas. Hogy nevetni, jóllakni öröm. De a szülők jósága nélkül nincs a világon semmilyen örömnek értelme.
Még szerencse, hogy a természet nem hagyja egészen magukra az anyákat. Odaszegezi a gyerekük mellé a szülés utáni depresszió, az elhízás, a félálomszerű fáradtság, a csecsemő bömbölésétől meginduló anyatej. És persze az önmagunkra ismerés boldogsága, hiszen a gyerek arcából a saját mosolyunk ragyog vissza.
Az anyaságot méltató érzelgős beszámolók megfeledkezni látszanak arról, hogy vannak, akik nem ismernek a gyerekben önmagukra. Ahogy telnek a hetek, telnek a hónapok, annál furább lesz a gyerek. Mintha nem is a miénk lenne. Még akkor sem, ha a szeme vagy a homloka hasonlít a szülők homlokára vagy szemére. A valódi ráismeréshez valami több kéne: és ez a valami, ez a több vagy kevesebb nincs meg a gyerekben.
Szegény anyám járt így énvelem. Rettenetesen zavarta a szószátyárságom, az ügyetlenségem, a szétszórtságom, miközben – őszinte megrökönyödésére – az iskolákban elég jól teljesítettem. Pedig egész életében készült a nagy „lebukásra”, szorongva várta, mikor hozok szégyent a fejére, mikor derül ki rólam valami „rettenetes”, mikor leplezik le a szélhámosságaimat. Ő aztán nem tehetett magának szemrehányást, örökké résen volt, örökké gyanakodott: még akkor sem bízott bennem, ha egy neki ismeretlen városban utaztunk valahová. „Jó felé megyünk?”, kérdezgette (és ma is kérdezgeti) a többi utast, akik közben görbén néztek rám: mért akarom én ezt a szegény, jóravaló nénit akarata ellenére valahová elhurcolni. Anyukám mindig résen volt: ő aztán soha nem hitte el, hogy én tényleg tudom, hogy a 9-es busz megáll a Deák téren, vagy hogy a piros metró visz a Keletibe.
Én természetesen egész gyerekkoromban azt hittem, nem vagyok elég jó neki. Hogy tényleg nem tudok semmit, hogy tényleg mindig hazudok (bár nem tudom, mit). Álnok vagyok, aljas, és a végén úgyis kiderül rólam „valami”. Középiskolás koromban aztán nagyon sok olyan lányt megismertem, akinek az édesapja zsidó, az édesanyja nem zsidó volt, ők nagyon különböző háttérből jöttek, de egy dolog közös volt bennük: szinte mindegyikük szenvedett az édesanyjuk keménységétől és bizalmatlanságától. Pedig ezek a házasságok egyáltalán nem voltak rossz házasságok, ahogyan az én szüleimé sem volt az. Az édesapám volt az egyetlen ember a földön, akinek édesanyám, a neves matektanár képes volt megbocsátani, hogy túl sokat beszél, hogy szétszórt, hogy rendetlen, hogy nem képes kapásból bizonyítani a Pitagorasz-tételt, hogy nem ad össze fejben törteket. Én egyidőben képes is voltam efféle kunsztokra, ennek ellenére mégsem szeretett.
Ráadásul a fenti megközelítést anyám joggal tartotta volna igazságtalannak. Mi egy zárt dunántúli kisvárosban laktunk, anyámhoz, mint felvidéki gyüttmenthez, évekig, évtizedekig nem is jutottak el az apám származására vonatkozó pletykák – ráadásul anyám mindig is büszke volt a maga rideg „felvilágosultságára”, és hogy fölötte áll minden ostoba előítéletnek. Anyám csak tiszteletben tartotta apám tartózkodását, ő soha nem akarta a rokonairól kifaggatni. Ráadásul az is lehet, hogy történt valami nagy „botrány”, esetleg egy rendőrségi ügy a családjukban. „Mit firtattam volna? Apád szebb volt, mint a színészek a régi olasz és francia filmekben, az ember már attól kitüntetve érezte magát, ha végigvonulhatott vele az utcán.”
Harminckét évig vonulhattak kart karba öltve, aztán apámat leterítette egy szívroham. Rettenetes, felfoghatatlan. Olasz filmsztárokhoz hasonló vállalati anyagbeszerzők persze lehetnek szószátyárok és megbízhatatlanok. Az se baj, ha keveset keresnek, ha túl sokat beszélnek, ha a rokonai soha nem látogatnak meg bennünket. Amit anyám vonzóan idegenszerűnek érzett apámban (például a sok beszédet, amivel annak idején levette a lábáról, „elszédítette”), azt bennem elviselhetetlennek, idegenszerűnek, kiállhatatlannak érezte.
„Te csak ne hazudozz!”
„Hagyd a hülyeséget!”
„Ne beszélj összevissza!”
Az „olasz filmszínész” vonal, a titokzatos vonzássá nemesedő idegenkedés a saját nagyapámhoz való viszonyomat is mélyen meghatározta. Anyámmal ellentétben őt szórakoztatta örökös csicsergésem, először megpróbált közvetíteni anyám és a köztem lévő rettenetes viszályban, végül komolyan megkedvelt, és igyekezett megismerni. Nagyon szenvedett a szocializmus áporodottságától, és hetvenévesen, nyugdíjas téeszelnökként élete ki tudja hányadik vállalkozásába fogott, hogy lakást vehessen nekem Budapesten. Tulajdonképp nem is voltak közös témáink. Nagyapám pár gimnáziumi osztályt végzett okleveles gépész volt, a „haladás”, a repülőgépek, az amatőr csillagászat megszállottja. Egy Tatrangi Dávid, aki nem sok Jókai-regényt olvasott, és ráadásul semmiféle örvendeznivalót nem talált a történelem végén. De nem adta fel. Vállalkozott és vállalkozott. Élete utolsó évében befizetett a Galaktika folyóiratra, hogy többet beszélgethessünk egymással, és kiderüljön, „mi lesz a világgal”.
Karizmatikus és hajlíthatatlan nagyapámnak köszönhetem, hogy én is magyarnak vallom magam. Rengeteg jót tett értem, és én ezt másképp nem tudom viszonozni – bár semmi effélét nem várt el –, mint hogy én is vállalom azt a világot, amihez ő maga is tartozott. Ezzel aztán egy olyan népi hagyomány örököse is lettem, ami szinte mindenkitől elszigetel.
Én ez vagyok, te az, ő micsoda? Azt gondolom, hogy az elfogadásban nem is érdemes messzebb menni, mint nagyapám tette: ő mosolygós nyugalommal vette tudomásul, hogy egy „magyar paraszt”, ám közben igyekezett minden embert egyénnek látni, minden kérdést a saját lelkiismerete szerint megítélni (és tanulni, tanulni, élete utolsó pillanatáig) – ugyan tényleg nem sok Jókait olvasott, de a világképét mégiscsak a Monarchia és a 19. századi szabadelvűség formálta.
Természetesen léteznek nála is „elfogadóbb” emberek, akik szigorúan egyenlő távolságot tartanak mindenkitől. De én az „egyenlő távolságot mindenkitől” eszménye mögött nem egy világpolgárt, hanem az ezredforduló popkultúrájának szuperhősét, egy, a toronyház tetejéről távcsöves puskával a tömeget pásztázó sorozatgyilkos pszichopatát látok: ő már olyan végtelen távolságban lakozik az emberektől, hogy ítéleteit se Jókai-hősök, se olasz filmsztárok nem befolyásolják.
Hát akkor mi alapján ítélünk? Mi az, amit öröklünk? Mi az, amit tanulunk? Miért ismerünk a másikban „idegenre” vagy „önmagunkra”? Az efféle tapasztalatokat mindig valami ősi, mitikus és magmagyarázhatatlan beidegződéseknek tekintik az emberek, pedig nyilván nem ősiek, nem mitikusak, nem magmagyarázhatatlanok. A tanult tulajdonságok öröklődhetnek, de nem akármeddig – szó nincs arról, hogy ma Euklidész és Platón, a görögök leszármazottai nyernék a matematikai Nobel-díjakat. A közösségek ugyanúgy változnak, mint az egyének. De lassabban változnak, és ezért az emberek mindent eldöntő sors(csapás)nak tekintik, hogy ide vagy oda születtek. Mert az ide vagy oda tényleg nagyon sok mindent eldönthet.
A bennem lévő idegennel anyám nem sokat tudott kezdeni – még akkor sem, ha a tulajdon apja ezt könnyedén elfogadta. Szerinte én sohasem úgy, nem akkor, nem eléggé, nem megfelelően… És mennyit beszélek! Nekem még a körmöm, a hajam sem nő úgy, ahogy kéne. De vajon teljesen egyoldalú volt ez az elutasítás? Ez a testi ellenszenv? Anyámnak vékony, hófehér, úgynevezett patyolatbőre volt, az erek állandóan átkéklettek a nyakán, a lábán, a kézfején. Ó, istenem, mint valami bőrbe kötött anatómiakönyv! Biológiaórákon mindig a felboncolt házi nyúl és házi galamb táblára illesztett, hatalmas képeit nézegettük, és ezeken a szerencsétlen állatokon is pontosan úgy kanyarogtak a kékes-vöröses erek, mint szegény anyukámon. Hát nem borzasztó?! Éveken keresztül egyetlen csepp vér látványától is rosszul voltam, sőt mindentől viszolyogtam, ami piros – azt mondanom sem kell, hogy anyám keresztneve Piroska.
Ez a furcsa Wahlverwandtschaften, ezek a furcsa „lélekrokonságok”, a családtörténetekben rejlő titkok nemcsak a szavakat árnyalják, hanem a nyelvek történetét is. Azt senki sem gondolhatja például, hogy a magyar őstörténet-kutatás vagy egyáltalán a finnugrászok elleni izzó háború mögött a „szabályos hangmegfelelés” áll. Se a nyugatos, se a két világháború közötti népi írók nem a szabályos hangváltozások – meggyőző és könnyen belátható – érvei alapján döntöttek a nyelvrokonság kérdésében. Hiszen minden ember önmagát szeretné felismerni az anyanyelve történetében – akkor is, ha jól tudja, a honfoglalókhoz etnikailag már semmi köze. Rokon vagy idegen? A büszke nomád harcosokkal azonosuljak? Vagy tekintsem magam egy, a sztyeppén békésen fel-alá kóborló, halászó-gyűjtögető nép fiának, aki a besenyők elől a Kápát-medencében lel oltalmat? Engem nemcsak a kérdés történeti dimenziója érdekel, hanem a pszichológiai és mitikus vetülete is. Kiben, miben ismerünk önmagunkra? Káinban vagy Ábelben, a szelíd földművesben vagy a büszke vadászban? Kivel azonosuljunk? Az „állatias” Ézsauval vagy Jákobbal, a „ravasz” pásztorral? Az apjuk, Izsák is nehezen tudott köztük választani, különbséget tenni, hát még a magyar amatőr nyelvészek! Pedig ők is pontosan tudják, a kérdés nem (elsősorban) a múltra, hanem a jelenre és a jövőre vonatkozik.
Apa vagy anya? Anya vagy apa? Én sem tudtam soha a két világ közt választani.
De még a szavaknál is érdekesebb a testek viszonya, hiszen az emberi metakommunikációról még a szabályos hangmegfeleléseknél is kevesebbet tudunk. Mert két ember – különös módon – nemcsak megölni vagy megölelni tudja egymást, hanem megbetegíteni is. Anya a gyerekét, gyerek az anyját is. Nekem tizennégy éves koromig négyszer törtek el a végtagjaim, először a bokám, utána a karom, végül a csuklóm, legutoljára az ujjam, a helyi kórházban már csak nevettek rajtam. Pedig nem voltam rossz gyerek, nem ugráltam túl sokat, nem másztam fára, senkivel nem verekedtem. De elég volt megcsúsznom a fürdőszobában, és máris „összetörtem”, mint valami porcelánbaba. Vagy inkább mint egy befőttesüveg. Gyerekkoromban úgy hittem, anyám szemrehányásai „betegítik meg” a csontjaimat, az örökös „ne hazudozz!”. Aztán ahogy tizennégy éves koromban elkerültem otthonról, ezek a rejtélyes kéz- és lábtörések is befejeződtek. Azóta sem tört el semmim.
A többi állat talán nem is képes efféle biológiai hadviselésre. Semmilyen feljegyzés nem született arról, hogy az állatkertek madárházaiban a különféle papagájfajták vagy az egyazon fajhoz tartozó, de más-más szigeteken élő madarak automatikusan megbetegítenék egymást. Vagy hogy egy bizonyos majomfaj közelsége automatikusan halálos veszélyt jelentene egy másikra… vagy hogy a különféle helyeken elejtett tigrisek nem a karmaikkal, hanem ravasz kis vírusaikkal küzdenének egymással. Az ember erre is képes. A jelenlétével megbetegíti a másikat.
És nem csak szülők, gyerekek, házastársak. Sokféle elmélet született a latin-amerikai indiánok tömeges megbetegedéseire, a fehérekkel való találkozást követő hatalmas járványokra. Ma már az európaiakat számtalan járványon edzett, fejlett immunrendszerű városlakóknak képzeljük, az indiánokat pedig a „természet fiainak”. De érdemes tekintetbe venni, hogy Tenocstitlan, az azték főváros majdnem akkora volt, mint a korabeli Velence, Párizs vagy Konstantinápoly, az inka vagy azték katonák többsége ugyanúgy városlakó volt, mint a hódítók. Vagy az indiánok talán „megrökönyödésükben” betegedtek meg? Az amerikai partokat korábban – merő véletlenségből – nem kevés kínai, afrikai, európai, polinéz hajós is felfedezte, egyesek nyilván keveredtek is az őslakókkal, de nekik a bacilusaikkal nem sikerült kiirtani majd egy kontinensnyi embert.
Az emberi immunrendszert valószínűleg a barát vagy idegen tekintete, hozzáállása tartja egyensúlyban, ha szembesülünk a másik folyamatos megvetésével, ha átéljük, hogy az a másik nálunk utolérhetetlenül tökéletesebb, hogy hozzá képest mennyire jelentéktelenek és semmirekellők vagyunk, akkor könnyebben megbetegszünk. Az emberek többsége pusztán csak konformizmusból ragaszkodik a politikai korrektséghez, noha igen komoly érvek szólnak mellette. A megvetés először zavarba hoz, aztán megőrjít, végül megbetegít. A posztmodern démonokat, a saját vírusainkat a kétségbeesésünkkel hizlaljuk. Mi adunk engedélyt rá, hogy felfaljanak.
Persze öntudatlanul. Anyám kis indiánjaként én is végigjártam a testi-lelki romlás különféle stációit: csillapíthatatlan, egész gyerekkoromat végigkísérő fogfájás (csak ne kényeskedj, kislányom), a csillapíthatatlan fejfájás (talán csak nem halsz bele) kínjait, hozzá a kéz- és lábtöréseket.
Ha csontjaimat meg kelletik adni…
Hát én megadtam.
De ilyen mértékű ellenszenv és idegenkedés is teremthet eltéphetetlen kötelekét. (Vagy csak ezek teremthetnek?) Anyám a mai napig pontosan tudja, hogy merre járok és mit csinálok, ahogy én is érzem az ő minden jövés-menését. Lekésem Rómában a repülőgépet? Pár perc múlva már hív is Magyarországról, hogy „nem csináltál-e megint valami hülyeséget”. Persze rögtön kinyomom, de azért megijedek tőle. De közben én is tudom (a testemben, a sokszor eltört csontjaimban érzem), hogy mije fáj, mire gondol éppen.
Egy anatómiai atlasz bőrbe kötve. Talán éppen az én bőrömbe.
És sokszor elgondolkodom, létezhetek-e, ha ő nem lesz.
Vissza a tetejére