A János vitéz szerelmi szimbolikájáról

A történet, a „vitéz” és „Iluska” (Ilona, Tündér Ilona) csodás valóságban, a halál vagy a tündérek birodalmában beteljesedő szerelme kelta/breton tárgyú, a középkori a lovag és tündérlány túlvilági egymásra találását bemutató verses elbeszélésekből (Désiré és a tündér, Graelent története) is ismert. Ez az archaikus történetséma, szereplőpár ma is élet-, sőt merőben üzletképes: a Nobel-díjas José Saramago A kolostor regényében egy hangsúlyozottan plebejus, társadalomból számkivetett Jancsit és Iluskát szerepeltet: a paraszti származású félkarú katonát, Baltasart és a félzsidó varázslólányt, Blimundát – maga a regény kitűnő analógiát nyújt a repülés (a semmiféle társadalmi emelkedést lehetővé nem tevő 18. sz.-i Portugáliában Baltasarék „repülőgép-készítéssel” próbálkoznak), a névválasztás-névváltoztatás, a rózsa, a testereklyével helyettesített másik (Blimunda egy befőttesüvegbe „teszi el” a kivégzett Baltasar egy részecskéjét) értelmezéséhez.

A magyar népi hős, az „óhajtott halált” a pusztaságban kereső János vitéz számára sem lehetséges hazájában társadalmi felemelkedés. Nevet „idegenlégiósként”, a huszárok közt szerez, a Nap, amely az útját mindvégig bajtársként kíséri Magyarországon, nem mutat a pusztánál, a nincstelenségnél egyebet. A hős világméretű, Indiától Taljánországig, az Óriások földjétől Sötétség országáig terjedő bolyongása során nem lát egyetlen várost sem. A természeti elemek, a nap, a felhő, a griffmadár, a gigantikus arányú megszemélyesítések, melyek azt az érzést keltik, hogy Jancsi ugyanolyan méretű, mint a nap, a felhő, a vihar, a griffmadár (s melyek, különösen a huszárkaland, a választott magányosság során szaporodnak el, vonatkoznak magára Jancsira) romantikusan fenségessé teszik János vitéz különállását. De a napszimbolikát, a mű heroikus „méretű” megszemélyesítéseit már a kezdőkép is előrevetíti. Jancsi nem egy kicsinyke bolygó kicsinyke polgára vagy egy „kicsinyke juhászbojtár”: a nyári nap sugarának „fölösleges dolog sütnie oly nagyon / a juhásznak úgyis nagy melege vagyon”. Már a kezdőkép a Nap, a „tüzesen sütő nap” és Jancsi személyes kapcsolatát emeli ki.

Alakja mitikus dimenzióit fattyúsága, a falu világától való vér szerinti idegensége is fokozza: se édesszüleit (barázdában találták), se születése helyét és óráját nem ismerjük. A felnőttkorban szerzett névvel büszkélkedő Jancsi származása éppúgy előrevetíti a heroikus individualizmus, a halhatatlanság ígéretét, mint a szerzőé, Petőfi Sándoré, aki „megkomponálta” saját születését is, halála pedig éppoly „titokzatos”, mint romantikus hőséé. Jancsi nemcsak „törvény-telen” gyerek, hanem anarchista is: átenyelegvén egy egész délutánt Iluskával, megsérti a falu törvényét (a nyáj szétszalad, mostohaapja fut utána a „petrencerúddal”), az őt barátságosan fogadó zsiványokra rágyújtja a házat, elutasítja a francia koronát, majd pedig az óriáskirály trónját, átalussza saját halálát, aztán épp Tündérországban lesz öngyilkos. Mielőtt eljutna a tengerhez, egy „temetőhelyen” alszik, de hiába „nyúlnak érte” a kísértetek, az alvó Jancsi megmenekül – ez az egyetlen kaland (a „közönséges” haláltól való megmenekülés), amit nem éber öntudattal vészel át.

A külső, „rontó idő” és a Nap, Jancsi örökös kísérője, a hős belső időérzékelése mintha teljesen külön úton „haladnának”, ezzel is érzékeltetve János vitéz monumentális magányosságát. A magányosan csatangoló Jánosról, aki útja során a szellemlényeken kívül csak zsiványok és a paraszti világ képviselői között kóborol, a csatangolásban eltöltött időről csak annyit árul el az elbeszélő, „nem bizonyos, mennyi ideig haladott”. A tizenéves Jancsi, akit mostohaapja petrencerúddal kergetett el, nyáron hagyja el a falut, és szüretkor tér a „griffmadár hátán” haza. Valószerűnek érezzük, hogy csak néhány hónap telt el, mert a huszárokkal ugyan bebarangolta Jancsi a mindenséget, ám egyetlenegy napba került a törökök Franciaországból való kiűzése... A mű csak a hazatérés pillanatában szembesít azzal, hogy milyen sok év telt el: a falubeliek Jánost fel sem ismerik, a szomszéd kislány, aki „Jancsi bácsit” Iluska haláláról értesíti, már „takaros menyecske” lett.

A pontosnak tűnő időmegjelölések (dél, éjfél, hajnal) többnyire csak a Nap járására vonatkoznak, s ugyan Jancsinak már vénembernek kéne lennie, amikor megérkezik Tündérországba, és a „halálból” kiszabadítja Iluskát – de mintha őrá a biológiai idő nem vonatkozhatna. A „hervadás” törvénye, a „rontó idő” az Iluska sírjából, az Iluska poraiból kinőtt rózsát sem fonnyasztja el: akármennyi idő telik el, Jancsit megvigasztalja a mellére tűzött rózsa „édessége”. A történet ugyanúgy ér véget, ahogy elkezdődik: Iluska „kikel” a vízből, Jancsi nyakába borul – bár ez már egy másik valóság, nem a falu, hanem a halál, a Tündérország határai közt beteljesedő boldogság. Nemcsak a társadalmi kudarcok, nemcsak a választott halálra vonatkozó fogadalom, hanem a számos lovagregényre emlékeztető motívum is – az sem véletlen, hogy a legnagyobb társadalmi sikerek Jancsit „lovagregény-országban”, a királyos-királylányos Franciaországban érik – Iluska habokból kikelő „tündéries” természete, a „poraiból” megéledő rózsa már a szerelem földöntúli befejezését ígérik.

Ám a királylány-epizód nemcsak társadalmi sikerre vagy a szerelmi hűségre vonatkozó egyszerű erkölcsi próbatétel. A francia királylánnyal kapcsolatban (Jancsin és Iluskán kívül a műben mindenki névtelen) hangzik el a huszárok kollektív ígérete: „vagy visszakerítem, vagy meghalok érte”. Jancsi először „valami fehérfélét” lát az előle menekülő basafi ölében (a „gyöngyház” és a „galamb” már azonosítódott Iluskával a falusi jelenetekben), az ájult királylány pedig, ahogy eszméletre tér, „kedves szabadítóként” köszönti Jancsit. A viszonzásként „rózsám”-nak szólított királylány (akinek legalább olyan sűrűn „patakzanak” a szeméből a könnyek, mint a falubeli Iluskának) – Jancsi számára akkor puszta emlékeztető, de – a műben előkép is, a „feltámadott” Iluska előképe.

A saját halált, a választott halált hazatalálásként, szerelmi extázisként, orgiasztikus beteljesülésként, Iluska „feltámasztásaként” átélő „kedves szabadító” egy olyan országba érkezik, melynek lakói, a tündérek álmukban az első szeretkezés gyönyörét élik át. Élet és halál a Petőfi-lírában másutt is helyettesíthető egymással, ez a felcserélhetőség pedig a szabad döntés, a sorssal való szembenézés romantikusán „dicső” gesztusától, a romantikus szubjektivitástól is elválaszthatatlan:

„Ki az élettel, mint én, szembeszállt,
az bátorán néz a halál szemébe!
Az élet rövid béke s hosszú harc,
És a halál rövid harc s hosszú béke.”

(Újonnan visszajött a régi baj...)

A „halál vize”, a tó, ahol János vitéz véget akar vetni az életének, az „élet vize”, mert élet és halál leírható ugyanazokkal a tulajdonságokkal. De milyen színű a rózsa, amit János vitéz maga előtt beledob a tóba, felkiáltva „mutasd meg az utat, én is majd követlek”? Nem tudjuk, ám értesülünk, hogy a Tündérek országában minden „rózsa-színű”, sőt János vitéznek a „rózsaszín fénytől kápráztak szemei”. A sírokra ültetett, a szerelmesek hamvából kinőtt virágok a lovagi irodalomban, a balladákban is „összeölelkeznek”, de ilyen „élő jelet”, egy élő szerelmes által testereklyeként magával hurcolt virágot én a világi irodalomból nem ismerek, ámbár valószínűnek tartom, hogyha a hagiográfiához fordulnánk (szentek koporsójában talált „hervadhatatlan” virágok, illatos rózsák stb.), akkor több sikerrel járnánk.

A mű kezdetén, a falusi búcsújelenetben Iluska maga azonosítja saját magát a virággal: „ha látsz tört virágot útközépre vetve, hervadó szeretőd jusson majd eszedbe”. Különös, de Iluska helyettese, a „tört virág”, amit Jancsi hordoz a szívére kötve, nem hervad el, nem „törik el”. A nyelvi kijelentések, a folyamatos metaforaképzés révén csak lassan „elevenedik” meg a rózsa: Jancsi először Iluska „helyettesét”, a francia királylányt szólítja rózsámnak (nagyon pökhendi, nagyon leereszkedő módon), de az „igaz szerelem” és a rózsa azonosítása már a szomszédlánnyal beszélve, Iluska halálhíréről értesülve, a rózsabokor megtalálása előtt megtörténik: „ez a kis leányzó volt az én örömem, / az egyetlen rózsa tüskés életemen”. Márpedig az egyszer elhangzott mágikus kívánságok vagy fennhangon kimondott ígéretek János vitéz mitikus történetében mindig beteljesülnek: a mostohák átka megfogan a fiatalokon, a megszemélyesített „bánat” már a gondolatban kimondott felszólítására „eltávozik” („ezeket gondolta, s elhagyta bánatát / ez szívéhez vissza már csak néha szállt”), lehet, hogy a temető földje helyett a nyelv, a megnevezés vagy a névátvitel mágikus, teremtő ereje változtatja Iluskát rózsává és az élet vize helyett a rózsát Iluskává.

De elképzelhető másfajta értelmezés is, ez pedig átértelmezi a mai János vitéz-szakirodalomban már elfogadott öngyilkosság-teóriát. A víz nemcsak tündérlányok találkozóhelye, a lovagregények (lásd: Trisztán és Izolda) rontó erejű, baljós eleme, hanem a keresztség, az újjászületés jelképe is. A „kedves szabadító” keresi szerelmesét a földön, a pokolban (János vitéz pl. – amikor agyonüt néhány boszorkányt – elhozza a fényt a Sötétség országába is), és önként vállalja szerelmeséért (Iluskáért, Értünk, „Egyetlen szerelméért”, édesanyjáért, menyasszonyáért, Máriáért) a halált. A rózsa Mária-szimbólum is, és az Iluska-rózsának vannak anyai tulajdonságai: édességével szinte egész úton élteti (eteti) Jancsit. A (nevelő)anya jósága és halála, sőt sírhantja, a gyász, amit a hős a halálakor érez, nagyon is központi helyet kap Jancsinak a francia király előtt elmondott élettörténetében. Jancsi és Iluska soha nem ígérnek egymásnak örök hűséget, kettőjük örök összetartozását verbálisán csak az anya fogadalma, a boldogságukra vonatkozó ígéret erősíti meg.

Milyen a rózsa színe? Milyen szín is a rózsa-szín? Jancsi népi megváltó, kardos huszárok módjára elképzelt „kedves szabadító”, vagy a társadalmi nincstelenségben vándorló népi hős, anarchista, kóbor csavargó, aki a romantikus szubjektivitás révén képes csak a teljes boldogságot a halálban megtapasztalni? Ám miért is döntenénk? A sok színből egyetlenegyet sem akarunk kiválasztani.