Csak látszólag tűnik megmagyarázhatatlannak a cigánysággal szembeni előítéletek radikális felerősödése, mert miközben a mostani demokrácia jórészt elvileg az életformák különbözőségének ad teret, rendre azt vehetjük észre, hogy a cigányok az elutasítás és a gyűlölet kitüntetett célpontjaivá válnak, noha a hirdetett polgári erényeknek - ha valóban volna létalapjuk - megerősítő hálót kellene képezniük a rejtett vagy a nyílt agresszió elhatalmasodása ellen. Nyilvánvalóan ez így lenne rendjén. Ám ez elvont kívánság, hiszen a történelmileg öröklődő megbélyegzés mechanizmusai újra és újraélednek. Akár abban az értelemben is, hogy aki cigánynak született, annak viszonylag könnyen járható útként a teljes asszimiláció kínálkozik. Elszakadás a kulturálisan kódolt hagyományos életformától s egyszersmind az önfeladás. De nem mint passzív jámborság s nem formális alkalmazkodás a többségi társadalom értékrendjéhez, hanem ellenkezőleg: mint cselekvő részvétel egy másfajta életvilágban.

Múlhatatlan egykedvűséggel is tudomásul vehetjük, hogy a cigányság szokásvilága végképp a dezintegrálódás jegyeit ölti magára. A rendszerváltás utáni megrázkódtatások még inkább felerősítették azt a válsághelyzetet, melyben e népcsoport a közvetlen túlélés kényszerével szembesül. Hiába születnek jelszavak szociális és kulturális felzárkóztatásunkért, ha a valóságban éppen az ellenkezője történik. Még a kín sem finomul, ami társadalom és nemzet alatti léthelyzetüktől mindig is elválaszthatatlan volt. Apró jeleit sem tapasztalhatjuk annak, hogy bármiféle változás bekövetkeznék, hanem inkább a cigányság mélyülő nyomorának megannyi tünetét érzékelhetjük nap mint nap. S bár kerülnek, akik megható elfogultsággal háborodnak fel a nyomorgó romák láttán, egyre növekszik azok száma is, akik a legteljesebb közönnyel, elutasítással vagy gyűlölködéssel vélekednek róluk, vagyis a naturális csömör, kiábrándulás és a lelkesedő azonosulás érzésalakzatai váltogatva vannak jelen.

Miközben persze - szinte észrevétlenül - az elutasítók és az azonosulók is ugyanabba a csapdahelyzetbe kerülnek. S ez semmi másból nem következik, mint abból, hogy a cigányság életvilága évszázadokon át elkülönült és elkülönül a többségi társadalométól. A zárványhelyzeteket teremtő hagyományok e népcsoportja ugyanis mindmáig megőrizte (eltekintve az így-úgy asszimilálódóktól) azokat a - külsőségekben is megnyilvánuló - életvezetési stratégiákat, melyek bizonyos védettséget nyújtottak a modernizálódással szemben. Civilizációs jövőkép híján valójában mindig is a múltat átörökítő verbális emlékképek voltak számukra fontosak; beleértve azt is, hogy szokásviláguk kulturális üzenete napjainkra vajmi keveset változott. Bárhonnan hozhatnánk példákat (a táncformáktól a cigány népmesékig) ennek bizonyítására. Nem feledkezve meg arról sem, hogy másságuk iránti ragaszkodásuk abból a sajátosan értelmezett szabadságigényből táplálkozik, mely semmiféle többségi kontrollt nem fogad el. Csak éppen minduntalan elvárják, hogy életvilágukat a többségi társadalom feltétel nélkül tisztelje. Még ha bölcsességük olykor halandzsának tűnik is, vagy éppen archaikus szokásaik, tündökletes látomásaik menthetetlenül idejétmúltaknak.

Ám a legkevésbé sem arról van szó, hogy a romák többsége ne ragaszkodhatna joggal a hagyományokhoz vagy olyan etikai szokásokhoz, melyek nem kriminális jellegűek, hanem inkább arról, hogy szociális és kulturális kívülállásukat kiszolgáltatott léthelyzetükkel aligha indokolhatják, olykor kisebb-nagyobb lelkiismeret-furdalást keltve azokban, akik semmit sem tehetnek elviselhetetlen életviszonyaik miatt. Mert kulturális értékeiknek a lehető legteljesebb megőrzése önmagában semmire sem jogosít fel. Annál kevésbé, mert a cigány kultúráért rajongók is csupán a formális azonosulás pozíciójából indulhatnak ki. Akár önbecsapó módon, valami megmagyarázhatatlan borzongásból és megértésből, elrévülésből és odafigyelésből adódóan. Ám a cigányság és a többségi társadalom közti viszony mégsem ezen múlik, jóllehet kétségbevonhatatlan tény, hogy a cigányság - sokszor anakronisztikusnak látszó - kultúrája gazdagítja a többségit, ebből mégsem következik, hogy ez a folyamat pusztán egyirányú, még kevésbé az, hogy akár egy pillanatra is méltányolható lenne a cigányság szociális és kulturális szeparatizmusa. Legfeljebb akkor, ha - az amúgy belsőleg tagolt - cigányság életvilágát még mindig egzotikumként értelmezzük.

Éppen ellenkezőleg: szociokulturális valóságukra figyelve, túl kell jutnunk a mitikus szemléleten. Életviláguk túlságosan is zavarba ejtő ahhoz, hogy elvont feltételezésekhez ragaszkodjunk. Mert esetleg a hiedelemviláguk szerepének túlhangsúlyozásával ugyanolyan egyoldalúságba esnénk, mint bármely más „archaikus” népcsoportot érintő primitív párhuzamok erőltetésével. Életviláguk lényegi vonásai maradéktalanul azok, amelyek kulturálisan kódolt viszonyaik szerint lehetnek, s amelyeknek lenniük kell. Általánosságban azt mondhatjuk: a lókupeckedéstől nem túlságosan hosszú az út az autókereskedésig. S éppígy a gombagyűjtéstől a rézkábelek értékesítéséig. A profán példákon túl - jóllehet a különböző esetek százait lehetne sorolni a megélhetés fortélyaira - mindenképp fontos arra utalni, hogy a cigányság körében jelenlévő etikai szokások inkább találkoznak a többségi társadalom elutasításával, semmint egyetértésével. Jelesül amiatt is, hogy az erkölcsiségnek máshol húzódnak meg a határai innen és túl is. Mert az erkölcsös - ha közvetlen valójában értelmezzük, nem pedig a szubjektív reflexió álláspontjáról, formális morálként - nem más, mint a többség által követett normák tiszteletben tartása. Kezdve attól, hogy ki és miként viszonyul a magántulajdon sérthetetlenségéhez, a mindennapi érintkezés írott és íratlan szabályait elfogadja-e, s folytatva azzal, hogy képes-e akar-e legcsekélyebb kötelességeket teljesíteni. Végül is ezek a szempontok együtt alkotják az igazi emberi cselekvés tartalmát, és magában a cselekvésben fejtik ki, valósítják meg önnön lényegüket. S ha már - bőrszínre, fajra, vallásra stb. való tekintet nélkül - mindenki számára fontos a jogegyenlőség, és ha olyan emberi együttműködés meghatározott céljaként kell megvalósulnia, amely az egymást tisztelő viselkedésbe fordul át, ez a konszenzus semmilyen indokkal nem sérthető meg. Merő illúzió ugyanis azt feltételezni, hogy a kitaszítottak kizárólag önhibájukon kívül kerültek megalázott helyzetbe. Még ha sokszor nem is tudatosodik bennük, azzal, hogy szemernyi erőfeszítést sem tesznek sorsuk jobbra fordulásáért, maguk is akaratlanul kezdeményezői lesznek a kirekesztésnek. Mert ugyan a többségi társadalom is hajlamos a bűnbakkeresésre, de azt mégsem feltételezhetjük, hogy az erősödő előítéletek mögött csak fiktív vélekedések húzódnának meg, vagyis semmi sem lenne igaz az előzetes ítéletekből.

Holott az államszocializmus összeomlása után a cigányság eltartotti léte szűnt meg, ráadásul a társadalom egyharmadát érintő elszegényedéstől némileg egyoldalúan elszigetelődve még halvány reményük sincs arra, hogy valamiféle társadalmi szolidaritást vívjanak ki a maguk számára. Hanem inkább az elkerülhetetlen összeütközések előidézőivé váltak. S ennek tragikuma abban rejlik, hogy a szaporodó konfliktusokban magában véve jogosult az ellentét mindkét oldala, holott - másfelől - a cigányság és a többségi társadalom tagjai nem a kölcsönös elutasításban, hanem a kölcsönös közeledésben lennének érdekeltek. Ám ez megint csak hiú remény. Mert aki a cigányságról alkotott hamis előítéletek foglya, aligha gondol arra, hogy e népcsoport integráns része lehet a civilizált társdalomnak. Inkább retteg, s félelmét hol rejtett, hol nyílt erőszakba fojtja. Más a helyzet azokkal, akikben a részvét valamilyen motívuma felébred. De akárcsak a félelemnek, a részvétnek is kettős tárgya van. Először is a hétköznapi meghatottság, vagyis az együttérzés a cigány származásúak szerencsétlenségével és szenvedésével, amelyet minden szempontból igazságtalannak éreznek.

Az önmaguk szerencsétlenségét elleplezők érzelemvilágába tartozó jelenség ez. A valamelyest is kritikusan gondolkodó állampolgár számára azonban ez a szánalom riasztó, hiszen csak lealacsonyít, mert a szerencsétlenségnek kizárólag a negatívumát emeli ki. Az igazi részvétet a számonkérés szándéka is kíséri. Legalábbis abban az értelemben, hogy önsegítés nélkül hiábavaló minden külső segítség. Ha bárki támogatásra szorul, önmagában is becsülnivalónak kell lennie ahhoz, hogy szerencsétlenségével felébressze a rokonszenvet. S így van ez a cigányság esetében is. Ezért sem szabad a tragikus helyzetük iránti érdeklődést azzal az együgyű kielégüléssel összetéveszteni, ahogy egy szomorú történet, valami szerencsétlenség az érzelmi azonosulásunkat felkelti. Nyomorúságos dolgok történhetnek bárkivel anélkül, hogy hozzájárulna, vagy vétkes lenne benne. Elég a külső esetlegességek és relatív körülmények összejátszására gondolni. Ha ilyet látunk, voltaképpen egyetlen érzés támadhat bennünk: hogy segítsünk valahogy. Ám erre egy félmilliónál is nagyobb népcsoport esetében aligha vagyunk képesek. Valójában az ínség és nyomorúság szánalmas képeinek puszta szemlélői maradunk. Ki innen, ki túl. S attól is függően, hogy ki, milyen értékelveket tart a maga számára követendőnek. Mert ahogyan Friedrich Nietzsche írja „a bosszú és a ressentiment eszköznek látszik, mégpedig a túlélés, az önfenntartás ösztöneként, csakúgy, mint az altruista elmélet és gyakorlat pozitív kiemelése. Az egoizmus gyűlölete, akár önmagunkban (mint a keresztényeknél), akár másban (mint a szocialistáknál) a bosszú hatása alatt álló értékítéletnek látszik; másrészt pedig a szenvedők önfenntartó okosságának az ellenségeskedés és szolidaritás érzése fokozásának útján.”