Kerékgyártó T. István

2006/1 - Esélyegyenlőtlenség és kulturális globalizáció2005/2 - A hajlíthatatlanság szigora és derűje2000/4 - Ki van innen, s ki van túl?2000/1 - Az önpusztító szembenállás követhetetlensége1999/3 - „Zengő tombolás, de semmi értelme nincs”1999/2 - Fragmentumok a vágy hatalmáért1999/1 - Mindig az, aminek látszik1998/1 - A tér körülhatárolása

A tér körülhatárolása

Különféle helyek vesznek körül bennünket, s ha valaki képes egy helyben élni, esetleg a szerencsétlen körülmények és külső esetlegességek következményének is köszönheti, amelyek másképp, szerencsésebben is alakulhattak volna. Ilyen esetben a lokalitáshoz való ragaszkodás - a körülmények és a megszokottság ellenére - értékképzetek sorát hozhatja felszínre. Mert mégiscsak létezik lokálpatriotizmus, amely valamiképpen tiszteletet ébreszt. De az említett ragaszkodás visszájára is fordulhat, s különösen akkor, ha a lokalitás feltétlen tisztelete csak külsőségekben nyilvánul meg. Nincs borzalmasabb annál, ha egy-egy helyet misztikumok öveznek. A földi dolgok esendőségének kiszolgáltatottjaiként gondolhatunk a sírhelyre vagy a nászhelyre.

Érzelmek és élmények fűződnek az egyikhez és a másikhoz is, mégsem érdemes jelentőségüket felnagyítani. Még kevésbé fetisizálni. Mert a tér fizikai körülhatárolásán kívül létezik szellemi is. S minél inkább virtuális terek között élünk, annál nehezebb egyetlen helyet kijelölni magunknak. Metaforikus példával élve: az ezredvég nem ismerhet börtöncellákat. Ezért követelmény az is, hogy helyválasztásunk ne a külső véletlenektől függjön. Kényszerűségből élhetünk megelégedetten egy-egy helyen, hosszabb távon viszont aligha. Mert bármely hely akkor válik emberivé, ha az egyén ad értelmet a tér körülhatárolásának. Csak ebben az esetben mondhatjuk, hogy a hely szelleme is megjelenik. S az utóbbit sem elég csupán érzékelni, hanem mindig újra kell formálni. Azt is mondhatnám, hogy bár a végesség homokzátonyai között nehéz megfelelő helyet találni, de nem reménytelen.
Csak rendületlenül kell keresni, ám ebben nem mindig igazítanak el a hagyományok. Mindenki valamilyen helyen és helyre születik, erről nem dönthet. Arról viszont igen, hogy mindhalálig elfogadja-e, vagy újat keres. Senkinek sincs joga az ítélkezéshez. A jó akaratú okosság nehezen értelmezhető követelményének tudhatnánk be azt, ha mindenkitől elvárnánk, hogy a bölcsőtől a sírig egy helyen éljen. Erre azért sincs lehetőség, mert a modern társadalmakban a „helyváltoztatás” gyakorisága kivédhetetlen és kizárhatatlan. Keserves megbékélés lenne csupán, ha valamennyien lokálpatrióták lennénk. Boldogtalan boldogság a szerencsétlenségben. Nem szólva arról, hogy az egy helyben élésnek is újratermelődnek az esetlegességei. Méghozzá abban az értelemben, hogy az önigazolás kényszerei elkerülhetetlenül felszínre törnek, vagyis újra a fetisizálás motívumai válnak hangsúlyossá. Még, ha annyira vonzó is, ha valaki egy-egy hely (akár város vagy kisebb település) mikrovilágában merül el, mégsem mondhatjuk, hogy ez az egyetlen járható vagy követendő út. Sokkal inkább arról van szó, hogy ez egy lehetséges választás. Emberi értelemben.
Ha viszont abból indulunk ki, hogy mindig többféle választás előtt állunk, akkor azokat sem kell elítélnünk, akik mindig úton vannak. Mert esetleg nincs egy hely, ahová mehetnének, vagy nem is akarnak helyet keresi maguknak. Miért ne? A helykeresés egyben kísérletezés, és a kedvezőtlenül alakuló élethelyzetnek semmivel sincs kisebb létjoga, mint a látszólag szerencsésnek. S ha csak ennyiről lenne szó, jobban szeretem, ha bármilyen helyet magam választhatok meg, mint mások. Ha tehát a tét az, hogy a teret ki vagy kik határolják körül, akkor sem mondhatunk le személyes felelősségünkről. Mert lokálpatriótizmus és kozmopolitizmus között annyira széles a sáv, hogy ki-ki könnyűszerrel elférhet rajta.

Vissza a tetejére