Duna-parti alkony

                            Hommage à Áprily Lajos

Ölellek önfeledten; Visegrád völgye véd.
Nem voltam soha másé. Csak a tiéd. Tiéd.
Eltűnt a múlt; jövő van, s e szikrázó jelen.
A partra, míg a nap süt, gyere le most velem!
Ragyog a fény. A tájon augusztus még az úr.
Lábunk alatt homok, ám fejünk felett azúr-
színben villog az égbolt; amott a palota
remeg felénk. Ölelj még! Holnap menjünk oda!
Siessünk, lásd, az alkony vörösbe mártja már
a tájat, és a lelkem csillámlik, mint a nyár.
Szeretlek! Úgy ölelj át: az utolsó, lehet.

Visegrád útjain, ím, boldog voltam veled!

Látod, barátom

                             A hatvanéves Jánosi Zoltánnak

Látod, barátom, pusztulunk, veszünk,
nem túr ritkult hajunkba már a szél.
Naponta roskatagabbak leszünk,
s egyre lassabban csordogál a vér

az ereinkben. Hány hét a világ?
Hány hónap? Év? Esetleg évtized?
Meddig várnak rád a sóstói fák?
Meddig zihál még zaklatott szíved?

De nem veszünk el, arcunk bárha földben,
pohárnyi vízben vagy fűszálnyi zöldben,
vad hegytetőkön, zúgó tengerekben:

hangunk elhal a hívó végtelenben,
s hiába hullnak értünk égi könnyek –
nem marad más belőlünk, csak a könyvek.