Markó Béla – Részegh Botond: Passiójáték. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2015

Különös könyv. Kép és költemény. Költemény és kép. Önmagába visszatérő vers. Végtelen és véges. Szonettkoszorú…
A Passiójáték költő és grafikus, illetve grafikus és költő együttműködéséből sarjadt kötet. Részegh Botond és Markó Béla „négykezes” munkája nem csak képzőművész és lírikus találkozása: Részegh nem illusztrálja a verseket, hanem az ő alkotásai ihlették Markó szonettjeit. Kettejük művészi együttműködése korábbi eredetű. Ezzel összefüggésben 2015 februárjában Marosvásárhelyen, a Bolyai Klubban, a képek és a versek kollektív kiállításakor Markó Béla elmondta: „Volt már ilyen közös munkánk is, a Boldog Sziszüphosz című haikukötetem. Részegh Botond ehhez talált ki egy új technikát, e tárlat az aszerint született művek folytatása. A haiku nemcsak keleti forma, hanem gondolkodásmód is: azt sugallja, hogy befele indulva is eljuthatunk a végtelenségig. A művész kávét öntött a Kínából beszerzett rizspapírra, majd ebből alkotta képeit. Tizenhét fejet készített, egy haiku tizenhét szótagból áll. És javasolta, hogy írjak a művekhez tizenhét haikut. Végül tizenöt fejet választottam ki, és nem haikusorozat, hanem szonettkoszorú lett belőle. Az én értelmezésem szerint Krisztus-fejeket láthatunk a képeken, amelyek Krisztus szenvedéstörténetének tizenöt stációját követik. A mesterszonett a tizenötödik stáció, a feltámadás. Persze, mindez csak lehetséges értelmezés.”
A kötet a Markó-líra kedvelői számára a tradicionálist és az újszerűt egyszerre jelenti. Ismerős a költő azon műfaji-formai elkötelezettsége, amely a szonetthez és a szonettkoszorúhoz köti, ugyanakkor az a szenvedélye is, amellyel a képzőművészethez vonzódik.
Elek Tibor olvasmányos, mégis precízen tudományos monográfiájában (Markó Béla költői világa, 2014) alapos analízisnek vetette alá a szerző szonett-korszakait, külön vizsgálva a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig tartó első, illetve a Tulajdonképpen minden (2010), a Visszabontás (2011) és a Festékfoltok az éjszakán (2012) című kötetek második korszakát. Elek úgy elemezte az örök életű forma markói változatait, hogy közben igyekezett azokat elhelyezni a huszadik századi honi és erdélyi líratörténés folyamatában. Bizonyító erejű fejtegetései arról győzik meg az olvasót, hogy a meglehetősen kötött tizennégy sor a lírikus műhelyében alkotót (és befogadót) egyaránt képes a szabadság élményében részesíteni. A költő forma-kedvelésének gyökereit vizsgáló Elek nemcsak a versek megoldásainak szerkezeti-nyelvi sajátosságait analizálta, hanem megmutatta a bőséggel áradó szonettfolyamban a „drámai” és az „elégikus” alaptípusok számos variációját, különös figyelmet szentelve a meditatív-létértelmező eljárásoknak. A monográfia a kétezres évek második felétől újra alkotó Markó Béla ambíciójának a „mindenség és a véges élet lényegének költői megragadását” nevezte. (A monográfus részletesen szólt a kötetek Krisztus-, kert- és tenger-motívumairól, kiemelve a Festékfoltok az éjszakán bibliai ihletettségű darabjai közül azokat, amelyek a jézusi szenvedéstörténet valamely pillanatát ragadják meg.)
Az új könyv olvasása felidézi Markónak a szonettról szóló gondolatait: „Nekem a szonett a leghatalmasabb kötöttség: maga az élet (…) A szonett nem csupán egy versforma. A szonett a végtelenbe vetett ember tragikomikus végessége.” Amikor lapozzuk, s teljességében észleljük a tizenöt vers végletekig feszített változatát, a Költők koszorúja, illetve a Szerelmes szonettkoszorú juthat eszünkbe. (Az ezekben biztos kézzel kikísérletezett, a formakényszerek között is teljes értékű megoldások folytatásaként szemlélhető új opusz Markó vívódó, (ön)kereső, a krisztusi sors drámájának példázatát újra és újra megélő, a művészetek határán egyensúlyozó énjét  mutatja.
A Hajdú Áron s Részegh Botond tipografálta Passiójáték szép munka. A hófehér Claro Bulk 150 grammos papíron, Helvetica Neue LT Pro betűtípussal szedett, ciklámenszínű belső borítók közé zárt képzőművészeti és szövegkorpusz Részegh Fejek 1-15. című, 68 x 68 cm-es rizspapírra készített munkáinak, illetve a hozzájuk kapcsolódó verseknek ad teret. (A páratlan oldalakon közli a képet, a páros oldalakon a cím nélkül, csak sorszámmal jelzett szonetteket.) A szemlélő csakhamar megérti: Markó nem „megverselte” a grafikus 2013 januárjában született alkotásait, hanem az azok által generált gondolatait, reflexióit rögzítette. Az egyszer megfoghatóbban arcot idéző, máskor vázlat voltában emberfejre csak emlékeztető, foltszerű alakzat felidézi a krisztusi szenvedéstörténetet. A Markó korábbi munkásságában is jelen lévő Krisztus-motívum uralkodóvá válása a könyvben e lírának olyan tágasságot biztosít, amelyben a biblikus távlatok s a személyiség kisvilágának élménykörei transzcendens és kozmikus dimenziókba rendezetten képesek megjelenni. A szonettkoszorú klasszikus hagyományához hűen épülő műben a mesterszonett ugyanúgy olvasható önálló költeményként, mint a megelőző tizennégy. (Ez az eljárás jellemezte már a Költők koszorúját is!)
A titkaikat többszöri olvasásra sem teljesen feltáró, az alapvetően „petrarcai” forma oktett-szextett szerkezetét megtartó, ötös-hatodfeles jambusi sorokból álló, a tizennégy sort egyetlen mondatból megszerkesztett, gyakori enjambement-okkal operáló szonettek Részegh Botond munkáihoz hasonlóan rejtélyesek maradnak, s így felkínálják a jelentéstulajdonítás végtelen lehetőségét. A cím felidézi a Megváltó szenvedésével és halálával foglalkozó középkori misztériumdrámákat, egyben – a sajátos technika alkalmazásával – az egyedien elrajzolt „fejek” a hagyományhoz ambivalens módon viszonyuló (poszt)modern „játékosságát” is. Markó Bélának a Részeg Botond-alkotások alkalmat adnak arra, hogy azokból kiindulva teljes világmagyarázatot adjon. Az első tizennégy szonett a passió stációit nem direktben „ábrázolja”; nem egymásból következő, nem folytatólagos „esemény-” vagy gondolatsort mond el. Annál is inkább, mert olykor az egyes versek alanya sem határozható meg pontosan. Van, amikor – úgy tűnik – Krisztus beszél, máskor pedig a költő szól. A költeményekben gyakran alkalmazott egyes szám második személyűség (tested, halálod, életed, kitöltöd, 2; te, neked, 4, látszol, kilátszol, szívedben, 5; arcvonásodat, nem vagy egyedül, 6;) olykor egyfajta önmegszólítást, máskor a lírai énnek Krisztushoz, illetve annak Istenhez fordulását idézi. A versek enigmatikusságát fokozza az ének közötti oszcilláció: az egyes szám első személyű alakokkal jelzett én hol az alkotó, hol a megnyilatkozó Krisztus öndefiniálásának nyelvi alakja.
Markó Béla – a választott műforma keretein belül, azok korlátai (olykor kényszerei) között – kozmikus víziót és filozófiai eszmefuttatást, művészi önarcképet és ars poetikus gondolatfutamokat egyszerre láttat. A Részegh Botond-művekhez „legközelebb” az 1., a 2., az 5., tőlük „legtávolabb” a 6., a 8. s a 9. szonett áll. A befogadónak azonban nem kell „hasonlóságokat” felfedeznie kép és vers között, hiszen Markó az első pillanattól kezdve nem „leírni” akarja a látványt. Még akkor sem, ha „a rózsaszín / vagy a zöld kiüt az arc nyers csontjain”– és a zöld valóban felfedezhető a rajzon (2.), vagy némi fantáziával „belelátható” az ábrázolásba a nyelvi kép („mint egy asszony-ágyék, / úgy tárul ki a véres Isten-arc” (13.). A Passiójátékban az ég-föld apróbb mozzanatainak s leghatalmasabb rengéseinek víziója és a legszemélyesebb térnek a versbe vonása egyaránt megvalósul: „ahogy a kő alól a bogarak / mind szétszaladnak, s porba omlanak / hatalmas építmények, elrepesztik / körös-körül irdatlan sugarak / az égboltot, és földre hullanak / a felhők…” (1.), felmutatva a szövegépítés asszociatív távlatait. A rendkívül erős felütés („Csorog a fény a megnyílt koponyából, / feloldódik a megfagyott tömeg”) után betűkből szöveget létrehozni akaró lírikus világteremtő akarata érvényesül. Az 1. és a 15. szonett között kifeszülő passió nemcsak Krisztus útja a feltámadásig, hanem a költőé is: azé, aki a Részegh-grafikák ihletésében széttartó látomásait igyekszik a hallatlanul nehéz forma fegyelmezett keretei közé szorítani. A kötet univerzumában a jellegzetes motívumok úgy térnek vissza, hogy egyben felidézik (és teljessé teszik) a korábbról ismert lírai világot. A „csak az nem végleges, / ami belül van” (2.), a „hiszen sötét lesz bent talán örökre” (4.), az „és ami fénylik, az csupán a héj” (5.), a „hiszen külön vagyunk, nők, férfiak” (8.) szentenciózus kijelentései a szonettkoszorú gondolati íveinek egyikét rajzolják ki. A „hát akkor te ki vagy?” (9.) bizonytalanságot görgető kételye az ember istennek, s a költő önmagának feltett örök kérdésévé súlyosodik.
Érdemes rámutatni arra is, hogy a keresztút egyes állomásai felvillannak némely kifejezésben, verssorban, hiszen például a 6. szonettben feltűnik a hatodik stáció (Veronika kendőt nyújt Jézusnak), a 7.-ben a hetedik stációra (Jézus másodszor esik el a kereszt terhe alatt), a 10.-ben a tizedikre (Jézust megfosztják ruháitól) ismerünk. A keresztre szegezés a 11., Jézus halála pedig a 12. szonettben ismerhető fel. A legerősebb a ciklus centrumában található 7., valamint a 14. vers, amely a „lebomlott” test elsiratása, hogy végül a mesterszonettben nagy erővel térjen önmagába a nyelv által gazdagon felidézett Krisztus-történet, egyben a költői világ.
A Passiójáték Markó Béla munkásságának (egyik) magaslati pontja. Összegzi a szakralitás és a festészet iránti érdeklődésének, s a klasszikus formához kötöttségének eredményeit, tovább árnyalva ez által eddigi életműve törekvéseit.  Rámutat a különböző, ám eggyé olvasztható művészeti ágak komparatív megközelítésének lehetséges útjaira is. Elek Tibor a Festékfoltok az éjszakán kapcsán azt írta: „Markó nem tud már nem írni szonettet, úgy tűnik, a megtisztított – klasszicizáló, de egyúttal a saját világképéhez, esztétikai ízléséhez, alkotásmódjához igazított – forma valóban örök érvényűvé, mintha csak létszükségletté vált volna számára.” Igaza volt.