Kőrösi Zoltán

2010/2 - Foci2008/1 - Szerelmes évek2005/1 - Beszélgetés, Csokor, Szeretet

Foci

Tudható, a foci körülbelül annyiban különbözik az élettől, hogy az egyikben világosan láthatóak a pályát határoló vonalak, mi több, a sarkokat még élénk színű zászlók is jelölik.

Az egyikben világosan látni, ki hová tartozik.

Az egyikben, ha gólt ér el valaki, annak többen is örülnek.

Az egyikben nagyjából ki lehet számítani, hogy meddig tart a küzdelem, és ha nem is túl sokat, de mégis lehet beszélni azzal, aki végül lefújja az egészet.

Közel három évtizedes futballista-pályafutásom alatt egyszer se kaptam piros lapot.

Egyszer, amikor Újpesten játszottunk a Budapesten élő kínai közösség Sárkányok nevű csapata ellen, egy vehemens, derékon felüli rúgás megvitatása olyannyira elfajult, hogy a félbeszakadt mérkőzésre végül a pályagondnok kihívta a rendőrséget. Emlékszem, amikor a ma már nem létező Szellőző Művek-pályán a középhátvédünk (ma már ambiciózus sportmenedzser) hirtelen felindulásában a szögletzászlót kitépve vette üldözőbe az ellenfél alattomos eszközökkel operáló középcsatárát. Vagy amikor az Államigazgatási Főiskola csapata ellen harcoltunk életre-halálra, és a kirobbant verekedésben pontosan éreztük, hogy a rendszerkiszolgáló csinovnyikokon ütünk jó nagyot. Tehát szép játék a futball, majdnem olyan sűrű, mint az élet, általában sűrűbb.

Sima pofozkodásokat, salakdobálásokat és lökdösődéseket minek említenék, mondom, én valahogy kívül voltam ezen, egy kulturált középpályás adjon magára.

Most pedig már nem is csak a kívül, de megvallom, mintha untatna kissé ez a mitológia.

Vagyis inkább a hasadtság.

Hogy volna a világnak olyan része, ahol szemérmetlenül habzsolják a valóságot, hétről hétre kétszer is, és vagyunk mi, akik a képernyőn át nézzük őket (én nézem).

Hogy arrafelé van a létezés, itt meg vannak a szavak.

Hogy csak nézünk és beszélünk.

Igaz, a fociról való beszéd lényegében éppen úgy a saját szabályai szerint működik, mint az igazi füvön, igazi emberekkel bonyolított játék. Ahogy a gladiátorság a valószerűtlen, az átlagtól eltérő felé nyomja a gladiátorokat (futballistákat), ugyanúgy az erről folyó beszéd is tulajdonképpen abban a tartományban kezdődik, ahol a megszokott véget ér. Kit érdekelne egy átlagmérkőzésről folyó átlag-beszéd? A törzsi élmények megélése, a ritualizáltság, a mitológia-építés így jöhet létre: a valós pályán (pályaszélen) a már nem-emberi teljesítménnyel, a mitológiában a többszörösen átpárolt toposzokkal. A különös az, hogy a nagypályás foci (bárki tudja, ha próbálta már) meglehetősen magas szintig szinte kizárólag a fizikáról szól: jobb az, aki gyorsabb, erősebb, többet fut. Hiába bőrözöd fel a hátvédet, ha újra eléd kerül, s hiába tudnál zseniális labdákat adni, ha folyton lelopják a lábadról.

A mitologikus (tehát érdekes) futball viszont éppen a fizikán felüli tartományban kezdődik: ott, ahol a gyorsaság, a kitartás, az erő már nem is kérdés. A váratlannál, a kiszámíthatatlannál – éppen úgy, mint minden érdemleges művészet. (Nem véletlen, hogy ma már a tizenéves szupersztárok idejét éljük, és egy huszonöt éves játékos eljuthat a kiégettségig.) Tulajdonképpen kit érdekel, hogy pl. Lionel Messi mennyit fut százon? A nézésre (beszédre, képre) érdemes foci lényegében ellentmond a fizika törvényszerűségeinek, de legalábbis megkérdőjelezi őket – éppen ezért lehet érdemes megnézni egy különben rossz meccset is, akár egyetlenegy jól sikerült mozdulatért.

Ehhez társul a foci kettős kiszámíthatatlansága: az, hogy nincsen olyan tehetségtelen ember, akiről legalább egyszer ne pattanhatna jó irányba a labda (de van egyébként, én is ismerek ilyet, pl. a magyar íróválogatottból), és az, hogy valóban nem létezik még egy olyan csapatjáték, ahol ennyire gyorsan és esetlegesen változhatna a játék képe. Sőt, ide tartozik a foci demokratizmusa: ez az egyetlen labdás csapatsport, ahol nincsen semmi jelentősége a testméretnek: a kétméteres ember éppen úgy lehet jó futballista, mint a fél méterrel alacsonyabb.

Tekintve, hogy a felmérések szerint folyamatosan mintegy kétmilliárd ember figyeli (hallgatja, nézi) a futball-világot, semmi kétség afelől, hogy ez az a totális hasonlat, amiben minden történésre (a kézszorítástól a csókig, az ölelkezéstől a teljes kielégülésig, az unalomtól a megsemmisülésig) megfelelő példát találhatunk.

Másképpen: nincsen olyan foci, ami ne az élésről beszélne.

Megjegyzem, immár az se lehet véletlen, hogy a kilencven perces játékidő megegyezik egy bevett játékfilm hosszával: filmet is (focit is) azért néz a többség, hogy kikapcsolja magát a létező világból. Elfordul, vagyis odafordul, hogy egy erősebb, de legalábbis intenzívebb létezés illúzióját kapja.

Egy kétmilliárdos társasjátékban nem a futball a hasonlat, hanem bármi, amihez a futball hozzáér: legyen az Bundesliga-frizura, a szocializmus felkelő napja, a sárga brazil mez vagy a futballtrikókba bújt bánatos szemű magyar írók. Éppenséggel abban a fizikán túli tartományban, ahol nagyon is otthon vagyunk.

Ismerősök néznek ránk, de máshogyan.

Kibillennek a közhelyek, de mi ezért szeretjük őket.

A fizikán túli, virtuális futball (létezés) képei olyanok, mint a csapóajtók: ha felnyitod őket, s rossz helyen állsz, kiömlik mögülük a kétmilliárdos toposz.

Ha felnyitod őket, és jó helyen állsz, kiömlik mögülük a kétmilliárdos toposz.

Létezés a fizikán túl.

Óvatosan azért kezdhetünk mozogni.

Jön lassan már a tavasz, érezni a zöld fű szagát.

Mert vagyunk, akik vagyunk. Rövid távon persze, mert hosszú távon nézve állítólag mások, például mind halottak leszünk.

Viszont addig is: nincsen szebb hang, mint a labdapattogás.

Vissza a tetejére